Exner Gabriella: Aki szomjazik, jöjjön. A nihilizmustól az Istennek adott életig. Új Ember, Budapest, 2008. 214 oldal

„Magadnak teremtettél bennünket...” Amikor Exner Gabriella szociális testvér elbeszéli hit nélküli ifjúkorát, az olvasónak szinte nevetnie kell, mennyire magának formálta Isten ezt a lelket, mennyire előre kidolgozta benne a későbbi odaszenteltség struktúráit. Milyen természetességgel rázza le magáról ez a fiatal lány a vörös diktatúra hazugságait, milyen magától értődően őrzi meg nemes szellemi igényességét egy pénz-, karrier- és kéjsóvár világban. Mígnem a megváltás – kétkedve szomjazott – misztériumát is megfogalmazza, anonim módon, Az Ember a kereszten c. képben.

Gabi festő. Erdőszéli platánok c. képét három vertikális vonal dominálja, a fák koronáját nem látjuk, törzsükkel, gyökereikkel a fantáziában akár emberi végtagokká is válhatnak. De akkor ezek égből lenyúló kezek, vagy olyan emberek lábai, akiknek feje az égben vész el. A függőleges dimenzió végig uralkodik a könyvben. A szerző nem kísérli meg, hogy visszahelyezkedjen korábbi, nem-hívő lelkiállapotába, hanem állandóan reflektál a régebbi eseményekre a hit szemével. Keresztnevét „Isten emberének” értelmezi (11. o.). Amikor nagymamája arról beszél, hogy nem tud hinni Jézus szűzi születésében, ez belevésődik a kislány emlékezetébe, és később „a természetfölötti világ üzeneteként” tartja számon (14. o.). Irodalmi élményeiről így szól: „Az irodalomnak fontos értékközvetítő és űrpótló – ma úgy mondanám, preevangelizáló – szerepe volt ifjú, ateista éveimben. A versek kicsit talán az imádságot helyettesítették számomra. Megszólították, nem hagyták teljesen meghalni »jobbik énemet«, a bensőmben mélyen rejtőző Isten-arcot” (21. o.). Misztikusan értelmezi nem-hívő korszakának természet-élményeit is (28-29. o.). A céltalanság, félelem és szorongás, a „kozmikus elidegenedettség”, a semmibe való kivetettség életérzéséről, amelynek horizontján már az öngyilkosság gondolata is megjelent, azt mondja: „Azt hiszem, az ilyen lelkiállapot előhírnöke a pokol gyötrelmeinek” (25. o.).

Az olvasó itt már nem nevet. Hogyan jön elő a rejtőző Isten-arc? Hogyan lesz a nem-hitből hit? Itt jelenik meg az egyetemi csoport- és szobatárs Franciska alakja, akinek külön útjai vannak, s akiről a lányok sejtik, hogy vallásos. „Én, ha húsz tétel közül egyet nem tanultam meg, előfordult, hogy épp azt húztam ki – míg ő fordítva: ha csupán néhányat vett át, abból sikerült húznia. És úgy tűnt, sohasem izgul különösebben” (30. o.). Mérhetetlen a csöndes tanúságtétel, a preevangelizáció jelentősége. Egy kedves főbérlő néni, egy életét fiáért fölajánló nagynéni, egy szemináriumba vonuló moszkvai tanár Brezsnyev Szovjetuniójában, és végül a szegedi diploma után közös munkahely Franciskával – Budapesten. Gabi mélyülő lelki krízisében Franciska egy napon fölteszi a kérdést: „Szerinted van Isten?” Elérkezett a direkt evangelizáció szakasza.

Szerzőnk egy olyan Egyházzal került kapcsolatba, amelyet már megérintett a karizmatikus megújulás. Ugyanakkor figyelemreméltónak találom Franciska türelmes, tapintatos viselkedését. Az a szabadegyházaktól kölcsönzött evangelizációs mentalitás, amely vadidegeneket rohan le egy azonnali megtérésre felszólító sablonszöveggel, a nagy többségben ellenállást vált ki. Gabinak szüksége volt a több éves kínlódásra, az „ösztöke elleni rugdalózásra”, hogy most mohón, hihetetlen sebességgel falja a keresztény könyveket. A Szentlélek elvégezte csöndes munkáját a lány szívében, a találkozások korszaka következik. A Szociális Testvérek Társasága illegalitásban működik, sokáig nem mondják ki Gabi előtt a közösség nevét, ahova jár. Amikor kimondják, lelkileg már „be van szervezve” (118-119. o.). Egyháztörténeti jelentősége van a Társaság üldözött korszakának, amelyben sok fiatal lány ismerte föl szerzetesi hivatását, nem utolsósorban a karizmatikus tapasztalat közvetítésével. A könyv forrásértékű személyes tanúság a Társaság életének erről a szakaszáról, a kívülálló, pontosabban a kívülről közeledő oldaláról. A szerző az „erdőszéli platánokat” festi meg, miközben belül csak rémlik az erdő.

Számomra igen tanulságos az az időszak, amely a hit születése és az Egyházba való beilleszkedés közé esik. Franciska kérdése után, az első kölcsönzött könyvek hatására Gabinak már bizonyossága van Istenről. De az egyes hittételekkel, a krisztusi erkölcstan részleteivel, a katolikus szubkultúra zsargonjával, a liturgiával (no meg saját megújuló kísértéseivel) még meg kell birkóznia. Számomra, aki (némi túlzással) már a bölcsőben is Szunyogh-Missalét forgattam, nehéz követni ezt a folyamatot, de tökéletesen értem. Azt is, hogy aki karizmatikus hőfokon fogadta be a Titkot, bántónak találja a vasárnapi „misehallgatók” mélységes közönyét. Elszomorodik attól, hogy mások papucsban ásítoznak ott, ahol ő lobogó tűzbe nyúlt. Nem értek viszont egyet azzal a megoldással, hogy a szentmise kötött szövegeit spontán imával keverjük (183. o.). Szerzőnk jóhiszeműen úgy véli, hogy ez megengedett, valójában azonban ellenkezik a liturgikus előírásokkal. Én Joseph Ratzingerrel értek egyet, aki azt hangoztatja, hogy a liturgia felülről kapott ajándék, amelyet mi nem „csinálunk”, hanem befogadunk; nem egy személy vagy közösség hitélményét kell kifejeznie, hanem Isten misztériumát és a teljes Egyház hitét. A megoldást tehát nem a rubrikák fellazításában látom, hanem, itt már teljes összhangban a szerzővel, eleven hitű, befogadó kisközösségekben, amelyek a liturgiától teljesen független kötetlen imádkozást gyakorolnak. A liturgiába való bevezetést pedig nem szabad elsietni, hanem időben ráérős, személyes foglalkozásban intenzív, igényes katekumenátusi folyamat során kell elvégezni. A szerző által is példaként említett Szent Padre Pio szentmiséi nem azért hatottak döbbenetes erővel, mintha spontán elemek lettek volna bennük (latinul misézett, mégcsak nem is prédikált), hanem a Szentlélek működésének kivételes intenzitása miatt. „Nem beszédből áll az Isten országa, hanem erőből” (1Kor 4,20).

A szerző kiforrott stiliszta. Stílusát különösen azért szeretem, mert nem véteti észre, hogy stílus. Akár elvont, akár szemléletes tartalmakat közöl, mindig egyszerűen, elegánsan, kristálytiszta fogalmazásban teszi. Hogy a fülszöveget („... a nyolcvanas évek fullasztó éveiben ...”) ki írta, nem tudom, de arra a nyakamat teszem, hogy ezt a szörnyszüleményt nem Gabi követte el. Ám az olvasó téved, ha azt gondolja, hogy szépirodalmi művet tart a kezében. Nem, ez lelkiségi könyv, szépirodalmi nívón megírva. A vertikálisok dominálnak. A stílusba ott és csakis ott férkőzik pátosz, ahol a szerző Istenről vagy éppen Istenhez beszél. Persze, ahol az olvadt láva kitör, ott meleg van. A pontos mondatok mögött emésztő tűz lángol, Istentől lefoglalt intimitás, istenjegyesség, istenszerelem. Az örökfogadalom olyan, mint a halál (156. o.). Exner Gabriella szociális testvér, A Lélek szava szerkesztője mindenről lemondott, a korábbi tétova párkeresésekről, a cigarettáról, még a festésről is, hogy érzékeny valójával egészen elvesszen Imádottjában. Igaz, a festést visszakapta, de az most már imádság.

Az Erdőszéli platánok c. képen három fa látható. Kettő jobbra, közelebb egymáshoz, a harmadik balra, némileg introvertáltan, kissé alacsonyabb talajban. A két jobboldali hasadt törzsű óriás, hatalmas gyökerekkel. Víziómban a középső fa Sztrilich Ágnes testvér, a Társaság növekedésének motorja az üldöztetés idején, a jobb szélső pedig Berkecz Franciska testvér, aki Isten eszköze volt Gabi megtérésében. Balról, távolabb, Gabi áll, kicsit fölnézve rájuk, de ugyanolyan magasba törve, hasonlíthatatlan eleganciába öltözötten. Ez a fa a legfüggőlegesebb.