A démon és a női ciklus – Süketség lelke – A betegség és a démoni behatolás viszonya – Szabadulás az önkielégítéstől – Démonok és pszichés zavarok – A megszállott férfi megáldott öltönye – Egy tanítómő Arsban – Birtokbavétel és szabadulás

Az eddigiekben szóltunk a démonok támadásáról; most azokkal az esetekkel fogunk foglalkozni, amikor be is jutnak az ostromlott emberbe, t.i. a behatolással és a megszállással. Démoni behatolásról (obreptio) akkor beszélünk, ha a gonosz lélek bizonyos hatalmat nyert az ember fölött, de ez még nem olyan erős, hogy az ember személyiségét háttérbe szorítja. A démoni hatalom érvényesülhet a/ fizikai, b/ pszichikai téren. Először arról szólunk, amikor a behatolás fizikai, testi téren érvényesül.

Egy huszonnyolc éves lánynak hosszú időn keresztül elmaradt a menstruációja. Többször is orvoshoz fordult, de nem tudtak rajta segíteni. Nem állapították meg ugyan hivatalosan a meddőséget, de nem is ígérték, hogy lehet gyermeke. Szeretett volna férjhez menni és gyermeket szülni, de nem tudta, hogyan tehetné, amikor nyolc éve nem menstruált.

Egy lelki tanácsadóval együtt imádkozva, az a Szentlélek vezetése alatt felismerte problémáját, és amikor a lány elmondta a részleteket, Lélekben kijelentette, hogy a problémának démoni gyökere van. Közösen ellene mondtak a démonnak, és imádkoztak szabadulásért. Néhány héttel később a lány, nyolc év óta először, menstruálni kezdett. Periódusai havonta teljes szabályossággal visszatértek, pontosabban, mint a probléma kezdete előtt. Hamarosan férjhez ment, és egészséges gyermekeket hozott világra.

Vannak, akik minden betegséget démoni befolyásnak tulajdonítanak. Tágabb értelemben igazuk is van. A betegség annak következménye, hogy a bűn révén a sátán hatalma alá kerültünk. Csel 10,38 azt mondja Jézusról: „Meggyógyította mindazokat, akiket az ördög a hatalmába kerített”, nem téve különbséget betegség és démoni befolyás között. „Az ördög” itt a sátánt jelenti, aki a betegségen és a démoni behatoláson keresztül egyaránt kifejti uralmát. Mégis különbséget kell tennünk olyan betegség között, amely csak távolabbi értelemben, közvetve jelent démoni uralmat, és olyan között, amely közvetlenül démoni behatolás eredménye.

Jézus Mk 9,25-ben így beszél: „Süket és néma lélek! Parancsolom neked, menj ki belőle!” Mk 7,34-ben viszont Jézus a süketnéma fülébe dugva ujját, egyszerűen azt mondja: „Effeta!”, azaz „Nyílj meg!” Ott a démonhoz beszélt, itt a fülhöz. Meglehetősen logikusnak tűnik ebből arra következtetni, hogy az előbbi esetben démoni hatalom kiűzéséről van szó, ami gyógyuláshoz vezet, az utóbbiban egyszerű gyógyításról. Előbbi esetben közvetlen démoni behatolással álltunk szemben, az utóbbiban csak a démoni rombolás közvetett uralmával.

A. A. Allen evangelizátor beszéli el egy asszony esetét, aki sok éve nem hallott egyik fülére. Allen a süket fülbe dugta az ujját, és szabadító imájára a nő örömében tapsolva felkiáltott: „Hallok! Hallok!” Az imádkozó tömeg ujjongott. Az asszony arcán azonban hirtelen fájdalmas vonás jelent meg. Előbb még jó fülére mutatva így kiáltott: „Most erre süketültem meg!” Allen kijelentette a démonnak, hogy onnan is távoznia kell, és megtiltotta, hogy visszatérjen. Az asszony boldog volt, mindkét fülére hallott. Ekkor azonban fölugrott egy másik nő, rémülten a prédikátorhoz futott, és mindkét oldalon fülébe dugva ujját, így sikoltott: „Megsüketültem!” Újabb imára a démon végképp eltávozott, mindkét asszony hallása hiánytalan lett. Egészen nyilvánvaló, hogy a hirtelen megsüketüléseket démoni behatolás okozta, fiziológiai ok nélkül.

Összefoglalóan azt kell tehát mondanunk, hogy egy betegség oka lehet a) tisztán fiziológiai, b) tisztán démoni, és nyilvánvalóan a harmadik eset is, c) démoni és fiziológiai együtt. Tartós démoni behatolás esetén előbb-utóbb bizonyára kifejlődnek fiziológiai elváltozások is, és a „tisztán fiziológiai” ok esetén is számolnunk kell a démoni tényezővel mint távolabbi okkal.

Most áttérünk a pszichikai behatolás esetére. A démonok „bekúszása” az ember belső, pszichikai világába sokkal gyakoribb, mint a legtöbb hívő gondolná. Keresztény életünk küzdelmei elsősorban ezen a téren folynak. Értsük meg, egyelőre nem a megszállottságról beszélünk, amikor többé-kevésbé háttérbe szorul az ember személyisége, és előtűnik az embert hatalmában tartó démoni lény. Most az ember olyan problémáiról, gyengeségeiről beszélünk, amelyek minden további nélkül kifejezhetők az emberi személyiség keretein belül, pusztán pszichológiai fogalmakkal is, és mégis a sötétségnek egy szelleme áll mögöttük.

Egy huszonhárom éves, mélyen hívő fiatalember, Carl, állandóan visszaesik az önkielégítésbe. Már ott tart, hogy naponta elköveti. Akaraterejének megfeszítésével, a figyelem másra terelésével nem képes ellenállni a kísértésnek. Önvád és szégyenérzet marcangolja, és mégis tovább vétkezik. Tanácsadója, Randy Cirner, démoni hátteret lát a probléma mögött, és szabadulásért imádkozik Carllal. Azt tanácsolja neki, hogy a kísértés megjelenésekor parancsoljon távozást a gonosznak, utána pedig kérje az Úr erejét a sikeres ellenálláshoz. Carl életében drámai változás következik be. Már csak ritkán esik vissza, és ahogy folytatja az ellenállást, a kísértés is mind ritkábbá válik, míg végül Carl teljesen szabaddá lesz az önkielégítéstől.

Cirner a Szabadítás a gonosz lelkektől c. könyvben a démoni kísértésre hozza fel példaként az esetet. Nem kétséges azonban, hogy itt nem csupán kísértésről, támadásról van szó, hanem arról is, hogy a démon már behatolt az ember pszichéjébe és ott egy bizonyos területet hatalmában tart. (A szóbanforgó könyv nem alkalmazza a behatolás fogalmát mint külön kategóriát.) Ez még nem megszállottság. Carl viselkedése pszichológiai fogalmakkal is értelmezhető: akaratgyengeség, beidegzett viselkedés, kényszeres ismétlés. Ezzel egyidőben azonban fennáll a szellemi diagnózis is, amelyet teljesen igazol a bekövetkezett szabadulás. Akár a testi betegségnél, a pszichikai rendellenességeknél is egyszerre állhat fönn a természetes és a szellemi ok. Lehet egy probléma kizárólag pszichikai (bár a háttérben, közvetve, távolabbi okként ilyenkor is ott áll a gonosz, hiszen a pszichikai diszharmónia is az áteredő bűn következménye); lehet egy probléma kizárólag szellemi, amikor egy egyébként pszichikailag normális embert valamiképpen hatalmába kerített az ártó szellem (bár előbb-utóbb ennek a következményei is pszichikailag rögzülni fognak); de a legtöbbször a probléma vegyes, pszichikai is, szellemi (spirituális, pneumatikus) is.

Úgy két évtizeddel ezelőtt még tréfálkoztam azon a – karizmatikus körökben nem ritka – megközelítésen, amikor szinte minden pszichikai probléma mögött démoni erők szerepét tételezik föl. Azóta erről jóval árnyaltabban gondolkodom. Erre egyrészt saját lelki tapasztalataim, a Szentlélektől kapott vezetések adtak okot, másrészt az angyalok tevékenységéről fokozatosan kialakított teológiai szemléletem, amely az angyalok és a teremtést vezérlő eszmék közötti szükségszerű összefüggés világos meglátására jutott, arra, amit Szent Tamás így fogalmaz: omnia corporalia reguntur per angelos, „minden testi dolgot az angyalok irányítanak” . Ha egy teremtmény zavart, kusza, elhibázott, hamis módon viselkedik, valahol perverz angyal, démon áll a háttérben. Lehet, hogy a démoni befolyás nem közvetlen, ám aki számol vele, jó helyre célozza imáját. Szent Tamásnak az angyalok és az univerzum kapcsolatáról adott tanítása nyomán az ilyen eljárás teljesen reálisnak tűnik.

Mindazonáltal ma is hangsúlyozni szeretném, hogy a pszichikai területnek megvan a relatív önállósága, amely megfelelő szakértelmet igényel. Egyrészt nem szabad a szimpla hisztériában megszállottságot látni (amit maguk a hiszterikus személyek gyakran követelnek), másrészt nem szabad a szabadító imával befejezettnek tekinteni az ügyet. A személyiségben mélyen gyökerező zavarok nem gyógyíthatók a démonok egyszeri elűzésével. Ha el is távozott a gonosz lélek, Jézus szava szerint készen áll arra, hogy „hetedmagával visszajöjjön” (Mt 12,43-45), s ha a pszichén repedések vannak, azokon keresztül bizony beletalál a lélekbe. Ilyenkor állandóan kell imádkozni Jézus drága vérének oltalmáért, s közben a sérült személyt olyan közösségben kell elhelyezni, amely szeretettel befogadja és elviseli tökéletlenségeit, anélkül, hogy súlyosabb elvárásokkal megterhelné. Ilyen lehet egy-egy megfelelő korosztályú plébániai hittancsoport; a lelkiségi társulásoknak azonban óvatosnak kell lenniük, mert ha terápiára rendezkednek be, elveszíthetik sajátos hivatásukat. Egy-egy beteg lélek megmérgezheti egy közösség életét. Tanulságosak e téren Avilai Szent Teréz megjegyzései a kármelita közösséggel kapcsolatban.

Mint korábban is jeleztem: a pszichikai behatolás és a megszállottság között nincs éles határ. Az egyszer behatolt démon fokozatosan nyer nagyobb és nagyobb hatalmat a psziché fölött, mindaddig, amíg el nem jön Az, aki erősebb nála, le nem fegyverzi és meg nem fosztja zsákmányától (Lk 11,27). A pszichikai behatolás állandó téma, a gyóntatószékben is rendszeresen kell kezelni, bár diszkréten, anélkül, hogy a démoni hátteret túlhangsúlyoznánk.

Most áttérünk a legsúlyosabb esetre, a megszállottság esetére. Amennyiben az emberi pszichébe behatoló démon olyan hatalmat nyer, hogy képes az ember személyiségét háttérbe szorítani és saját démoni személyiségét kifejezni az ember beszédében és viselkedésében, már a szó szoros értelmében vett megszállásról (obsessio) van szó. Ennek enyhébb és gyakoribb formája az, amit jobb kifejezés híján elnyomásnak (oppressio) hívunk, hogy megkülönböztessük az igen ritkán előforduló teljes megszállottságtól (birtoklás, possessio).

A démoni megszállás ezen enyhébb eseteiben a démoni személyiség nem nyilvánul meg állandóan, hanem csak egyes periódusokban, rohamokban. Ilyen rohamot gyakran az imádság vagy valami szent dolog (feszület, szenteltvíz) közelsége vált ki. A názáreti zsinagógában Jézus közelsége provokálta a démont, akinek hatalmában volt az egyik jelenlevő (Mk 1,23-24). Egyébként azonban a megszállott nem adja jelét a démoni jelenlétnek, és teljesen normálisan is viselkedhet. Előfordulhat, hogy a megszállott egyben elmebeteg is, de ez nem szükségszerűen van így.

Don Amorth beszéli, hogy egy asszony rendkívül aggódott fiáért, aki egyrészt rendesen végezte munkáját, másrészt időnként dühbe gurult, ordított és undorítóan káromkodott. Később aztán megnyugodott, és nem tudott visszaemlékezni a rohamra. Sohasem imádkozott, a papoktól távol tartotta magát. Egy napon anyja, a fiú tudta nélkül, megáldatta annak ruháját, mialatt a fiú munkaruhában dolgozott. Munkájából hazatérve a fiatalember átöltözött, de csak néhány perc telt el, és – anélkül, hogy bármit szólt volna – valósággal tépni kezdte magáról a ruhát, levetette, és soha nem volt hajlandó fölvenni többet. Elkülönítve tartotta szekrényében. Ez világos jele a megszállottságnak, az exorcizmus szükségességének. A szenteltvíztől nem a fiatalember, hanem a démon rettegett. Ugyanakkor a fiú nem számított elmebetegnek, képes volt rendesen helytállni munkahelyén.

1857-ben egy pap és egy szerzetesnő Arsba kísért egy fiatal tanítónőt, akin a megszállottság jeleit vélték felfedezni; az avignoni érsek tanácsolta, hogy forduljanak Vianney Szent Jánoshoz. A lányt akkor vezették be a sekrestyébe, amikor Vianney éppen miséhez öltözködött. Ahogy meglátta a szent papot, a tanítónő az ajtót kezdte keresni, ezzel a kiáltással: „Nagyon sokan vannak itt!” A plébános, akinek állandó engedélye volt exorcizmus végzésére, nyomban kapcsolt. „Sokan vannak? Menjenek ki!” A jelenlévők négyszemközt hagyták a hölggyel. Kintről is hallani lehetett egy előbb bizonytalan, majd mindinkább fölerősödő párbeszédet. Az Avignonból jött pap, aki közel volt az ajtóhoz, megértett egy-két szót.

– Egyszóval kimégy? – kérdezte Vianney.

– Igen, mert olyan emberrel állok szemben, akit nem szeretek.

– Szóval nem kedvelsz engem.

– Nem! – csattant fel a démoni hang a lányból.

Nem tartott sokáig. Nyílt az ajtó, és jött kifelé a fiatal hölgy, megváltozott arckifejezéssel, örömkönnyek közepette. Egy pillanatra visszafordult:

– Félek, hogy visszatér.

– Nem, gyermekem – mondta Vianney. – Egyhamar nem jön az vissza.

Sohasem tért vissza. A tanítónő zavartalanul folytatta munkáját.

A démoni elnyomás és a pszichikai behatolás között nincs éles határ. A különbség fokozati jellegű. Mégis célszerű megkülönböztetni a kettőt, mert például az imént említett, önkielégítéssel küzdő keresztény fiatalember esete egészen más, mint a most említett démonizált káromkodóé. Az előbbi esetben a démon egyetlen szűk területet tartott hatalmában, az utóbbiban viszont már képes volt elnyomni az eredeti személyiséget, és időnként úgy átvette az uralmat, hogy az ember nem is emlékezett vissza ezekre a periódusokra.

A megszállottság súlyosabb formája, a legteljesebb démoni befolyás, ami az emberi pszichét érheti, a démoni birtokbavétel (possessio). A birtokbavett emberből nemcsak egyes rohamok tartama alatt, hanem állandóan a démoni jelenlét nyilvánul meg, saját személyisége nem jut szóhoz. Ilyen szerencsétlennel találkozik Jézus Geraza földjén.

Amint kilépett a bárkából, mindjárt elébe ment egy ember a sírok közül, aki a tisztátalan lélek hatalmában volt, és sírboltokban lakott. Már láncokkal sem tudták megkötözni. Sokszor béklyóba és láncra verték, de elszakította a láncokat, összetörte a bilincseket, és senki sem tudta őt megfékezni. Éjjel-nappal mindig a sírboltokban és a hegyekben tanyázott, kiáltozott és kövekkel roncsolta magát (Mk 5,2-5).

A boldogtalan férfit egy légió démon tartja hatalmában. Az ilyen fokú megszállottság, Istennek hála, meglehetősen ritka. Föltehető a kérdés, hogy a birtokbavétel minden esetben párosul-e az elmebaj diagnózisával. Valószínű, hogy igen, hiszen a logikus gondolkodás képessége azt jelentené, hogy a saját személyiség mégiscsak szóhoz jut, de itt éppen ezt zártuk ki.

Smith Wigglesworth-től (1859-1946), a pünkösd-mozgalom nagy alakjától származik a következő beszámoló.

Táviratokban és levelekben kértek ismételten arra, hogy menjek el Londonba, egy bizonyos nőért imádkozni. Nem fejtették ki részletesen az okot, csupán az volt ismeretes előttem, hogy a hölgy súlyos bajban van. Amikor megérkeztem a lakásba, a beteg apja és anyja fogadott. Megfogták a kezemet jobbról és balról, és közben sírtak. Aztán a szoba franciaablakához vezettek, és otthagytak. Beléptem az ajtón, és olyat láttam, amit még soha. Egy szép fiatal nőt négy erős férfi tartott és szorított le a padlóra. Ruhája cafatokban lógott, láthatók voltak az erőszakos birkózás jelei.

A szobába lépve a szemébe néztem, a férfiak pedig elengedték. Ez a lány képtelen volt arra, hogy ő maga beszéljen. Olyan volt, mint az az ember, aki a sírboltokban lakott, s amikor Jézust meglátta, odafutott hozzá, és a démon beszélt belőle. A démoni hatalom, amely ebben a fiatal lányban lakozott, most is megszólalt, és azt mondta:

– Ismerlek téged. De nem tudsz kiűzni bennünket, mert sokan vagyunk.

– Nos – mondtam – , tudom, hogy sokan vagytok, de az én Uram, Jézus, mindannyiatokat ki fog űzni.

Csodálatos pillanat volt. Olyan pillanat, amikor egyedül Ő képes arra, hogy győztes maradjon a szituáción. A sátán ereje olyan nagy volt ebben a szép lányban, hogy megfordulva egy másodperc leforgása alatt kitört a négy erős férfi közül. De az Úr Lelke csodálatosan rajtam volt. Odaléptem hozzá, és az arcába néztem. Láttam rajta a gonosz hatalmát. Két szeme démoni tűzben égett.

– Akármilyen sokan vagytok – kiáltottam – , parancsolom, hogy ebben a pillanatban távozzatok, Jézus nevében!

A lány azon nyomban elkezdett hányni. A következő órában harminchét gonosz lelket hányt ki, mindegyiket nevén nevezve, miközben távozott. Azon a napon teljesen egészséges lett. Másnap délelőtt tíz órakor vele együtt ültem az úrvacsorai asztalnál.

Az evangélium ma is érvényes. „Akik hisznek” – mondja Jézus – , „nevemben ördögöket űznek ki” (Mk 16,17). „Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi majd végbe, amelyeket én teszek, sőt nagyobbakat is tesz majd azoknál, mert én az Atyához megyek” (Jn 14,12).