Oriol Szent József 1650. november 23-án született Barcelonában és ugyanott halt meg 1702 március 22-én. Barcelona S. Maria del Pino nevű apátsági templomának világi papja volt. Megkapta a gyógyítás adományát. Az alábbi esetet több tanú egybehangzó vallomása igazolja a «Positio super introductione Causæ (Romæ 1767, p.114-118)» c. iratban. A gyógyulást a Dóm vezetője, mint tanú, a 68 éves Francisco Tagell y Pi a következőképpen meséli el.

Francisco Tagell y Pi többször tanúja volt, hogy Isten szolgája (értsd: José Oriol) közbenjárására betegek gyógyultak meg. Többször látta a papot Jézus Krisztus Legtisztább Vérének Kápolnájában, amint kompletórium után az ott gyülekező betegeket szenteltvízzel megáldotta. Olyan sokan sereglettek oda a gyógyulni vágyók Barcelonából és távoli országokból is, hogy sokszor nem fértek el az egyébként tágas kápolnában. A tanú látta, amint a betegek a templomba léptek és gyógyultan távoztak. Különösen sok nyomorékot és csonkát látott, amint azok kiegyenesedve és egészségesen távoztak, mankóikat a kezükben fogva, vagy a vállukra vetve. Mások vakon jöttek és látón távoztak, megint mások némán érkeztek és érthető módon beszéltek, mikor elmentek.

A tanú sokszor látta már, amint a Miasszonyunk plébániatemplom közelében egy városszerte jól ismert nyomorék koldus kéregetett. Köztudott volt, hogy a férfi gerinctörést szenvedett a keresztcsontja közelében. Emiatt nem tudott felegyenesedni, és lábai annyira elkorcsosultak, hogy egyáltalán nem tudta őket használni: két mankóra támaszkodva vonszolta magát a templomon keresztül. A mankók egyike sem volt hosszabb 3 arasznyinál. Ezekre támaszkodott a karjaival és a fejét magasra tartotta, hogy ne érjen a földhöz. Lábai helyett filccel bepólyált térdein járt, alsó lábszárait magasra felhúzva. Ilymódon csak nagy nehézségek árán tudott haladni.

Egyik reggel a templomban kéregetett, miközben a kórus a zsolozsmát imádkozta. A templomhajóban állt meg, a lépcső közelében, amely a plébániatemplom főoltára alatti Szent Tövis Keresztkápolnához vezetett. Itt akart Dr. José Oriol leereszkedni a kápolnába, hogy bemutassa szentmiseáldozatát. Így szólt a nyomorékhoz: «Látod, milyen sok beteg jön hozzám mindennap, hogy meggyógyítsam őket, te pedig, aki minden nap látsz engem, még sose kérted ezt tőlem.» Mire a béna nevetve így felelt: «Már elmúltam 30 éves, és ha most meggyógyulnék, vajon milyen foglalkozást tudnék még kitanulni, amellyel a kenyeremet kereshetném?» A papnak nevetnie kellett ezen a furcsa válaszon – és lement a kápolnába. Ott bemutatta miséjét, hálát adott, majd visszaindult a kórushoz.

A lépcső tetején újra meglátta a nyomorékot, és ezt mondta neki: «Hát te még mindig itt vagy! Még ha te nem is szeretnéd, én meg akarlak téged gyógyítani!» Ezzel szemeit az égre emelte, elváltozott az arca, és úgy tűnt, sugarak jönnek ki a testéből. Jobb kezét a nyomorék testére tette és így szólt: «Super aegros manus imponent...» (*) , majd a kereszt jelét rajzolta a homlokára és megáldotta. Aztán ezt mondta neki: «Kelj fel, fogd a létrát és akaszd ezeket a mankókat az örömmel teljes Miasszonyunk képe mellé.» Ez a kép pedig akkortájt a főoltár mögött volt, sokkal magasabban mint ma, miután az oltár új díszítést kapott. A tanú, aki mindezeket elmondja, látta, hogy a béna azonnal kiegyenesedett, leoldott egy kötést a térdéről, és összekötözte vele a mankóit. Ezalatt a pap visszament a kórushoz, a meggyógyult pedig a sekrestyeajtóhoz lépett, ahol egy létra volt a falnak támasztva. Fogta a létrát, amit egy embernek igencsak megerőltető volt megemelnie, és a Szűzanya képe mellé állította, felmászott rá, és mankóit a kép melletti szögre akasztotta.

A beteg olyannyira egészséges lett, hogy később kisegítő sírásóként dolgozott ugyanazon a plébánián. A tanún kívül még több más személy is látta a csodát, megkövülten álltak ott és elámulva követték tekintetükkel a gyógyultat, szavak nélkül néztek egymásra.

Forrás: Wilhelm Schamoni: Wunder sind Tatsachen, Würzburg 1976, Johann Wilhelm Naumann-Verlag, p.55-58.