FÉLTÉKENY ISTEN

(12)

Szerelem útvesztői

A szexualitás a teremtő Isten gyönyörű gondolata. „Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket” (Ter 1,17). Ez az állítás megelőzi a bűnbeesés történetét. Nem igaz, hogy a szerelem maga a bűnbeesés, mint Rónay György versében: „Megnyílt a szerelem. És bezárult az Éden.” Az sem áll, amit Fila Lajos atya önkényes spekulációi pedzenek, hogy a kétneműség az ember degradációját jelenti Isten eredeti elgondolásához képest. Ennek nincs alapja a kinyilatkoztatásban. Az ember mint férfi és nő Isten képmása.

„Isten viszont nem az ember képmása. Ő nem férfi vagy nő. Az Isten tiszta szellem, éppen ezért benne nincs helye a nemek közti különbözőségnek” (KEK 370). Az a pogány istenkép, amely a szexualitás fogalmait az istenségbe is beviszi, nem egyeztethető össze a zsidó-keresztény monoteizmus isteneszméjével. A Szentírás azért alkalmaz Istenre nyelvtanilag hímnemű szavakat, mert ami nagy és erős, azt a hímnemű szavak használata fejezi ki. A bibliai nyelvezet nem cserélhető föl önkényesen egy olyan modern nyelvezettel, amely a szexualitás árnyékát vetíti Istenre („Apa-Anya Isten”). Az Egyház szilárdan vallja a férfi és nő teljes egyenrangúságát, de az a szélsőséges feminizmus, amely a vélt női jogok kedvéért a Bibliát is sutba vágja, nem lehet keresztény.

A bűnbeesés következménye, hogy „a lélek szellemi képességeinek uralma a test fölött összetört, a férfi és nő közötti egységet feszültség rombolta le; kapcsolataikra ráütötte bélyegét a rendezetlen kívánság és a másik feletti uralomvágy” (KEK 400). A nemiség, ahogy a bűnbeesés után az ember megéli, nemcsak istenképiségünket fejezi ki, hanem a bűn okozta diszharmóniát is. „A rendezetlen kívánság” a kéjvágy öncélú kielégítését követeli. Ez ellenkezik a szexualitás céljával. „A szexualitás, amelyben az ember testi és biológiai valósága jut kifejezésre, akkor válik igazán személyessé és emberivé, amikor beépül a személyek közötti kapcsolatba, mely a férfi és nő között teljes és időben korlátlan, kölcsönös ajándékozás” (KEK 2337). Ez erkölcsi természettörvény, amely a nemi aktus lényegéből következik: a férfi és nő egyesülése a test nyelvén a teljes önajándékozást és a másik teljes befogadását fejezi ki. Ha ez a teljes és kölcsönös önajándékozás hiányzik, a nemi tevékenység saját lényegének mond ellen, és szükségszerűen bűnössé válik. Ha viszont a teljes és kölcsönös önajándékozás – annak logikus személyi és közösségi követelményeivel együtt – valóban fennáll, akkor az a valóság áll fenn, amit házasságnak nevezünk.

A házasságon kívüli szexuális tevékenység tehát bűn. Ebből következik, hogy a házasságra szűzi tisztaságban kell felkészülni. A mai társadalomban ennek az elvnek vállalása az árral szemben való úszást jelent. A hívő fiatalok arra vannak kísértve, hogy magától értődően környezetük normáit tegyék magukévá a párkeresés és párkapcsolat tekintetében. Így aztán a nemi vágy elhatalmasodik rajtuk, s a bűntudat ellen azzal védekeznek, hogy a szerelmi élet „szép dolog”, „jó dolog”, nincs benne semmi rossz, és nem ártanak vele senkinek. Nos, mint mondottuk, a szexualitás valóban szép és jó dolog, Isten gyönyörű gondolata, s bűnné sohasem az teszi, ami benne van, hanem csakis az, ami belőle hiányzik. Jelen esetben az a kölcsönös és feltétlen odaadás hiányzik, amit házasságnak nevezünk. „A paráználkodás egy szabad állapotú férfi és nő közötti, házasságon kívüli testi egyesülés. Súlyosan ellenkezik a személyek méltóságával és az emberi szexualitással, amely természettől fogva a házastársak javára, valamint gyermekek nemzésére és felnevelésére rendeltetett” (KEK 2353). (A házasságtörés bűne viszont akkor áll elő, ha a nemi kapcsolatot létesítő egyik vagy mindkét félnek van házastársa, de nem egymás házastársai. Ez nem csupán paráznaság, hanem hűtlenséget is jelent a hitvesi életszövetség ellen.) A házasságon kívüli szexből nyert felszíni öröm legföljebb átmeneti érzelmi kielégülést eredményez, de nem elégíti ki az ember legmélyebb egzisztenciális igényét, a teljes odaadottság vágyát. Ady Endre bevallottan intenzív szexuális életet élt, mégis leírta a híres sorokat: „Szeretném, hogyha szeretnének, – S lennék valakié.” A paráznaság igenis árt nemcsak az egyénnek, hanem a társadalomnak is, mert frusztrált egzisztenciájú egyénekből nem épülhet föl egészséges közösség. A gátlástalan nemi élet a társadalom alapját, a családot rombolja.

A házasságig megőrzött szűzi tisztaság követelménye az Egyház állandóan hangoztatott erkölcsi tanítása, s mint ilyen tévedhetetlen és visszavonhatatlan. Vannak lelkipásztorok, akik megpróbálnak alkalmazkodni a fiatalok igényeihez, s olyan erkölcstant hirdetnek, amely az Egyház elveivel ellenkezik. Megbízható szemtanútól tudom, hogy egy nyári tábor vagy lelkigyakorlat szentmiséjén egy pap ezt prédikálta: „Ha valakit szeretsz, feküdj le vele nyugodtan.” Ehhez csak azt a megjegyzést tudom fűzni: „Jaj azoknak, akik a rosszat jónak mondják, és a jót rossznak. Akik a sötétséget világosságnak teszik meg, s a világosságot sötétségnek” (Iz 5,20). A pap az ige őre; az ige meghamisítása sokkal súlyosabb bűn, mint maga a paráznaság. Vannak aztán mások, akik a befejezett nemi aktust nem „engedélyezik” a házasság előtt, de azt tanítják, hogy a testi érintés terén egyre több és több válik megengedhetővé a párkapcsolatban, a házasság célegyenesében már a petting is, vagyis a pénisznek a hüvelybe való behatolása nélkül, egymás testi izgatása útján történő kölcsönös élvezetszerzés. Ez a tanítás is durván erkölcstelen. A szexuális előjáték a szexuális aktusra irányul mint céljára. Ahol a szexuális aktus nem megengedett, ott az előjáték sem megengedett.

Fiatalok gyakran teszik föl a kérdést: „Meddig lehet elmenni a testi érintkezésben a házasság előtt?” Válaszom mindig az: „Rossz irányban egy lépést se szabad tenni.” John Bertolucci atya Hozzád szólok c. kitűnő könyvében így adja meg a választ: „Meg kell értenünk: Isten úgy alkotott meg bennünket, hogy a nemiség terén »egyik dolog a másikhoz vezet«. Az az igazság, hogy az intim csók, ölelés, érintés, becézés – mind arra van tervezve, hogy a teljes szexuális egyesüléshez vezessen bennünket. Nem arra vannak teremtve, hogy önmagukban kielégítsenek. Kimondottan arra vannak szánva, hogy vágyat ébresszenek bennünk a továbbiakra. Ezért igazából azt kell megkérdeznünk magunktól: »Helyesen teszem, ha ezzel a személlyel ebben az életállapotomban nemileg közösülök?« Ha nem, miért kellene mozgásba hoznunk egy olyan eseménysort, amelynek éppen az a célja, hogy oda vigyen bennünket, ahova nem szabad eljutnunk?” Ez a megfontolás a jegyességre is áll, hiszen még az sem házasság. „A jegyesek arra hivatottak, hogy a tisztaságot a megtartóztatásban éljék meg. ... Megőrzik a házasság idejére a házastársi szeretet sajátos gyengédségeinek megnyilvánulását” (KEK 2350).

Ha ezen a téren el akarjuk kerülni a bűnt, kerülni kell a bűnre vezető alkalmakat is. Az öltözködés és viselkedés szemérmessége, az érzékek (főképp a látás és tapintás) fegyelmezése, az erotikus médiatermékek kerülése, a veszélyes helyzetek (pl. fiú és lány egy lakásban, kontroll nélkül) kiküszöbölése szükséges a bűn elkerülésére. Ezen a téren a keresztény fiatalok nem vehetik át a kortárs kultúra normáit, ellenkultúrát kell képviselniük.

Bármilyen életállapotban, amelyben az Isten akarata szerinti házasélet nem lehetséges, egyedül a teljes önmegtartóztatás fogadható el erkölcsileg. Házasság előtt, a házastárs betegsége vagy távolléte idején, vagy ha a fogamzást el kell kerülni és ez csak teljes önmegtartóztatással lehetséges (ami egyébként rendkívül ritka eset), továbbá özvegység esetén csak ez az út járható. Nem igaz, hogy az embernek joga van a nemi élvezethez. Ilyen jogot lehet követelni, de attól még nem létezik. Az sem igaz, hogy az önmegtartóztatás természetellenes vagy lehetetlen. Csak az öncélú kéjvággyal ellenkezik, de az elfogulatlan pszichológusok is elismerik, hogy teljesértékű, magas fokon integrált személyiségfejlődés lehetséges olyanoknál is, akik nem élnek nemi életet. Csak éppen „szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet – kevesen vannak, akik megtalálják” (Mt 7,14).

Hitoktatásunk hiányos. Nem egy katolikus fiatal nem is tudja (vagy talán elfogultságból tagadja), hogy önmagunk szexuális izgatása, a maszturbáció is bűn. „A folyamatos hagyományban mind az Egyház hagyománya, mind a hívők erkölcsi érzéke habozás nélkül azt állítja, hogy a maszturbáció önmagában és súlyosan rendetlen cselekedet... A szexuális képességek felhasználása a normális házastársi kapcsolaton kívül ellentmond a célszerűségnek, bármi legyen is az indítóoka” (KEK 2352). Ugyanakkor vannak körülmények, amelyek az elkövető szubjektív erkölcsi felelősségét csökkentik vagy akár meg is szüntethetik: ilyenek az érzelmi éretlenség, a kialakított szokások ereje, a szorongásos állapot, továbbá egyéb pszichológiai vagy szociális tényezők (uo.).

Mint a Katekizmus mondja, „a tisztaság a nemiség sikeres integrálását jelenti a személyiségben, és ezáltal az ember testi és szellemi valójának belső egységét” (KEK 2337). Ez nem készen kapott állapot, hanem „hosszan tartó feladat” (KEK 2342). A bukdácsolókat nem szabad elítélni, s nekik sincs okuk a csüggedésre. Istennek minden lehetséges. Ha valaki vádbeszédnek érezte, amit itt elmondtam, nos, az nem a gyöngeségből vétkezők ellen szólt, hanem a katolikus igazság meghamisítása ellen.