KERTÉSZ Imre: K. dosszié. Magvető, Bp. 2006. 262 oldal

Kertész Imre nevét sokáig csak a könyvesboltok kirakataiból ismertem. A váratlan Nobel-díj után gyorsan megvettem a Sorstalanságot. Belső ellenállással kezdtem olvasni, mert azt vártam, hogy sivár és unalmas lesz, mint az auschwitzi barakkok. De nem így volt, rövidesen rájöttem, hogy pergően izgalmas regényt tartok a kezemben. Amikor megjelent Kertész új regénye, a Felszámolás, hamar elolvastam azt is; cselekménye szintén lebilincselő volt. Harmadik könyve, aminek nekirugaszkodtam, az önéletrajzi jellegű K. dosszié, amely egy Hafner Zoltánnal készült mélyinterjú anyagán alapul. Ez is kitűnő olvasmány, nehéz letenni. Mivel Kertész többi művét még nem olvastam, korántsem szakavatottan szólok hozzá, mégis késztetést érzek, hogy benyomásaimat e harmadik műről elmondjam.

Ami Kertésznek a kérdésekre adott válaszaiban először feltűnik, az a kérlelhetetlen őszinteség. Szinte aggályos pontossággal választja le megtörtént élményeit azok regénybeli ábrázolásáról, s ismét önmagát mint későbbi elbeszélőt önmagáról mint egykori átélőről. „A fikció világa szuverén világ, amely a szerző agyában megszületik, s a művészet, az irodalom törvényeit követi” (14. o.). Önkínzó bátorsággal néz szembe a kényes kérdésekkel is, sablonmentesen és nem egyszer nagyon élesen, gyakran paradox módon fogalmaz. Például: „Az ember mindig neheztel a szüleire” (69. o.). „Két zsidónak csak a félelmei közösek” (143. o.). „A diktatúrákban fölöslegessé vált az ember” (163. o.). „Csak a halottaknak van igazuk, senki másnak” (166. o.). „Sok hibám van, de hivatástudatom sosem volt” (169. o.). „Nincs annál szomorúbb, mintha az embernek igaza van” (200. o.). Világosan megvallja azt is, hogy a szorongás számára alapélmény, a halálvágy kísérője volt életének. Valamilyen Weltvertrauen, világbizalom mégis hozzásegítette, hogy hazatérjen a koncentrációs táborokból, egyedüliként a tizenhét fiú közül, akikkel együtt hurcolták el; és túlélte a vörös diktatúrát is, „azokat az éveket, a depressziós diktatúra-hangulatot, a boldog öngyilkosság-fontolgatásokat, az egész haláljátékot a hetvenes-nyolcvanas évekből” (205. o.). Aforizmává egyszerűsítve így mondja: „Mindig meg akartam halni s mindig írtam helyette egy könyvet” (205. o.). Remélhetően a Felszámolásban – ahol az író-hős öngyilkossága a cselekmény alapja – sikerült végképp „kiírnia” magából az öngyilkossági késztetést...

Kertész nem hívő. „Amióta Isten halott, nincs objektív tekintet, a ,panta rhei’ állapotában élünk, nincs kapaszkodó, és mégis úgy írunk, mintha volna” (185. o.). Válaszainak nyíltságában az abszolút igazság igénye bújkál, de nem hisz az abszolút igazságban. Kant követője: az igazságot szubjektív képződménynek tekinti. „Az igazság többé nem egyetemes. Ez súlyos tény, de tudomásul kell venni. Kiállni önmagunkért: ez a legnehezebb, mindig is az volt. Éppen ez elől menekül a moralista. Korunk nem kedvez az individuum fenntartásának: könnyebb megadni magunkat világmegváltó eszméknek, mint ragaszkodni a saját egyszeri és megismételhetetlen egzisztenciánkhoz. Az igazság helyett a saját igazságunkat választani” (96. o.). Miközben azonban az igazságot nem tartja egyetemesnek, állást foglal a Holokauszt egyetemes jelentősége mellett. Azt hangoztatja, hogy a zsidó Holokauszt nem egyszerűen egy a számos népirtás közül, amely a történelemben bekövetkezett, hanem a kereszt óta a legjelentősebb, mindent átható esemény. Csak most, ebből a könyvéből értettem meg a Felszámolás egy jelenetét, melyben a feleség azt mondja: „De én zsidó vagyok!” – s a nem-zsidó férj ezt válaszolja: „Mindenki zsidó.” Az igazság egyetemességének helyébe a bűn és a tragikum egyetemessége kerül, amely a Holokausztban ölt testet.

Kertész „olyan zsidó, akinek semmi köze többé az Auschwitz előtti zsidó életformák egyikéhez sem. Sem az archaikus zsidóhoz, sem az asszimiláns zsidóhoz, sem a cionista zsidóhoz. Sem Izraelhez. Talán ezt a legnehezebb kimondani...” (145-146. o.). A Nobel-díjas író szkeptikus individualizmusa azt a benyomást kelti bennem, hogy ő a (gonosz) viccben szereplő ember, aki „magába zárkózik és elveszíti a kulcsot”. Nincs kulcsa a szabadító igazsághoz. Kulcstalansága, tagadásokban megfogalmazott zsidósága felidézi bennem egy imaséta emlékét, amelyet közösségemmel tartottunk Lipótvárosban és Újlipótvárosban. Sokáig néztem egy zsidó könyvesbolt kirakatát. Szívem egész szeretetével próbáltam imádkozni a zsidóságért, de úgy éreztem, valami akadályba ütközöm. A Szentlélek vezetése mellett megfogalmazódott bennem a magyarázat: az akadály egy hideg tagadás, amely a zsidó értelmiség szívében van. [Félreértés ne essék. Ezt nem értettem úgy, hogy az egész zsidó értelmiség szívében. Még úgy se, hogy a zsidó értelmiségiek többségének szívében. Csak úgy, hogy jelen van, és súlyos tény.] Kértem Istent, mutassa meg, hogyan imádkozhatom mégis zsidó testvéreimért, s azt az indítást kaptam, hogy vegyek egy nagy menórát és állítsam föl szobámban. Megvettem, fölállítottam; ma közösségünk kis oratóriumában áll. Kertész Imre önéletrajzi művét olvasva azt érzem, hogy a hideg tagadás mögött, amely őnála magas irodalmi megfogalmazásba, elegáns paradoxonokba öltözik, a szív jeges rémülete és a magára maradtság iszonyata húzódik meg. Az abszolúttá emelt Auschwitz.

Ám a Szentélyben lobognak a lángok. Nem Auschwitz abszolút, hanem az isteni Igazság.