Stolz, Benedikt: Az isteni Szeretet lángja. Betlehemi Boldog Mirjam élete. Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék, 2008. 250 oldal

Az üstököst megcsodáljuk, de nem lakható. Isten szenvedélyes szerelmesének, Betlehemi (Abellini) Mirjamnak fantasztikus vezekléseit nem szabad utánozni. Hálásnak kell lennünk, hogy olyan Egyházhoz tartozhatunk, amelynek egén ilyen üstökösök járnak. De a kis arab lány gyermekkorától rendkívüli kegyelmek részese, amelyeket vakmerőség nélkül nem kérhetünk magunknak. Többek között túlélő vértanú. Olyan vágást viselt a torkán, amelynek orvosi vélemény szerint okvetlenül halálosnak kellett volna lennie. De ő csak bekukkantott a mennybe, aztán a Boldogságos Szűz Mária fölápolta. Bővebben írtam erről (Szeghy Ernő könyve alapján) másutt.

Miben követhetjük mégis Mirjamot? Alázatában. Szerzetesi pályafutását a marseille-i Szent József nővéreknél kezdte, ahol egy civil szakácsnő folyton szidta-ütötte. Ugyanis szegényke nem nagyon értett még franciául, s így aztán ügyetlenül engedelmeskedett. Mirjam azonban mindig nyugodt, örömteli maradt. Egy alkalommal akkora pofont kapott, hogy egy forró fedő a lábára esett és égési sebeket ejtett rajta. A heves fájdalom közepette is folytatta munkáját, egyetlen zokszó nélkül. Valamelyik nővér, látva, hogy a kis arab reszket, ágyba küldte, de jött a konyhafúria, lerángatta róla a takarót és fölszakította sebeit. Mirjam pedig hallgatott az egészről, nehogy a szakácsnőt megbüntessék. (30. o.) Munkahelyükre panaszkodó világiak, püspökükre panaszkodó paptestvérek: Mirjamnak ezt a csodáját szabad utánozni.

A Szent József nővéreknek végül nem kellett az arab lány, aki túl gyakran lebegett és esett elragadtatásba. Ő maga gyermeki gyanútlanságában az elragadtatást elalvásnak hitte, a testén fölbukkanó stigmákat pedig betegségnek. Mirjam a pau-i Kármelbe került, ahol, alázatát kipróbálva, elismerték misztikájának hitelességét, sőt helyesen – tisztítótűzként – tudták értelmezni démoni megszállásait is, amelyekről a fent idézett helyen szintén részletesebben írtam. „Nem félek az ördögtől, mert a legnagyobb gonosz démon én vagyok” – mondta az angyalian ártatlan nővér. Mélyen meg volt győződve arról, hogy ő a föld legnagyobb bűnöse. (37. o.) Arab túlzás? Nem, ő Isten szentségének fényében látta önmagát, másokat pedig Isten irgalmasságának fényében. Mi fordítva szoktuk. Önmagunkat avatjuk szentté, hibáinkat megmagyarázzuk, mások hibáira viszont nem találunk mentséget. A kis Mirjam, a „legnagyobb gonosz démon”, 1868. május 24-én a (Nagy Szent Teréz Önéletrajzából ismeretes) szívsebzés kegyelmében részesült. (38. o.) Nővértársai szentnek tartották a lányt, de ezt óvakodtak említeni neki, nehogy alázatának ártsanak.

A mangalore-i (indiai) Kármelt megalapító csapat részeként aztán elszenvedhette az elítélést nővérei részéről is. Rendkívüli jelenségeit képzelgésnek és megtévesztésnek minősítették, kijelentették, hogy Mirjam a gonosz lélek hatalmában van. Indiai püspöke hivatalos iratban erősítette meg az elítélő véleményt. A kis arab továbbra is készségesen engedelmeskedett, és szeretettel ápolta nővértársait betegségükben. De ez nem hatotta meg a nővéreket. Hazaküldték Pauba. A püspök hamarosan elbizonytalanodott, szörnyű lelkifurdalások gyötörték, és egy évvel később meg is halt. Otthon, Franciaországban, nem osztották az indiaiak előítéleteit, szeretettel és bizalommal fogadták Mirjamot. Nem telt hosszú időbe, és a mangalore-i nővérek is belátták tévedésüket. (46-49. o.)

Ám ez nem volt az utolsó fejezet Mirjam életében. 1875-ben, huszonkilenc évesen, más nővérek társaságában megindult szülőföldjére, a Szentföldre, hogy Betlehemben zárdát alapítsanak. A lehetetlennek látszó alapítást misztikus előzmények tették lehetővé, és Mirjam buzgalma szorgalmazta. Mikor a zárda elkészült, 1878. augusztus 26-án a harminckét éves Mirjam hazatért Urához. Kegyetlen kínok után, de örömtől ragyogó arccal.

Amilyen extrémek Mirjam misztikus kegyelmei, ugyanolyan extrémek testi-lelki szenvedései is. Az olvasó joggal teheti föl a kérdést: mire való ez? Miért telik Istennek kedve abban, hogy akik szeretik őt, gyötrődnek? A válasz a kereszt titkában van: a világtól és önmagunktól való elszakadás kínok kínja, de ez szabadságunk ára. A keresztény szabadság a Föltámadott életében való osztozást jelent, ahogy ez jól megfigyelhető Mirjam betlehemi életszakaszában. A természet törvényein úrrá lesznek a természetfölötti világ törvényei. A szökevény méhrajt a Veni Creator himnusz vezeti vissza a kasba, a súlyos ládákat angyalok segítik mozgatni Mirjamnak. Az alázatos nővér, miután megtörte önakaratát, uralkodik Krisztussal.

Betlehemben, egy látomásban, Jézus gyűrűt húz Mirjam ujjára, amely „egyszerre nehéz és könnyű” . A gyűrűre három szó van írva: „Tedd, amit akarsz!” A kis arab túlárad az örömtől. (57. o.) Én pedig arra emlékszem vissza, hogy Michael Ende fantasy-regényében, A végtelen történetben, ugyanez van írva a jelvényre, az Auronra, amelyet a hős visel. Ott a felirat kétértelmű. Elvégre olyanok jutnak pokolra, akik azt tették, amit ők akartak. Ugyanez a mondat kifejezheti a sátán csábítását is: „Olyanok lesztek, mint az Isten.” De az abellini lány csakugyan Istenhez vált hasonlóvá, miután saját öncélúságát radikálisan legyőzte – kilépett önmagába zártságából, határai áttörtek, és most már mindörökre azt teszi, amit akar.

A magyar szöveg szép, bár a fordító szerényen visszavonul az anonimitásba. A korrektori munka hihetetlenül alapos, a számítógép ördöge elvérzett, legalábbis én nem találtam egyetlen szöveghibát sem. (Mirjam segített?) Akad azonban egy-két hibásan egyeztetett mondat, és egy visszatérő hiba: extázis. Ezt a szót helyesen eksztázisnak kell írni. A görög eredetiben sem szerepel x (kszi) karakter. Továbbá egy félreértés. A Hittani Kongregáció a 19. században még nem létezett, s elődje, a Szent Officium, aligha foglalkozott kolostorépítések engedélyezésével. Talán a missziós kongregációról (Congregatio de Propaganda Fide?) lehetett szó – magam sem vagyok egész biztos, nem ismerve sem az eredeti szöveget, sem a római Kúria történetét.

Hadd idézzek még egy mondatot Mirjamtól, aki minden bűnnel vádolja magát, mégis bízik üdvösségében. Dolgozd föl, nyájas olvasó, ezt a paradoxont: „Éppen azért hiszek, remélek, mert annyit vétkeztem.” (185. o.) A szentek mindig tudtak meglepőeket mondani.