Madách művi optimizmusa – Sátáni burleszk Bulgakov tollából – Manicheizmus és relativizmus – Egy kalandregény buta sátánja – A pneumatikus dimenzió regénybeli ábrázolása Perrettinél – Az ördög és Prym kisasszony – Az egyenes az ördögspirál tengelyében

Előző alkalommal a világirodalom négy nagy alkotásában szemléltük az ördög ábrázolását. Tanulságos lesz néhány további művet is feldolgozni ebből a szempontból. Első közülük Madách nagy drámai költeménye, amely a magyar olvasónak sokkal ismerősebb a Faustnál, és tegyük hozzá, sokkal izgalmasabb is, legalábbis én mindig nagy érdeklődéssel faltam és falom, míg – bár Goethe kivételes irodalmi rangját messzemenően elismerem – a Faustot inkább illendőségből olvastam el.

Az Ember Tragédiájáról azonban azt is el kell mondanom, hogy éppúgy nem illik hozzá a keresztény keret, mint nagy német mintaképéhez. Madách számára a kereszténység csak egy világtörténeti fejezet a sok közül, amelyből a történelmet végigálmodó Ádám éppúgy kiábrándul, mint az egymást sorra felváltó egyéb eszmékből. Megkülönböztetett helyet csak a párizsi szín foglal el a Tragédiában: utána visszatérünk Prágába, az álmából ébredő Keplerhez, aki borzalmassága ellenére is elismerő szavakat mond a megálmodott forradalomról. Ez rávilágít arra, hogy a szerző, minden illúzióvesztése mellett, mégiscsak a liberalizmus eszmevilágában érzi otthon magát. Ez azonban nem teszi optimistává. A történelem végzetes kereke tovább pereg, az elállatiasodott ember fölött lassan kihuny a Nap az eszkimó-jelenetben, s a világűr nem ad otthont. Az immanens történelemszemlélet reménytelenségéből az emberiség őse levonná a konklúziót: végezni akar magával, meggátolva a történelmet.

Ekkor lép közbe Éva: „Anyának érzem, oh Ádám, magam.” Ádám erre elismeri, hogy legyőzték, nem csatázik tovább Istennel. (A bestiális megoldás, hogy Évát is, magzatát is magával vigye a halálba, úgy látszik, nem ötlik eszébe – ó, a lovagias 19. század!) Az Örök Női győz itt is, mint a Faustban – ugyanaz, amelyet glóriával láttunk túllépni a halálon a londoni szín haláltánc-jelenetének végén. Ami ezután következik, az Úrtól jövő biztatás, nem meggyőző. Ha a cél a küzdés maga, akkor nincs miért küzdeni. A „bízva bízzál” úgy hangzik a Tragédia utolsó sorában, mint egy gyönge vicc. Madách optimizmusa Eddy Rancing találmányára emlékeztet a Szőke ciklonban, amelynek t.i. éppen csak a lényege hiányzik.

Lucifer a forgatókönyv szerint le van győzve, de az olvasónak az az érzése, hogy a szerző itt „viselkedik”. Mégse illik kijelenteni, hogy a sátán a győztes. Azonban az igazi konklúzió ez volna. A harcaiban szüntelenül elbukó sátán a történelem igazi motorja, a forradalmár, a jövendő kovásza. Az ember tragédiája 1861-ben jelent meg, és Carducci 1865-ben írta meg sátán-himnuszát.

Madách sátánképe azért hamis, mert az istenképe is hamis. Ez a gőgösen trónoló mennyei nagyúr nem tud vigasztalást adni az embernek, nem tud értelmet adni az életének. Szüksége van kiegészítő ellentétpárjára, a tagadás szellemére, hogy a teremtés megtörténjen, hogy a történelem haladjon. Az az Isten, akinek nincs szüksége semmire, de szeretetében mégis önmagát, boldogságának túlcsordulását osztja meg az emberrel, ismeretlen a költő számára. A keresztény hívő ki tud lépni az immanencia reménytelenségéből. Céllal küzd, Isten a célja, és mint láttuk, fegyvert kap a kezébe, amellyel valóban legyőzi a Gonoszt. „A békesség Istene tiporja össze hamarosan lábatok alatt a sátánt” (Róm 16,20).

Lépjünk most új történelmi fejlemények felé, a 20. századba. Mihail Bulgakov „A Mester és Margarita” c. regénye a Szovjetunióban játszódik. A szerző Sztálin uralmának korai szakaszában írta, de a könyv csak évtizedek múltán jelenhetett meg. Moszkvában külföldi professzor képében megjelenik a sátán, kíséretével műsort ad a varieté-színházban, beavatkozik egy sereg ember életébe, és alapos felfordulást produkál. Burleszk jelenetek tömege kavarog a megzavarodott olvasó szeme előtt, bevallom, alig tudtam megkülönböztetni egymástól a sok Hogyishívják Hogyishívjákovicsot, akik változatos módon esnek áldozatul a sátáni trükköknek. Villamoson pénzért jegyet váltó nagy fekete kandúr, a mennyezet felől záporozó bankjegyeső, konferanszié, akinek leszedik a fejét, de később visszateszik, seprűn lovagoló valódi boszorkány – ilyen és hasonló elemek forgataga a regény, amely kitűnő alkalom a szerzőnek arra, hogy bemutassa a szovjet kulturális elit züllöttségét és fantáziátlanságát, és diszkréten véleményt nyilvánítson a politikai rendszerről. A sátán legtöbb áldozatának a regény végére rendeződik a helyzete, de kettőt cimboráival valóban megöl – s e kettő közül egyik egy rendőrségi besúgó, a másik az Írószövetség elnöke. Miért, miért nem, az író ezeket óhajtotta halva látni.

Ha a regény csak ennyi volna, nem tartozna témakörünkhöz. De a sátán szerepeltetése több, mint fantasztikus írói ötlet. A regény hőse, a Mester, regényt ír Poncius Pilátusról, ezért vallási propaganda címén megtámadják, és az elmegyógyintézetben köt ki. Mindebben Bulgakov saját sorsát mondja el. A Pilátus-regény tartalma pedig, meglepő módon, valóságos cselekményként megjelenik a könyvben, maga Jézus is szerepel benne, és Pilátus a regény végén – a sátán, illetve az általa kiszabadított Mester hathatós közreműködésével – megváltásban részesül. Jézus a sátánt kéri meg, hogy részesítse nyugalomban a Mestert, amit az, örök Faustként, meg is kap, az őt meghatóan szerető Margaritájával együtt, aki mellesleg más férfi felesége, de mint boszorkány is meglehetős karriert csinál.

Ezek a mozzanatok jelzik a regény filozófiáját. A könyv mottója a Faustból való: „Kicsoda vagy tehát? – Az erő része, mely örökké rosszra tör, s örökké jó művel.” A rosszra törő és végeredményben jót művelő sátán ugyanazt a manicheus gondolatot képviseli, amellyel már foglalkoztunk: a valóság nem volna teljes a Gonosz nélkül. Rossz és jó összekavarodik itt. Hogy a női szemérem vagy a házastársi hűség érték volna, föl se merül a regényben, az olvasó jókat derül a sátán kíséretének szemfényvesztésein, melyek embereket fosztanak meg vagyonuktól, szabadságuktól, életüktől. Önkénytelenül a sátán bandájának drukkolunk, és nem az őket letartóztatni próbáló szovjet rendőrségnek. A szovjet rendőrségnek nem lehet drukkolni. Bulgakov sátánja gonosz, de a bolsevista állam értékrendjéhez képest ez a gonoszság vérpezsdítő, felszabadító. A Kádár-rezsim idején a regény magyar olvasói reménységként élték meg, hogy a sztálini terror idején is akadtak a szovjet értelmiségben olyanok, akik önállóan mertek gondolkodni. Igaz, hogy elmegyógyintézetbe csukták őket.

A regény végeredményben azt sugallja, hogy jó és rossz nincs is olyan távol egymástól. Jézus megnyugtatja Pilátust, hogy az ő kivégzése nem történt meg. Az ember azt gondolná, hogy a manicheizmus állítja föl a legnagyobb különbséget a jó és rossz között, de nem így van; a manicheizmus éppenséggel relativizálja ezt a különbséget. Ha mindkét pólus kölcsönösen rászorul a másikra, akkor voltaképpen egymás kiegészítő oldalai, és egyformán hasznosak. A Rossz abszolutizálása végső soron a Rossz tagadásához, erkölcsi relativizmushoz vezet.

A bibliai világkép más. Az erkölcsi jó és rossz között áthidalhatatlan szakadék tátong. Megváltásunk éppen abban áll, hogy Jézus borzalmas kivégzése igenis megtörtént: Ave crux, spes unica – Üdvözlégy, kereszt, egyetlen reménység! Örök nyugodalmat pedig a sátán nem tud adni; nincs más örök nyugalom, mint a föltámadás világossága.

Már Bulgakov is bőven élt a sátán szerepeltetésének látványos lehetőségeivel, és ezek – nagyon természetesen – a szórakoztató ipar figyelmét is felkeltették. Itt most Robert Black: „The Satanists” c. regényéről lesz szó. amelyhez egy antikváriumban jutottam, anélkül, hogy a szerzőről bármit is tudnék. A könyv a jó kalandregény összes követelményét kielégíti, sőt adataiból kitűnik, hogy először film formájában létezett. Nem tudok róla, hogy megjelent volna magyar fordításban, de az ellenkezőjét se merem állítani.

Ami a keresztény olvasónak először feltűnhet, az, hogy a regényt a hit szempontjai szerint igyekeztek megírni. Egy anglikán teológus küzd meg a könyvben egy sátánista csoporttal, és az író mindenestül jóváhagyja hősének hitét. Isten valóságos a regényben, a sátán és a démonok is valóságosak, a keresztény imádságnak ereje van, az exorcizmus hatékony.

Bizonyos jelek azonban arra mutatnak, hogy a szerző mégse nézi igazán belülről a keresztény értékrendet. Egy falusi plébános például úgy védekezik (méghozzá némi eredménnyel) a sátánisták által ráküldött destruktív hatalmakkal szemben, hogy krétával mágikus pentagramot rajzol ágya köré a padlón. Ez a Faustból ismert mozzanat, ám élő hitű keresztény tudná, hogy minden mágia démonizmus, és a démonok ellen csak Jézus nevében lehet hatékonyan védekezni. Ugyancsak furcsa, amikor a regény egy mondata arra enged következtetni, hogy a szerző nem ismeri pontosan a különbséget a démonok és a kárhozottak között. Végül pedig nagyon árulkodó az előszó egyik kijelentése: „Akár létezik Isten és Ördög, akár nem, kétségen kívül léteznek mindkettőjük imádói.” Ha úgy vesszük, leírhatná ezt a mondatot egy hívő is, aki számol olvasói hitetlenségével, de talán valószínűbb, hogy egy nem-hívő írta le, aki megrendelésre írt „keresztény” regényt.

A regény mélyebb megértése tovább vezet bennünket a lelkek megkülönböztetésében. A démoni jelenségek nagyon valóságosak a regényben: sátáni liturgia undok orgiával és emberáldozattal, egy gyanútlan utazó keresztrefeszítése, a sátán képének megjelenése a templomi üvegablakon, egy démon kiűzése a megszállt templomból villámlás és röpködő tárgyak közepette, járkáló holttest, a főhős leányának bájos arcán váratlanul megjelenő borzalmas kiütések, és így tovább. Mindez azonban túlságosan is látványos, túlságosan is a külső szférában játszódik. Aki ténylegesen találkozott démoni jelenségekkel, jól tudja, hogy elsősorban az emberi pszichében válnak foghatóvá, és csak másodsorban a fizikai világban. Persze, megértéssel kell lennünk a műfaj iránt, a könyvnek eladhatónak kell lennie. De az olvasó nem tudja elfojtani azt az érzést, hogy a rémjelenetekben való mértéktelen tobzódás a valóságélmény elveszítéséhez vezet.

Ez különösen a regény zárófejezetére áll. A teológus és leánya védtelenül kerültek a sátánisták hatalmába, akik mindkettőjük megölésére készülnek. A teológus azonban imájával ellenáll a sátánnak, és a sátán erre haragjában a vezető sátánistákat pusztítja el, majd tűzvészt támaszt, amelyben senki sem marad életben a sátánista gyülekezetből, kivéve – természetesen – a pozitív hősöket.

Eléggé buta sátán, ez az olvasó érzése. Egy átlagos maffiavezér bölcsebben járna el: nem tenné el láb alól legjobb munkatársait csak azért, mert valamiben sikertelenek voltak.

Igaz, Vianney Szent János is mondott ilyet: „A Fickó meglehetősen ostoba.” T.i. előző éjszakai zaklatásaival maga a Gonosz adta tudtára, hogy másnap „nagy hal kerül horogra”, nagy bűnös fog megtérni a gyóntatószékben. Ez azonban inkább a nagy aszkéta humorát jellemzi, maga a Kísértő meglehetősen racionálisan járt el: az éjszakai pihenés akadályozásával kimeríteni, elcsigázni törekedett Isten harcosát, éppen a nagy ütközetek előtt. Magam is tapasztaltam, hogy nagy gyóntatások vagy közös imaösszejövetelek előtt álmatlanság és kísértések látogatnak meg. A regényben viszont a sátán kiirtja fegyvertársait és megszabadítja ellenségeit. „Hogyan űzheti ki a sátán a sátánt?” (Mk 3,23). Minden bizonnyal jellemző a bukott angyalok fejedelmére az öncélú gyűlölet, amely a bűnösökre és a démonokra is kiterjed, de, mint tiszta szellemre, nem jellemző rá az állati dühöngés, ami az embernek olykor elveszi a józan eszét. És itt érhető tetten a regény alapvető szemléleti tévedése. Ez az esztelen haragjában önmagának ártó sátán pszichikai és nem pneumatikus lény. Emberek mintájára van formázva. A valóságos sátán szellemi lény, perverz, de magasrendű intelligencia, torzan cselekszik, de nem ostobán. A regény sátánja nem valódi. Egy rémregény kelléke csupán.

Thomas Mann nem hisz a sátánban, de drámai hitellel ír az emberi sorsban megjelenő démoni elemről. Robert Black hisz a sátánban, vagy talán inkább úgy tesz, mintha hinne, de regényének nincs hitele. Nem valóságot közöl, hanem a hátborzongatás irodalmi kliséit vonultatja fel. Ez itt a lelkek megkülönböztetésének szabatos eredménye. Ettől a sátántól nem kell félni. Kizárólag a pénztárcánkra pályázik.

Most lássunk egy másik kalandregényt, amelyet valóban hívő keresztény írt. Frank Perretti „Ez élet sötétsége” c. regénye, kitűnő ötlettel, színre viszi az emberi történet hátterében játszódó láthatatlan történetet, az angyalok és démonok harcát egy egyetemi város fölötti uralomért, amelyet a hívők imádsága dönt el az angyalok javára. Maga a sátán itt nem szerepel, Mihály arkangyal sem, alárendelt angyalok és démonok küzdenek egymással. Ez a könyv hitelesen keresztény, ugyanakkor jól megírt kalandregény, izgalmas olvasmány. Később a szerző még egy bőrt akart lenyúzni ugyanarról a rókáról: újabb regényt írt ugyanebből az ötletből („Áttörés a sötétségen” címmel), de ez már inkább csak annak érdekes, aki az elsőt nem olvasta.

Az angyalok és démonok szemléletes ábrázolása természetesen nem szabad, hogy megtévessze az olvasót. Ez csak írói eszköz a láthatatlan szellemi lények természetének kifejezésére, a lelki valóság ábrázolása anyagi eszközökkel. A valóságos démonoknak nincs szárnyuk, és nem szállnak az emberek feje fölött. Az angyaloknak sincs fénylő kardjuk, amellyel fölnyársalják a démonokat. Harcuk szellemi síkon zajlik, olyan módon, hogy az általuk képviselt eszmékkel megpróbálják áthatni a látható valóság egy részét. A vereséget szenvedő szellem nem sebet kap, hanem kiszorul hatásterületének egy részéről.

Téves Perretti ábrázolásában az, hogy az angyalokat nem ábrázolja üdvözültnek (egymástól kérdezősködnek, megfigyelésekből informálódnak, nem látják Isten arcát), a démonokat pedig nem ábrázolja kárhozottnak. Fundamentalista tévedés, hogy a démonok, amíg a földön járnak, nincsenek a „pokolban”. Természetüknél fogva helyhez-nem-kötött lények, az örök kárhozat állapotában, de a történelem végéig hatást gyakorolva a mi tér-idő világunkra is. Mint már kifejtettem, jelenlétük formája a hatás, nem pedig az, hogy a tér körülírja őket, mint egy anyagi testet. Tehát a mélységbe küldésük sem annyit jelent a Bibliában, hogy egyik helyről a másikra, a földről a pokolba mennek. Annyit jelent, hogy elvesztik befolyásukat az univerzumra. Ám Isten a történelem végéig megengedi, hogy a démonok hatást gyakoroljanak a mindenségre. Ez „Lucifer osztályrésze”, és a mi gyönyörű harcaink alkalma.

Ha némi bosszúsággal is, el kell viselnünk, hogy a protestáns Perretti egyetlenegy katolikus családot szerepeltet a regényben, és az történetesen egy babonás család. Természetesen léteznek babonás katolikusok; ha egy szerző éppen ilyeneket lát jónak ábrázolni, az jellemezheti a katolikusokról alkotott képét; ezt fájlalhatjuk, de nem ok arra, hogy nehezteljünk érte.

A fő szellemi ellenség a New Age, amelyet a regényben az Egyetemes Tudat Társaság képvisel. A szerző ezt valóságos bűnszövetkezetnek mutatja be. A könyv ettől nagyon izgalmas lesz, de azért tartozunk a tárgyilagosságnak azzal a megállapítással, hogy a New Age képviselői nem szükségképpen bűnözők. Vannak köztük szélhámosok, mint ahogy a középkor ereklye-árusai között is voltak, és általában mindig is lesznek olyanok, akik lelkiismeretlenül felhasználják az emberek vallási hiszékenységét; de azért túlzás volna a szellemi ellenfélről minden további nélkül aljasságot, köztörvényes bűnözést feltételezni. Annyi bizonyos, hogy a teozófia (amelyet ma New Age-nek hívnak) óriási szellemi szélhámosság, és a szerző nagyon jól teszi, ha lerántja róla a leplet. Ám a New Age követői, hívei többségükben épp olyan tisztességes emberek, mint bármelyikünk – legföljebb hiszékenyebbek, és még nem találkoztak az élő Istennel.

Perretti könyvét csak ajánlani tudom. A fenti figyelmeztetésekkel minden katolikus veszély nélkül olvashatja. Lélegzetállító képet fog kapni egy körülöttünk örvénylő valóságos világról, egy értünk folyó valóságos harcról, valamint imáink jelentőségéről ebben a harcban. A katolikus olvasót nem kell megzavarnia annak, hogy a könyv magyar kiadója a Hit Gyülekezete. Bármilyen antikatolikus megnyilvánulásoknak lehettünk tanúi e szabadegyház részéről, a jót az ő kezükből is örömmel el kell fogadnunk. Perretti könyveinek kiadásával egyértelműen szolgálatot tettek minden keresztény hívőnek, a katolikusoknak is.

Ismét a magasabb irodalom felé tájékozódunk, amikor Paulo Coelho brazil író „Az ördög és Prym kisasszony” c. regényét vesszük szemügyre. A könyv 2000-ben, „az ördög századának” legvégén jelent meg. A cselekmény alapötlete, mint a regény is céloz rá, Dürrenmatt Öreg hölgyének átültetése egy brazil faluba, ahol az öreg hölgy szerepét egy középkorú férfi játssza. A gyilkosságra való felbújtás célja azonban egészen más: az emberi jóság vagy gonoszság kérdésének kísérleti eldöntése. Már az előszóban megkapjuk a perzsa dualista teremtésmítoszt, mint a probléma indítását. A cselekményben azonban az ördög veszít, és a kísérletező rádöbben arra, amit az egészséges lelkű ember minden kísérlet nélkül is tud: hogy a jó és rossz között szabadon választunk. Maga a metafizikai háttér csak annyiban érdekes, hogy láthatjuk, hogyan vetítik rá a legkülönbözőbb személyek a teremtmények gonoszságát Istenre. Elhangzik az elmélet, amely szerint Istennek is megvan a saját pokla. De a csattanó mégis a szabad döntés, ami összhangban áll a biblikus hittel: a rossz a teremtett szabadság választásából születik.

Összefoglalva mindazt, amit az ördög irodalmi szerepeltetéséről áttekintettünk, azt kell megállapítanunk, hogy a sötétség hatalmát két irányban ábrázolják hibásan. Az egyik irány a bagatellizálás. Goethe Faustjában, Bulgakovnál és Robert Blacknél a sátán szerepeltetése irodalmi ötlet, szenzáció, de nem tényleges veszélyt fejez ki. A másik elhibázott irány a manicheizmus. A sátán komolyan van véve, de nem mint ellenség, hanem mint szükségszerű ellenpólusa a jónak és a történelem nagy eredményeinek motorja – ezt a felfogást találjuk Madáchnál és Thomas Mannál, de ott kísért Dosztojevszkijnél és Coelhónál is. A világirodalom folyamatában az ördögregények mintegy spirálban haladnak, amely hol az egyik, hol a másik irányba csavarodik. A bagatellizálás és a manicheizmus nem is olyan idegen egymástól, összefüggésüket Bulgakovval kapcsolatban elemeztük. Coelhónál a végső kérdések inkább csak emlegetve vannak, mint megválaszolva, mintha a szerző maga se volna egészen biztos a dolgában, bár a teremtményi szabadság hangsúlyozása a keresztény megoldás felé billenti a mérleget. Az egyértelműen és elkötelezetten keresztény alkotások azonban – a nagy irodalomban, amit Bernanos képvisel, és a kalandirodalomban, amit Perretti reprezentál, sőt a vergődő, de mégis keresztény Dosztojevszkij döbbenetes szellemi pályaívének végkifejletében is – betekintést adnak a krisztusi hit megközelítésébe. A sátán gyilkos veszedelem, halálosan komolyan kell venni, és mégis le van győzve a kereszt misztériumában. Ez olyan megoldás, mint mikor Nagy Sándor kardja elvágja a gordiumi csomót, vagy Kolumbusz feltörve állítja fel a tojást. Ez az egyenes az ördögspirál tengelyében.

Mindezekben áttekinthető kultúránk viszonya a sátánhoz. Egyrészt lekicsinyli – tagadja vagy eljátszadozik vele – , másrészt elismeri és értékeli. Előbbinek szélsőséges képviselője a keresztény teológus, aki nem hisz a sátán és a démonok létezésében, utóbbinak szélsőséges képviselője a sátánista, aki imádja a Gonoszt. Mi haladjunk a spirál tengelyében, vegyük kezünkbe az evangéliumot, és mondjuk Jézussal a győzelem szavát: „Most fogják kivetni ennek a világnak a fejedelmét” (Jn 12,31).

Ez a „most” ma is érvényes. Benne vagyunk, közreműködünk benne.