Nemes Nagy Ágnes Összegyűjtött versei. Második, javított kiadás. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. 344 oldal.

Szerető gondozás adta kezünkbe ezt a gyűjteményt, a 20. század egyik legnagyobb magyar költőjének és mindenesetre legszenvedélyesebb istenkereső költőjének verses életművét, utána nyomozva a kéziratos füzetekben megmaradt anyagnak is. Szinte felfoghatatlan gazdagság tárul elénk, fogékony megfigyelés, az értelem hitvallása és az elfojthatatlan belső pátosz egy hallatlanul igényes, formabiztos és mégis formaszabad líra eszközeivel megfogalmazva. Azóta a kötet szerkesztője, a költőnő elvált férje  és jó barátja is eltávozott, de előbb megajándékozta kultúránkat ezzel a törékeny csodával. Most már nem veszhet el.

Nemes Nagy Ágnes (1922-1991) nem istenhívő. De még kevésbé ateista. Az ateista gyűlöli Istent és damnatio memoriæ-ra  ítéli, Nemes Nagy Ágnes viszont állandóan merít református nevelésének anyagából, kérdezve, vitatkozva, vádolva, botladozva és sikoltva. Számára Isten: hiánybetegségeink legnagyobbika (291. o.).   

Én Istenem, te szép, híves patak,
Hová futottál, szökdeltél előlem?
Hol csillapítsam buzgó szomjamat?
S hogy bocsássak meg neked eltünőben?
Zegzúgos csermely! Éppen ott apadsz,
Ahol a szomj legperzselőbb a hőben,
S idegen-légiónyi kín fakaszt
Új kínt csupán, de nem forrást a kőben.
(Patak)

Tizenhat évesen előfizetője voltam az Irodalmi Újságnak, amely aztán a forradalom elbukásával megszűnt. És az egyik számban benne volt ez a vers. Az idézett sorokkal, amelyektől ordítani és rohangálni kell. Nem csoda, hogy mihelyt értesültem a költőnő Szárazvillám c. kötetének megjelenéséről, megvettem és elmerültem ebben a szorongással és feszültséggel teljes lírában, a lét iszonyatának hallatlan művészi igényességgel való megfogalmazásában, amely ugyanakkor nagyon is konkrét képekkel teljes. A költő képekben él.

Mert élesek, mert élesek
a képek mind, mert élesek,
vakít ez a hangtalan zsúfolódás,
amint jönnek és körbemennek
az ón, a kén, a madarak,
a repülések, kiterjedéstelen,
elektronhéjuk-vesztett égitestek
sűrűségébe összehajtva,
labdába gyúrt gyökök,
amint forognak végeérhetetlen
egy szüntelenül égető jelenben,
ahol nincsenek térközök.
(A látvány) 

Amikor erre azt mondják: „objektív líra”, egyszerűen nem látják meg a költőt, a személyt, akit szüntelenül éget a jelen. Nem látják meg az olthatatlanul parázsló szenvedélyt, amely a lét értelmére kérdez.

Védd meg, ha bírod, mondd: megérte,
megérte, mondd, hogy így a jó,
megérte minden kaptató,
a bölcs szándék, törekedés,
a titkos élű, lassu kés,
orv pusztulásra oktató,
mondd, monnd, hogy megérte az elme
sötét szobába hasitó
csíkosan villogó szerelme,
megérte ez a fulladó
lélegzetvétel, ez a képzelt
értelem, ez a néma szó,
absztrakció, distinkció,
a szív, a rángva gyulladó,
a szív, hasas hófellegekben.
minthogyha bent, míg vág a hó,
egy város égne véghetetlen,
megérte, mondd a pillanatnak,
míg a két vállon szüntelen,
a két csuklón, két lábfejen
a védhetetlen iszonyatnak
fekete vérrel csorduló
tépett sebei fölfakadnak –
(Védd meg)

A keresztény hit nem tagadja a lét mélyén rejlő iszonyatot. De még mélyebbre hatol, amikor Krisztus sebeinek tapintása után a Föltámadott jelenlétébe visz. Nemes Nagy Ágnes lírájában viszont Ekhnáton, az istencsináló fáraó jelenik meg (a Napmítosz nem érdekli a költőt), valami árnyékával mégis a húsvéti hitnek:

Mert fény van minden tárgy fölött.
A fák ragyognak, mint a sark-körök.
S jönnek sorban, derengő végtelen,
fény-sapkában 92 elem, 
mind homlokán hordozva mását –
hiszem a test feltámadását.
(A tárgy fölött)

Aki ezt le tudta írni, annak nem idegen a transzcendencia. Ekhnáton maga-teremtette istene azonban merő projekció, nem képvisel valódi transzcendenciát. Költőnk Ekhnáton-ciklusa nem is tartalmaz sok verset, s van köztük olyan is, amelyik 1956 tankjairól szól. A transzendencia kifejezőjét Nemes Nagy Ágnes az angyalban találja meg. Lírájának visszatérő szereplői  az angyalok. 

Most már félévig este lesz.
Köd száll, a lámpa imbolyog.
Járnak az utcán karcsú, roppant
négy-emeletnyi angyalok.
S mint egy folyó a mozivászon
lapján, úgy úsznak át a házon.
(Október)

Egy öregasszonyról olvassuk:

És mondják, egyszer sast talált,
mondják, tört volt a szárnya, lába,
egy este sast talált,
fölvette s indult le a meredeknek,
és amint vitte egyre nehezebb lett,
de ő emelte és cepelte,
karjára és hátára vette,
hogy imbolygott a vézna hát,
mintha vinné a roppant éjszakát,
majd húzta már konokul – gyönge, vén,
s hogy átemelte itt a küszöbén,
akkor látta: angyalt hozott.
Olyan volt, mint az angyalok.
Pokrócra tette, nem fért el az ágyban,
és ott feküdt az angyal zsákruhában.
(Ház a hegyoldalon)

 Legszebb angyal-verse: 

Ül a vékony Mária
És ölében a fiú

Szélfúvásnyi gyenge zajt hall
Összerezzen: itt az angyal
S ő is tudja: minden angyal
Iszonyú

Iszonyu szél volt márciusban
Nagy piros égbolt szél-parázs
Nem volt este hogy lehussant
S óriás volt óriás
Szélborzolta sas-szinü szárnya
Be se fért a cseppnyi házba
Kint maradt a fél palástja
És a szeme barna árnya
Vadmadáré karikás
Hogy dülöngött az a ház
Jött az ajtón ablakon
Jött fedélen és falon
Mész között kő között
Négy égtájról körbefújó
Szélsuhogásba öltözött
(Téli angyal)

E sorok írója nem hiszi, hogy minden angyal iszonyú. Transzcendenciájuk döbbenetes súlya mellett is, amelytől megrémülhet a halandó, a valóságos angyalok barátságosak, biztatóak, örömteliek. De minden angyal félelmetes, egyiket se lehet játékosan degradálni. Nemes Nagy Ágnesnél gyönyörű az, hogy murillói angyalkák helyett, akiktől templomfreskóink se mentesek, félelmetes angyalokat jelentet meg, a valósághoz sokkal közelebb állókat, mint az édeskés (bárha hívő) ábrázolások. A lovak és az angyalok ciklusban már barátkozik az angyalokkal, de azok akkor is megmaradnak szuverén, távolságba vesző lényeknek.

Csak állnak és nincs semmi más,
csak látvány és csak látomás,
csak láb, csak szárny – az út, az ég,
bennük lakik a messzeség –

oly távol vannak, oly közel.
Talán ők már nem hagynak el.
(A lovak és az angyalok)

Nemes Nagy Ágnes angyal-látomása egyharmadrészt mitológia, másodrészt a keresztény nevelés kulturális maradványa, de a harmadik részben transzcendens realitás, amely valóban az Ismeretlenbe ér. 

S hadd merészeljem föltenni a kérdést: honnan származott ez a valóságos rész?

Mégis volt köze költőnknek a transzcendenciához?

Merem remélni, hogy volt.