(21)

(El)vérző Eucharisztia

A racionalista gondolkodás a karizmatikus princípium föladására ösztönzi a mai embert, vagyis arra, hogy a testi szférát elkülönítse a transzcendenciától. Innen származik Jézus szűzi születésének tagadása, vagy halál utáni sorsunk immanens, reinkarnációs elképzelése. Ugyanez a forrása az Eucharisztiával kapcsolatos tévtanoknak. A kenyér és bor átváltoztatásával szellemi és természetfölötti módon jelenik meg közöttünk Jézus Krisztus kereszten halálra kínzott teste, kereszten kiontott szent vére, már föltámadás utáni, megdicsőült állapotában, és így válik táplálékunkká. Itt a testi valóság misztikus egységet alkot a pneumatikus szférával. Ez próbára teszi a hitet; már az első tanítványok is azt mondták rá: „Kemény beszéd” (Jn 6,60). Kísértve vagyunk, hogy egy huszárvágással szabadulni próbáljunk a misztériumtól, és az egészet jelképként fogjuk föl.

Annál meglepőbb a határozottság, amellyel az ókori keresztény források vallják a valóságos jelenlétet. „Azt tanultuk, hogy ez az étel, miután ama könyörgés után, amely az Ő szavát tartalmazza, Eucharisztiává alakul át: nem más, mint a megtestesült Krisztus teste és vére” (Szent Jusztinusz). „Krisztus teste és vére táplálja testünket, hogy a lélek Isten által kövéredjék” (Tertullianus). „Mikor tehát ő maga mondotta a kenyérről: Ez az én testem, ki mer habozni? És mikor ő maga biztosított: Ez az én vérem, ki mer kételkedni? ... Arra tanít bennünket a hit, hogy ami kenyérnek látszik, nem kenyér, habár az ízlelő érzék annak érzi, hanem Krisztus teste; és ami bornak látszik, nem bor, bárha az ízlés annak véli, hanem Krisztus vére” (Jeruzsálemi Szent Cirill). Ezek a tanúságok a 2-4. századból valók, élő cáfolataként annak a hiedelemnek, hogy a kenyér és bor átváltozásának tana valami középkori torzulás, amelyből vissza kell térni az „ősi hithez”. A valóságos jelenlét az ősi hit.

Az első komoly kísérlet az Egyház történetében, amely Jézus testének és vérének eucharisztikus jelenlétét jelképesen próbálta értelmezni, Berengarius Tours-i püspöké volt a 11. században; de ez akkora felháborodást váltott ki, hogy hamarosan visszavonta. 1079-ben Szent VII. Gergely pápa előtt Berengarius letette a hitvallást, hogy a kenyér és bor lényegi mivolta szerint („substantialiter”) Krisztus testévé és vérévé változik. Ugyanebben az évben keletkezett egy Hildebertus Lavardinusnak tulajdonított írás, amely a kenyér és bor átváltozására először alkalmazza a transsubstantiatio (átlényegülés) kifejezést. 1215-ben a IV. Lateráni Zsinat már hitvallásában használja a szót (pontosabban a megfelelő igét): „Ugyanaz a pap és az áldozat, Jézus Krisztus, akinek testét és vérét az Oltáriszentség a kenyér és bor színe alatt valósággal tartalmazza, miután Isten erejénél fogva átlényegült a kenyér testté, a bor pedig vérré (transsubstantiatis pane in corpus, et vino in sanguinem)” (Denzinger-Hünermann 802). Ebben az évszázadban dolgozza ki Aquinói Szent Tamás rendkívüli szabatossággal és mélységgel a transzszubsztanciáció (átlényegülés) tanát: a kenyér és bor lényege (szubsztanciája) átváltozik Krisztus testének és vérének lényegévé (szubsztanciájává), miközben a kenyér és bor járulékai (akcidensei) változatlanul megmaradnak. Amikor a 16. században a reformáció kétségbevonta a transzszubsztanciáció tanát, a Trentói Zsinat már Tamás tanítására épített, amikor (egyebek mellett) dogmaként fogalmazta meg: „Ha valaki azt állítaná, hogy a legméltóságosabb Oltáriszentségben megmarad a kenyér és bor szubsztanciája is, együtt a mi Urunk Jézus Krisztus testével és vérével, és tagadná, hogy a kenyér és bor egész lényege csodálatos és egyedi átváltozással Test és Vér lett, míg a kenyérnek és bornak csupán külső színe marad, amely átváltozást a katolikus Egyház igen megfelelően átlényegülésnek (transsubstantiationem) nevez: legyen kiközösítve” (Denzinger Hünermann 1652). Az Egyház azóta is a trentói dogmákból él, ha az Oltáriszentségről van szó.

A II. Vatikáni Zsinatot követő teológiai krízisben egyes teológusok fölvetették, hogy a transzszubsztanciáció a mai ember számára már nem alkalmas kifejezés, mert az arisztotelészi filozófia fogalmai ma már nem közkeletűek, és a szubsztancia kifejezés a mai nyelvben már anyagot jelent (mint az angolban: „substance”). Helyette a transzfinalizáció (célváltozás) és a transzszignifikáció (jelentésváltozás) kifejezéseket javasolták. Csakhogy a kenyér és bor célja és jelentése a szentmisében éppen azért változik át, mert maga a kenyér és bor átváltozik. Ezt az ontológiai változást a javasolt kifejezések elsikkasztják. VI. Pál pápa 1965-ben megjelent Myterium fidei enciklikája szót emelt a tévtan ellen, hangsúlyozva, hogy bár az Egyház az arisztotelészi filozófiát nem kívánja dogmatizálni, a belőle kiépített transzszubsztanciáció fogalmát nem nélkülözheti. „Miután megtörtént az átlényegülés, a kenyér és bor színei kétségtelenül új jelentést öltenek magukra és új célt, midőn többé nem közönséges kenyér és közönséges ital, hanem szent dolog jele és lelki táplálék jele; de azért öltenek magukra új jelentést és új célt, mivel új »valóságot« tartalmaznak, amelyet joggal mondunk ontológiainak. A mondott színek alatt ugyanis nem rejtőzik már az, ami előbb volt, hanem egy teljesen más dolog; éspedig nemcsak azért, mert az Egyház hite annyiba veszi, hanem tényszerűen, minthogy miután a kenyér és bor szubsztanciája ill. természete átváltozott Krisztus testévé és vérévé, semmi, ami kenyér és bor, nem marad, hanem egyedül a színek; alattuk az egész és csorbítatlan Krisztus van ott jelen, a maga fizikai »valóságában« testileg is, jóllehet nem azon a módon, ahogy a testek jelen vannak egy helyen” (Denzinger-Hünermann 4413).

Néhány éve levelezőlistámon valaki azt a sajátos véleményt fejtette ki, hogy az átváltozás már a szentmise elejével megkezdődik és fokozatosan alakul ki, vagyis nem egyedül a pap konszekráló szavainak következménye. Rákérdezve kiderült, hogy kétségbevonja a transzszubsztanciáció dogmáját. A transzszignifikációt képviselte. Utána néztem állításainak, és éppúgy szinte szóról szóra megtaláltam azokat a Schneider-féle Dogmatika kézikönyvében, mint ahogy a 19. pontban említett, Jézus szűzi fogantatását tagadó szöveget; ezúttal a második kötet 312-313. oldalán. „A megváltozott megértési horizontnak megfelelően megpróbálják az eucharisztikus átváltozást a történés összefüggéséből, a viszony-szerkezet változásából kiindulva értelmezni. Például egy gyűrű, amelyet aranytartalma és eladási értéke alapján megfelelően meg lehetett határozni, lényegében mássá válik, ha valaki szerelme jeléül kedvesének ajándékozza: a gyűrű ajándékozásában saját magát ajándékozza oda ... Ezekkel az újabb megfogalmazás-kísérletekkel teljesen megőrizhető az áthagyományozott tanítás tartalma, ha valóban és kövekezetesen a relácionális ontológiából indulunk ki. Ebben az esetben a »jelentés« szó nem kevesebbet mond, hanem inkább többet, mint a »szubsztancia« szó.”

Nos, ezt lehet mondani, a papiros türelmes, de az ellenkezője áll. Ha elhagyjuk a szép, tudományos díszleteket, mint „megértési horizont”, „a viszony-szerkezet változása”. „relácionális ontológia”, akkor ebből az elméletből annyi marad vissza, hogy az Eucharisztia nem valóság, hanem csak jelkép. Ahogy a felhozott példában a gyűrű nem válik fiúvá, úgy a megváltozott reláció vagy jelentés nem teszi a kenyeret és bort Krisztus testévé és vérévé. Ha a szentmisében csak a kenyér és bor jelentése változik, akkor a kenyér és bor valósága nem változik. A „relácionális ontológia” amolyan „nesze semmi, fogd meg jól”. Minden jelentés valaminek a jelentése, minden reláció valaminek a relációja. Ha ez a valami az átváltozás után is csak kenyér és bor, akkor a katolikus hit nem igaz. Ha viszont ez a valami az átváltoztatás után már Krisztus teste és vére, akkor transzszubsztanciáció történt. Mert ezt az alanyt, ezt a valamit nevezzük szubsztanciának. Ha a szónak egyéb jelentései is vannak, akkor meg kell mondani, hogy itt „alany” jelentésben használjuk, de emiatt nem kell lemondani róla.

Ismeretes a bolsenai csoda (1263). Amikor a miséző pap megtörte az átváltoztatott ostyát, abból vér folyt az oltárkendőre, még a templom köveire is.

Vér. Nem „jelentés”.