Christie, Agatha: Nemesis. HarperCollinsPublishers, London, 2002.

„Hiszek az örök életben” – mondja Miss Marple megboldogult megbízójának. – „Nem tudom pontosan, hol van ön, Mr Rafiel, de nincs kétségem arról, hogy valahol van – minden tőlem telhetőt megteszek, hogy teljesítsem kívánságát.” (45. o.) És nekiáll kinyomozni egy esetet, amelyről kilenc fejezeten át sem ő, sem az olvasó nem sejti, hogy miben áll tulajdonképpen. Nem tudunk semmit, nem történik semmi érdemleges. És mégis –

A 10. fejezetben érdemleges információt kapunk. A 11. fejezetben drámai fejlemény történik, és onnan kezdve az olvasó figyelme együtt lüktet Miss Marple kutatásaival. A 13. fejezetben egy haldokló azt mondja az öreg hölgynek: „Egyikük, de melyik? Jöjjön rá. ... Talán veszélyes lesz magára nézve – de maga rá fog jönni, ugye?” És Miss Marple így válaszol: „Isten segítségével rájövök.” Ez fogadalom (212. o.).

Mikor ezt a regényt írta, Agatha Christie nyolcvan év körül járt (éppen mint hősnője, Miss Marple a regényben). és már a krimi királynőjének számított. Megengedhette magának, hogy kísérletezzék. Kezdő szerzőtől bármely kiadó visszautasítana egy olyan detektívregényt, amelyben egy halott ad megbízást a nyomozásra, poszthumus levelekben, és kilenc fejezeten át nem történik semmi. De a Királynő még azt is megengedhette magának, hogy egyik kulcsfigurájának ezt a nevet adja: Verity Hunt (igazságvadászat). Az olvasó, ha hősiesen átküzdötte magát az első kilenc fejezeten, lélegzetvisszafojtva követi az idős falusi hajadon igazságvadászatát.

Megpróbáltam elolvasni egyet Agatha Christie nem-detektív regényeiből, amelyeket Mary Westmacott néven írt. Nem bírtam leküzdeni unalmamat, abbahagytam. A szerző sajátos művészete, amely a részletekre irányuló aprólékos figyelemben áll, számomra nem volt elegendő (talán nőnek kellett volna születnem). Egész más a helyzet a detektívregényekben. Itt a részletek művészete a gyanúkeltést szolgálja. Amíg nem tudjuk, ki a gyilkos – sőt, mint ebben a regényben, még az se tudjuk, hogy van-e gyilkos egyáltalán – a részletek beépülnek találgatásainkba, és egész hálózatát építik ki bennünk a feltevéseknek és lehetőségeknek. Amikor már elkezdtem félni (vártam, mikor jön elő egy killer a sötét oratóriumból), megértettem, mire való volt az unalmas első kilenc fejezet. A meddő találgatások során a szerző hallatlanul finom művészettel atmoszférát épített ki. No, saját félelmemet tudtam kezelni (a félelem lelkének lehet parancsolni, igazából ő az, aki megijed, ha Jézus nevében szembeszállunk vele), de már értettem, mit érzékel Miss Marple, akinek sajátos adottsága a flair (szimat, érzék) a gonoszhoz.

A 21. fejezetben a törékeny öreg hölgy szemtől szemben áll a gonosszal. Az éjszaka csöndjében, négyszemközt, a nyolcvan körüli, bajjal mozgó, fegyvertelen Miss Marple közli a jó erőben lévő gyilkossal, hogy ő, Miss Marple, a Nemezis. Az igazságvadászat véget ért. Az izgalmas fordulatokban az olvasó bőséges kárpótlást kap a regény átszenvedett első harmadáért. Agatha Christie legeredetibb nyomozófigurája, a vidéki „vén macska” ép bőrrel kerül ki a kalandból. „Törjön elő a jog, úgy, mint a víz, és az igazság, mint a sebes patak” – ezzel a bibliai idézettel kezdődik és zárul a cselekmény (Ámosz 5,24).

A regény erőteljesen egyszemélyes. Miss Marple mellett csak mellékalakjai vannak. Az ember nem tudja elfojtani azt az érzését, hogy Agatha Christie többé-kevésbé önmagáról ír. Atmoszféra-teremtő adottsága nyilvánvalóan ugyanolyan jó atmoszféra-érzékelő képességet feltételez, mint hősnőjéé. S ebben bujkál valami a lelkek megkülönböztetéséből. XVI. Benedek pápa is a világban uralkodó atmoszférára hivatkozik, amikor a gonosz szellemekről szól Jézus-könyvében.

Szeretni – „egyike a legijesztőbb szavaknak a világon” (101. o.). E paradoxon körül forog a rejtély megoldása a regényben. Igen, „szeretni” sokféleképpen lehet, a szeretet könyörtelen megkülönböztetésre szorul. S Miss Marple, az ájtatossági könyvet forgató jámbor hölgy, könyörtelen a megkülönböztetésben.

Mint a Nemezis.