Basa Viktor: Engedelmes szavak.  Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Budapest, 2007. 68 oldal

Amikor Viktor kezembe adta első verskötetét, rögtöni benyomásom az volt, hogy töredékes szókapcsolatokból, elszigetelt nyelvi építőelemekből összerakott szabadverse megegyezik a dilettánsok kedvelt versformájával: röpke utalásokból szőtt, formaidegen lírájuk azt a körülményt palástolja, hogy nem képesek „gúzsbakötve táncolni”, azaz kötött formájú verset írni, sem pedig a mondatok zenéjéhez nincs érzékük, amit egy-egy rikítóan prózai sor akkor is elárul, ha egyébként bele lehet érezni műveikbe némi költőiséget. De Basa Viktor nem dilettáns. Biztos formaérzékéről már a kötet elején tanúskodik a daktilusokban írt hajnal c. vers, vagy a jambusokban írt Teremtett szerelem. Mégis könnyedén mond le a kötött forma biztonságáról. A fatörzsekről például így ír:

erezett labirintus:

a kívül-lét világ
haragban játszó
fénye itatja

a zöld
csupán a szín –
a fonák
hiány mögötte

csak túl
csak túl
csak túl

(sóvárogva vár, 32. o.)

Ha itt valaki dilettáns, az az olvasó, amennyiben kézlegyintéssel tér napirendre a számára értelmetlen sorok fölött. Ha viszont tudja, hogy „a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását” (Róm 8,19), a verscím kulcsot ad neki a töredékes utalások megértéséhez, és a költővel együtt transzcendens „mégis-fényben” fogja látni az univerzumot. A vers nem biblikus, hanem basaviktoros, ám a Biblia eszkatologikus üzenetét fejezi ki.

De mégis, miért vonul vissza a költő ezekbe az alig követhető sejtetésekbe? Azon túl, hogy Viktor egész egyéniségét jellemzi a visszafogott, óvatos kommunikáció, van itt egy szelíd „polgár-pukkasztó” tendencia is. Bizonyos dac, amellyel a verselő kivonja magát az olcsó magátólértődőségek világából. A kisbetűvel kezdett verscímek, a verssorként használt puszta ragok, a kettős tagadás mellőzése („senki csábít”, „neki soha volt tükre”, „sehova néz”) kétségtelenül modorosságok. A modorossághoz sorolnám a kötet túlzottan artisztikus kiállítását is. Szépek az árnyékolt oldalszámok, de részemről jobban szeretem, ha el tudom a számokat olvasni. Úgy gondolom, ezeket a demonstratív provokációkat ki kell az alkotónak nőnie, éppúgy, mint nagy költőink felszíni hatásait. Rá-ráismerek egy fordulatra: ez itt Pilinszky, ez itt József Attila. Ha lehántjuk e hatásokat, a szelíden polgár-pukkasztó daccal együtt, amit mégse lehet egészen komolyan venni, marad-e vissza valami, amiről azt mondhatjuk: ez itt Basa Viktor?

Marad. A vőlegény olvasásakor (36. o.) először azt hisszük, erotikus vízióval van dolgunk, aztán hirtelen nem tudjuk, hol vagyunk, s végül kiderül, hogy amit olvastunk, halálvers. Érosz és halál ölelkezik benne, a vers egy olyan világ látomása, amelyben jelen is van és amelyből hiányzik is a költő fiatalon meghalt menyasszonya (akiről magam is megemlékeztem egy versben). A gyilkos fájdalmat harmadik személyű beszéd takarja, a költő rejtegeti önmagát. Mint egy másik vers mondja:

ugye

meghalnak ők is

a lovakat is lelövik

meghalnak a nők is

(a nők is, 25. o.)   

Ez nem reminiszcencia. Szívettépően eredeti.  

Eredeti annyiban is, hogy a vers záró soraiban, melyeket idéztem, a szerző mintegy „csönget” a rímmel, egy végig teljesen rímtelen vers végén. Hasonlót találunk a november c. vers befejezésében. Ebből jobban megérthetjük, miért tartózkodó Viktor a formai eszközökkel szemben. Nem akar állandó crescendóban írni, azt óhajtja, hogy füleljünk. A Jákob harca négy jambikus sorból álló félrímes strófákból épül föl, de a rímtelen és rímes sorok monoton váltakozását hirtelen megszakítja egy külön versszak gyanánt megjelenő magányos, rímtelen sor, amely a strófaszerkezetből kilóg, de éppen ezzel tagolja és eredetivé teszi a verset, s arra kényszerít, hogy odafigyeljünk a szavak jelentésére. Ez Basa Viktor. Annyira komolyan veszi a szavakat, hogy azok őnála szinte önmagukban versalkotó tényezők. Minden szava mögött az összefüggések valóságos őserdeje burjánzik, a sejtésekben elmerülő olvasót nem szabad ostorpattogtatással megzavarni.

Talán ezért kedveli a haikut. Az 5-7-5 szótagos három sorból álló japán versformába hiba belekeverni a nyugati ritmusképleteket, rímnek sincs helye, a sorokat a mondattani lejtés avatja verssé. Minden szó hallatlanul fontos lesz ebben a „gúzsbakötve táncolásban”. Viktor kötetében négy haiku van, legszebb talán a tigris (55. o.):

szelíd hóhérom
tavasz szent levegője
szaggasd szűz szívem

A vers mindössze nyolc szóból áll, a költőnek ennyi állt rendelkezésére, hogy érzékeltesse a megfoghatatlant, amelybe gyönyörűség belehalni. Ez a rejtjeles megközelítése a valóságnak, amit a haiku műfaja szimbolizál, jellemzi Basa Viktor művészetét. Itt nincs közéleti költészet és nincs liturgia sem. Egy belső végtelenre sejtünk rá, amit egy „haiku élősövény” választ el tőlünk, egy szűkszavú sorokba tagolt önkifejezés, amely éppúgy önelrejtés is. A haiku élősövény mögött lélegzik a költő titkos kertje.

Bejutunk-e valaha a titkos kertbe? Elképzelhető-e, hogy a haiku élősövény lebomlik, és a sejtetések és utalások helyére összefüggő versbeszéd kerül? Hogy a modorosságok elmaradnak, a költő kilép Pilinszky óriás árnyéka alól, és azt mondja el nekünk, amit egyedül ő mondhat el, és amit – úgy gondolom – el is kell mondania?

Nos, a Vizitáció c. versben (63. o.) éppen ez történik. „Énekem már nem hallgatás” – mondja itt a költő.

Megismertem minden zajon
túlról, megláttam minden fény
fölött, választottam minden
seregek közül.

Ez nagy vers. A kötet legjobb verse.