Joseph Ratzinger bíboros: A liturgia szelleme. Szent István Társulat, Budapest, 2002. Fordította: Dr. Heller György. 224 oldal

Ez a könyv nem mostanában jelent meg, de annyira jónak és fontosnak tartom, hogy mindenképpen írnom kell róla. A cím humornak van szánva, amolyan újságírói fogásnak. Valójában mindössze három kérdésben mondok ellene Őszentségének, aki a könyv megjelenésekor (1999) még csak a Hittani Kongregáció bíboros prefektusa volt, s ez a három csupán részletkérdés. Az alapkérdés, hogy t.i. Joseph Ratzinger visszaállítja-e a régi liturgiát, már egyértelműen eldőlt: Szentatyánk, bár egy motu proprióval fölöslegessé tette a „hagyományos” miséhez szükséges külön püspöki engedélyt, a mise rendes formájaként megtartotta a VI. Pál által kiadott misekönyvet. Most ismertetendő könyvében is világosan mondja: „Szükségünk van-e arra, hogy most újra mindent átrendezzünk? Semmi sem károsabb a liturgia számára, mint az állandó változtatás” (75. o.). Józan ésszel nem lehet azt várni, hogy VI. Pál pápa liturgikus reformját az Egyház visszavonja. Azt viszont igen, hogy XVI. Benedek pápasága alatt az új misekönyvnek olyan javított kiadása jelenik meg (vagy legalábbis: lesz előkészítve), amely e könyv szempontjait fokozottan figyelembe veszi. És remélhető további fellépés az elharapózott visszaélések ellen. Ezeknek én is lelkesen tapsolnék.

Az egész könyvnek lelkesen tapsolok, mert alapvető dolgokat tisztáz. Mérhetetlen súlya van a megállapításnak: a liturgia nem a mi produktumunk, hanem Isten ajándéka. „Az imádás bennünket az »ég« létezésmódjának, Isten világának részesévé tesz és ezáltal az isteni világ fényét sugározza a mi világunkba” (18. o.). A liturgia a kinyilatkoztatás függvénye. „Az ember a kultuszt nem képes egyedül egyszerűen »megcsinálni«; csak az ürességbe nyúl akkor, ha Isten nem mutatja meg magát. Midőn Mózes a fáraónak azt mondja: »Azt sem tudjuk, hogyan fejezzük ki hódolatunkat az Úrnak« (Kiv 10,26), akkor ezekkel a szavakkal tényleg minden liturgia alaptörvénye bukkan elő” (19. o.). A mózesi időben készült „aranyborjú” (bika) nem hamis isten képmása, hanem az igaz Isten hamis kultusza. „Az aranyborjú története egy, az önhatalmú és önző kultusz elleni figyelmeztetés, amelynél végső soron nem Istenről, hanem arról van szó, hogy saját magunk erejéből egy kis alternatív világot teremtsünk” (20. o.). Az ilyen liturgia üres játszadozás, és frusztrációra van ítélve. Nem tagadható, hogy a II. Vatikáni Zsinat utáni liturgikus reform során gyakran elszabadult az ilyen üres játszadozás, ahol a szentmisében verseket szavalnak és pantomímeket adnak elő, vagy a szertartás egy pop-koncert kísérő eseményévé válik. Az eredmény az, hogy az ember Isten helyett önmagával áll szemben.

Mózes a szent sátrat „Isten parancsának megfelelően, azon mintakép alapján állította fel, amelyet a hegyen szemlélt” (Csel 7,45; Kiv 25,40). A földi liturgia a mennyei liturgia leképezése. Az áldozat igazi tartalma nem az ajándék megsemmisítése, hanem annak Isten számára való lefoglalása, végső soron az egyesülés. A keresztény kultusz logiké latreia, értelmes imádás: „Az »Ige« az áldozat, az ima szava, mely az embertől felszáll és az ember egész létezését felveszi magába s őt magát »Igévé« (Logosz) teszi. Az ember, aki Logosszá válik és Logosz a hit által lesz, maga az áldozat, Isten igazi dicsősége a világban” (41. o.). Míg azonban a hellenista Logosz-misztika a testet lényegtelennek tekinti, a kereszténységben a Logosz testté lett. Jézus testének és vérének, kereszthalának és föltámadásának valósága, ahogy az Eucharisztiában köztünk megjelenik, „az Ószövetség, sőt az egész vallástörténet összes vonalának egymással való találkozása: az állandóan várt és mégis a magunk képességeit meghaladó igazi kultusz, a »lélekben és igazságban való imádás«. A templom kettéhasadt függönye az Isten arca és a világ között volt függöny szétszakadása: a Megfeszített átdöfött szívében maga az Isten szíve áll nyitva. Látjuk, hogy ki az Isten és milyen. Az ég többé nincs bezárva – Isten kilépett elrejtettségéből” (43.o.). Az elvontnak tetsző mély teológiai megfontolások világos választ adnak a hétköznapi ember egyszerű kérdésére: miért kívánja az Egyház, hogy résztvegyünk a szentmisén. Azért, hogy belépjünk a húsvéti misztériumba, és egyesüljünk Istennel.

Ennek megfelelően az Eucharisztia sohasem csak a helyi közösség eseménye. Nem egy adott csoport vagy helyi egyház rendezvénye, nem puszta „összejövetel” vagy „lakoma”, hanem a megnyílt ég kultusza, amely az egész emberiségre, sőt a teljes univerzumra vonatkozik. Az univerzummal való kapcsolat egyik eleme, hogy a fölkelő nap a föltámadt és újból eljövendő Krisztus jelképe. Ezért fordultak a régi templomok szentélyükkel kelet felé, és ezért imádkozott a pap és a nép egyaránt kelet felé fordulva. Ebben nem az volt a lényeg, hogy a pap „háttal áll a népnek”, hanem hogy a néppel együtt áll Isten előtt. A szembemiséző oltárral az a veszély jár, hogy zárt kör alakul ki, amelyben a pap a néphez szól, a nép pedig a papnak válaszolgat. Ratzinger a kozmikus és történelmi egyetemességért emel szót. Nem kívánja visszaforgatni az oltárokat, de azt ajánlja, hogy az előírt kereszt az oltár közepén álljon, s mind a pap, mind a nép arra emelje tekintetét (75. o.) Itt van az első pont, ahol nem értek egyet vele. Szenvedélyes érvelését elfogadom ott, ahol a zárt kört kifogásolja, de nekem úgy tetszik, hogy a keresztre tekintés nem jelent kiutat. A papnak, ha az oltárnál áll, az áldozati adományokra kell tekintenie, ha nem éppen a misekönyvből imádkozik. A nép figyelmének sem a keresztre kell irányulnia, hanem az áldozati adományokra, amelyekkel a felajánláskor azonosulnak s amelyekben az átváltoztatástól az Urat imádják. Éppen ezért a keresztnek nem jó középen lennie, mert éppen az áldozati adományokat takarja el. A szentmise lényege az oltáron történik meg, az oltárra való rálátást kell központi kérdésnek tekinteni. A hívő számára az áldozati adományok fölött ragyog a mennyei fény, amely a megnyílt eget összeköti a földdel. Nem helyes, ha a hívek a papot bámulják, de az se, ha a pap a híveket bámulja. Mindkettőnek Arra kell figyelnie, akinek kedvéért együtt vannak. Ratzinger könyvének második olvasása döbbentett rá, hogy misézéskor, attól kezdve, hogy az oltárra vittük az adományokat, csak akkor szabad a hívekre tekintenem, amikor a nekik szóló szövegeket mondom. Egyébként mindig az oltárra kell figyelnem. Ha ezt a szem-fegyelmet megtartom, az imádásnak új dimenziója nyílik meg. Azt hiszem, világosan fejeztem ki magamat. Egy gyakorlati részletkérdésben eltér véleményem a Szentatyáétól, de a lényegben teljesen támogatom, és éppen az ő mély megfontolásai segítettek hozzá, hogy legalább papi éveim utolsó szakaszában helyesen végezzem a liturgiát.

Ugyanilyen mélyek Ratzinger okfejtései, amikor az Eucharisztia őrzéséről, az idő megszenteléséről, a képtiszteletről, a szent zenéről, a különféle rítusokról, a liturgikus mozásokról és testtartásokról tanít. Ikon-teológiája gyönyörű, és szépen magyarázza meg, hogy miért nem helyettesíthető a keresztény térdelés és állás a keleti meditációk ülésformájával: a keresztény nem önmagába mélyed, hanem Isten arcát keresi. Amellett, hogy mindig nagyon széles kulturális összefüggésrendszerben szemléli az egyes témákat, részletkérdésekben is rendkívül sokat lehet tanulni a könyvből. Egy ponton azonban ismét ellenzékbe megyek át: a kultikus tánc kérdésében.

A szerző kereken kijelenti: „A tánc a keresztény liturgiának nem kifejezési módja” (178. o.). Ez persze annyiban föltétlenül igaz, hogy a jelenlegi (2008) rubrikák nem adnak helyet a táncnak a szentmisén belül. Az előírásoknak engedelmeskedni kell. Ha az Úrral való egyesülés fölötti örömünknek tánccal kívánunk kifejezést adni, annak, amíg a rubrikák nem változnak (s ez egyhamar nem valószínű), az elbocsátás után kell történnie. Szép példáját láttam ennek, mikor vendég voltam a Nyolc Boldogság Katolikus Közösség egyik házában, Róma közelében. A szentmise végetért, ki is vonultunk a kápolnából, de a testvérek és nővérek „visszaosontak”, mint a király tette Pázmán lovag balladájában, és tánccal kezdtek ünnepelni (külön a férfiak és külön a nők), miközben a Szentlélek öröme nevetést adott az ajkukra. Ez a tánc nem volt a liturgiának része, hanem következménye. Egyetértek Szentatyánkkal akkor is, amikor elítélően említi a liturgikus táncnak három történelmi formáját: a gnosztikusok kultikus táncát (amely a kereszthalál tagadásán alapult), a pogány vallások és varázslatok misztikus eksztázisát, valamint a modern táncpantomímok bevezetését a liturgiába (szekularizmus). De ő is kénytelen elismerni, hogy például az etióp liturgiában van tánc, és ugyancsak van a római liturgia zairei alakjában. A kivételt azzal próbálja hatástalanítani, hogy az afrikai liturgikus tánc nem tánc, hanem „olyan, ritmikusan rendezett lépkedés, mely a folyamat méltóságának megfelelő, a liturgia különböző útjait érdemileg fegyelmezetten tudomásul veszi és rendezi, azoknak így szépséget és mindenekelőtt Istenhez illő méltóságot kölcsönöz” (179. o.). Mindez tökéletesen igaz, de ha a táncot „tánc” helyett „ritmikusan rendezett lépkedésnek” nevezzük, attól még tánc marad. Dávid király táncát az Úr ládája előtt (2Sám 6,14-16.20-23) nem lehet a Szentírásból kivetni.

A későbbi pápa húzódozását a kultikus tánctól nyilván a Logosz féltése indokolja. Attól tart, hogy a kristálytiszta apollói elemek mellett zavaros dionízoszi elemek keverednek a logiké latreiába. Számomra is világos, hogy nem lehet helye a liturgiában annak a táncnak, amely csak a szubjektív átélést szolgálja, vagy egyoldalúan hangsúlyozza a testet. Ám a táncban is lehet méltóság, s olyan táncnak, amely túlmutat a test mozdulatain és valahova irányul, lehet helye a szertartásban, mert van benne lehetőség, hogy Istenre mutasson és imádást fejezzen ki. Nem szeretnék koreográfiai ötletekkel előállni, de például a két említett afrikai rítus tánca ilyen. Dávid király tánca azáltal irányult az Úrra, hogy a frigyláda előtt vonult. Karmozdulatok, térdelések tánc közben is kifejezhetik a Szentséges előtti hódolatot. Az az eksztázis, amely a titokzatos hatalmak kontroll nélküli felidézésére irányul, nem fogadható el, de lehet eksztatikus mozzanat olyan táncban is, amely nem az irracionalitást, hanem a szupra-racionalitást, az ész-fölöttiséget keresi. A Logoszt itt a mérték megtartása képviseli; mint ahogy Pál apostol elfogadja a közösségben a nyelveken való imádkozást, de ugyanakkor mértéket szab neki. Úgy gondolom, eljöhet az idő, amikor az Egyház, hasznosítva a karizmatikus megújulás idevágó tapasztalatait, nemcsak az afrikai rítusokban fogja megtűrni a „ritmikusan rendezett lépkedést”. Addig, természetesen, feltétel nélkül engedelmeskednünk kell az érvényes rubrikáknak.

Elmondom harmadik jelentéktelen ellenzékieskedésemet is a kitűnő könyvvel szemben. A pápa pártolja a misekánon olyan imádkozását, amelyben a pap csak a vezérszavakat mondja hangosan, a többi szöveget csöndben végzi, és a hívek is csöndben imádkoznak (194-195. o.). Jelenleg ez a forma nem is megengedett, annyit azonban megjegyzek róla, hogy ilyen misézéssel engem ki lehetne kergetni a világból. De ha a Szentatya meg akarja engedni, ám engedje meg, kezében vagyunk... Csak azt remélem, nem teszi kötelezővé. Úgy érzem, belebolondulnék. Hiába, nem vagyunk egyformák.

Azt hiszem, mindenki előtt világos, hogy három kifogásom, és főképpen ez az utolsó, nem érinti a liturgia lényegét. A legkomolyabb a tánc témája, amely valamiképpen parallel a zenei műfajok és a nyelveken való imádkozás kérdésével, egyszóval a nem-verbális kommunikáció problémájával. Az ezzel való részletes foglalkozás azonban már meghaladná e könyvbírálat kereteit.

Kitérek még a fordítás értékelésére. Hihetetlenül nehéz feladat elvont kérdéseket tárgyaló hosszú német mondatokat magyarba önteni. A fordító használható, olvasható szöveget ad, amelynek azonban marad egy kis idegen íze. Vegyük a korábban már idézett mondatot: „Az aranyborjú története egy, az önhatalmú és önző kultusz elleni figyelmeztetés, amelynél végső soron nem Istenről, hanem arról van szó, hogy saját magunk erejéből egy kis alternatív világot teremtsünk” (20. o.). Magyarán ezt így lehetne fogalmazni: „Az aranyborjú története figyelmeztetés az önhatalmú és önző kultusz ellen, amelyben végső soron nem Istenről van szó, hanem arról, hogy saját magunk erejéből egy kis alternatív világot teremtsünk” (20. o.). Ugyanaz, nem hagytam ki semmit, és mégis mennyivel egyszerűbb, magyarosabb. Itt-ott értelemzavaró hiba is akad a szövegben, s benyomásom szerint ez csak részben származik a számítógép ördögétől, részben abból fakad, hogy a fordító (az idő szorításában) alulmaradt a német mondatszerkezetek özönével való birkózásban. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy amikor Világosító Szent Gergely mint Megvilágosító lett említve, a szent aligha vette a fáradságot, hogy forogjon a sírjában, de én pörögtem egy kicsit. A németből való fordítás itt jó, de a magyarra való fordítás hibás. Olyan, mintha a Sancta Mariát „Szent Máriának” fordítanánk.