Dosztojevszkij, Bernanos és Thomas Mann – Elegáns gentleman piszkos ruhában – Találkozás egy lócsiszárral – Németország démonai – A démoni elem teremtő erő? – A teremtés mérgezett elemei – Pneumatikus értékrend – A Faust agnosztikus mű – Goethe pogány anyakultusza – Üresség és szomorúság a Faustban

Fiatal koromban még hallgathattam Sík Sándor konferenciabeszédeit. Egy alkalommal arról beszélt, hogy az ördög mint téma divattá lett az újkori irodalomban. Dosztojevszkij, Bernanos és Thomas Mann nevét említette. A művekből, amelyekre célzott, akkor egyet sem ismertem. Azóta elolvastam mindegyiket: A Karamazov-testvéreket Dosztojevszkijtől, A sátán árnyékában-t Bernanostól és a Doktor Faustust Thomas Manntól. A sátán szépirodalmi karrierje segít bennünket abban, hogy az európai kultúra róla alkotott képét elemezzük.

Dosztojevszkij, ez a félelmetes művész, zseniálisan eredetit nyújt A Karamazov-testvérekben. Ilyen regényt csak egyet lehet írni. Az író meghalt, mielőtt a tervezett folytatást, amelynek az angyali Aljosa lett volna a hőse, megalkothatta volna. Talán jobb is, hogy nem írta meg, mert ki tudja, mennyire lett volna hiteles, szláv messianizmusával.

Az ördögöt Dosztojevszkij a regény csúcspontján lépteti föl, amikor az olvasó már tudja, hogy ki követte el a cselekmény fő mozzanatát képező gyilkosságot, de még feszülten várja a bíróság ítéletét. Az ördög elegáns gentleman képében jelenik meg, de ruhája piszkos, szövege pedig groteszk, racionalista iróniát tartalmaz. Dosztojevszkij olvasójának hozzá kell szoknia, hogy az írónak szinte minden hőse meglepőeket mond ugyan, de közben állandóan cáfolja önmagát, és magát az ördögöt sem lehet egészen komolyan venni.

Valóságos-e Dosztojevszkij ördöge? A regény cselekménye szerint: nem. Világosan olvassuk, hogy Ivan Karamazov delíriumáról van szó. Rajta kívül senki nem látja éjszakai látogatóját. Ivan az ördöggel való beszélgetése közben nedves törülközőt teker lázas fejére, majd indulatában hozzávágja az ördöghöz teáspoharát. Amikor öccse, Aljosa beállít, az ördög nincs sehol, a törülköző száraz, a pohár épségben áll előtte, benne a teával. Másnap Ivanon kitör az elmebaj. Dosztojevszkij azonban keresztény, még ha belülről nézi is a racionalista kételyeket; és az olvasó nem tud szabadulni a benyomástól, hogy a lázálomban megjelenő ördög végeredményben mégis valóság. A szerző Ördögök c. regényében már szerepelt hasonló mozzanat, Sztavrogin, mielőtt öngyilkos lesz, látja szobájában az ördögöt, bár ilyen kidolgozott jelenetet nem játszik el vele; és Sztavrogin határozottan nem elmebeteg. A Karamazov-regényben sem tudunk elzárkózni a gondolat elől, hogy Ivan Isten elleni lázadásának és erkölcsi nihilizmusának, a regényben ábrázolt züllöttségnek és tragikumnak igazi arca, legmélyebb forrása tárul föl az ördög személyében. Lényeges az is, hogy Ivan éjszakai vendégének menekülnie kell Aljosa ártatlansága elől... Dosztojevszkij ördöge, mélyebb szinten, igenis valóság.

A Bernanos-regényben nincs ilyen probléma. Kétségtelen, hogy Bernanos, bár a nagy francia írók között tartjuk számon, irodalmilag nem ér föl a két titánnal, Dosztojevszkijjel és Thomas Mannal. A sátán árnyékában c. regényben azonban meghökkentően eredetit alkotott. A sátán megjelenése ebben a könyvben nem egyszerű Dosztojevszkij-utánérzés. Bernanos számára nem csupán a nagy orosz jelent előzményt, hanem az arsi plébános, Vianney Szent János aszketikus, sátántól meggyötört és diadalmas élete is. A könyv hőse, a szentéletű pap, útján eltévedve egy lócsiszár alakjában találkozik a Gonosszal, imájával elűzi, és ezután a nagy kísértés és győzelem után kapja meg Istentől a lélekbelátás adományát. Bernanos győzelmet hirdet a sötétség hatalma fölött, tragikus mélységekben megvívott harcok után.

A sátán valósága itt egyáltalán nem kétséges. A vihar-tépázta keresztény Dosztojevszkij és a racionalista Thomas Mann mellett Bernanos a feltétlen, dogmahű katolikus hitet képviseli. De korántsem jámbor sekrestye-irodalmat művel, hanem drámai erővel tárja föl a szenvedély és a kegyelem félelmetes szakadékait. Az sem kétséges, hogy akit regényében szerepeltet, az maga a sátán, és nem valami alsóbbrendű démon. Dosztojevszkijnél ez nem ennyire egyértelmű. Az ő ördöge néha kissé egy ördögnek, néha az ördögnek látszik; csak egy Ivan Karamazov elmeállapotával foglalkozó orvos használja a sátán kifejezést. (Thomas Mannál viszont föl sem merül, hogy különbség lehet az ördög és egy ördög, a Sötétség Fejedelme és annak egy alárendelt angyala között.) Bernanosnál, bár éppolyan nehéz olvasmány, mint a másik kettő, mindvégig tudjuk, mi az igazság; egyedül ő nem él az ironikus sejtetés eszközével.

Ami Bernanosnál fájdalmasan hiányzik, az a győzelem öröme. Hősének harca annyira tragikus, hogy az legyőzöttnek érzi magát a Gonosszal szemben. Az olvasó tudja, hogy a szent pap a győztes, de nem érzi a diadal levegőjét a regényben. Nem olvastam Bernanos életrajzát, de mintha nem ismerte volna élő tapasztalatból a Szentlelket és gyümölcseit. Az igazság az, hogy éppen a lelki sötétség és elkeseredés a sátán legerősebb aduja, és az Istentől jövő öröm űzi el legbiztosabban és fölényesebben a démoni erőket. Bernanos szent hőse győz, de nem vonz. Ez a regény legnyomasztóbb hiányossága.

Thomas Mann félelmetes és csodálatos regényében, a Doktor Faustusban a regény hősének, Adrian Leverkühn (képzelt) zeneszerzőnek találkozása az ördöggel annyira Dosztojevszkijből merített jelenet, hogy egy tanulmányban szó szerint „idézetről” olvastam vele kapcsolatban. Nem emlékszem, hogy A Doktor Faustus keletkezése c. önéletrajzi munkájában Mann kifejezetten állítaná, hogy „idézni” akarta Dosztojevszkijt, de említi, hogy nagy érdeklődéssel olvasta újra Ivan Karamazov lázálmát regényének írása közben. Tény, hogy a Doktor Faustus ördög-jelenete nem eredeti. Az író ötlete, hogy az ördögöt háromféle alakban, egy strici, egy zenetanár és egy teológus alakjában szerepelteti, csak bonyolultabbá, de nem élőbbé teszi elbeszélését. Az ő ördöge a leghalványabb, nyilván mert – Bernanossal és Dosztojevszkijjel ellentétben – ő egyáltalán nem hitt a személyes Gonosz létezésében. Ördöge nem valóságos, Leverkühn csak furcsát álmodik, az agyára húzódott szifilisz-fertőzés hatására. (Pl. amikor föleszmél, nincs rajta a pokróc, amelyet az ördögből feléje sugárzó hideg ellen magára terített.) „A betegséged tesz képessé, hogy láss” – mondja neki az „ördög”.

De ez a furcsa álom mégis a valóság mélydimenzióját testesíti meg. Mann számára az ördög (nem „egy” ördög, hanem „az” ördög) az emberi egzisztencia sötét, démoni elemének megtestesülése, és mint ilyen félelmetesen reális. Realitása megnyilvánul a párhuzamban, amely hősének sorsa és Németország sorsa között fennáll. E párhuzam a regény lényegéhez tartozik. Leverkühn történetét a regényben barátja, egy nyugdíjas német tanár beszéli el, s visszaemlékezései közben „mellékesen” beszámol a második világháború alakulásáról, az orosz fronton elszenvedett német vereségekről, a nyugati szövetségesek normandiai partraszállásáról, a német nagyvárosok porig bombázásáról... Ez a német humanista, aki szeretettel és rettegéssel követi végig a zseniális-démoni Leverkühn pályáját, a szerző képmása, aki úgy veti papírra a komponista összeomlását, hogy közben az emigrációból átéli szeretve-gyűlölt, a nácizmus démonától megszállott nemzetének összeomlását is. Mire Leverkühn, Doktor Faustusként „panaszolkodva”, aláhull az őrület szakadékába (Nietzsche sorsa), Németországot is „démonok rántják alá a mélybe”, bekövetkezik a vezetők öngyilkossága és a feltétel nélküli fegyverletétel... A Faust-legenda gyötrelmes modernizálása teszi Thomas Mann könyvét sajátosan németté, a goethei hagyomány örökösévé, és minden irodalmi játékossága ellenére (pl. szószerinti Shakespeare-idézeteket ad szereplői szájába tényleges párbeszédként) egyedülállóan eredetivé.

Ugyanakkor Thomas Mannál az emberi egzisztencia démoni eleme valami módon alkotó erő is. Leverkühnt éppen a végzetes betegsége által túlizgatott agyvelő teszi képessé megdöbbentő műveinek megalkotására. (Egyik zseniális kompozíciójával olyan rövid idő alatt készül el, hogy az másnak alig volna elég a kottaírás fizikai munkájára.) A Doktor Faustus azt sugallja, hogy az emberi faj csúcsteljesítményei szükségképpen az embertelenség magaslatára visznek. (Ez egyébként Mann Goethe-regényének, a Lotte Weimarban-nak konklúziója is.) A démoni elem teremtő erő. Dosztojevszkij ördöge is valami hasonlót állít: játszott már a megtérés gondolatával, de letett róla, másképp mitől haladna előre a világ? Csakhogy Dosztojevszkij ezt a nézetet nem vallja magáénak, nála az ártatlan Aljosáé és az általa befolyásolt lelkes gyermekcsapaté a végső szó. Mann ördög-regénye azonban eredendően manicheus, nála a Gonosz a humánum mélységeinek szerves eleme.

Hadd valljam meg mégis, hogy ez a – katolikus hitemtől legtávolabb eső – regény számomra mégis legkedvesebb a három „nagy” közül. Dosztojevszkij lázálomszerű eredetisége valami szentimentális irracionalizmussal párosul; Bernanos komorsága előttem idegennek tűnik az evangélium szívétől, Jézus húsvéti győzelmétől és a pünkösd szent mámorától; Thomas Mann komplikált iróniája, a művészi nonkonformizmus tragikumának mesteri ábrázolása és a világháború vesztes népeinek fájdalmas panasza viszont közelről érint. Dosztojevszkij szláv messianizmusa rossz viccnek hat a Gulag-szigetcsoport árnyékában, Bernanos véres és ijesztő, mint egy spanyol feszület, de Thomas Mann kérdést tesz föl és választ követel.

„Együtt teremténk: osztályrészemet követelem!” – jelenti ki Madách Lucifere Isten trónja előtt. A manicheus felfogás szerint a sátánnak valóban van osztályrésze a teremtésben; Madáchnál ő a tagadás dialektikája, amely előre viszi a fejlődést; ezt a nézetet vallja Dosztojevszkij ördöge is, bár maga Dosztojevszkij más megoldás felé fordul; mint láttuk, Thomas Mann szerint a démoni és a zseniális együtt jár; a perzsa dualizmus óta annyira állandó és erős az a felfogás, amely szerint a rossz szükségszerű ellentétpárja a jónak, hogy, mint már kifejtettem, a bibliai létoptimizmust forradalmian bátornak kell tekintenünk. Azt is láttuk már, hogy a húsvéti misztériumban derül ki, hogy mi volt valójában „Lucifer osztályrésze” a teremtésben. Lázadásával a nagyobb szeretetnek és gazdagabb isteni művészetnek csinált helyet. Ha ezt megértettük, azt is világosan fogjuk látni, hogy e paradicsomot-vesztett világ szépsége nemcsak Isten szépségének tükre, hanem valahol magában hordja a Kígyó mérgét, csábítását is. Az a mód, ahogy Isten saját kifejezhetetlen szépségét a teremtett valóság nyelvén közli velünk, a húsvéti misztérium felől nézve szent és tökéletes, de húsvét világossága nélkül hamis és megtévesztő is tud lenni.

A gyerek, aki bömböl, mert szülei nem engedik meg neki az izgalmas tévéfilm nézését, magától értődőnek érzi, hogy az a film jó. A kamaszfiú, aki szex-képekkel rajzszögezi tele szekrénye belsejét, magától értődőnek érzi, hogy e képek és az általuk benne ébresztett kellemes izgalmak jók. Az üzletember, aki minden eszközt megengedhetőnek tart vagyona növelésére, magától értődőnek érzi, hogy üzleti trükkjei jók, hiszen őt pénzhez juttatják, bármennyit ártanak is másoknak. Ezek a maguktól értődő érzések a bukott emberi természet velejárói, de a megtéréssel és a keresztséggel nem tűnnek el belőlünk automatikusan. Át kell állítanunk belső szenzorainkat, meg kell tanulnunk a föltámadt Jézus világosságában látni.

Ez aszkézist követel, az elszakadás gyakorlását. Meg kell ízlelnünk a teremtményről való lemondást a Teremtő kedvéért. Nem csupán a bűnös dolgokról van szó, hanem azokról is, amelyeket bűn nélkül élvezhetünk. Ételről, italról, alvásról, hitvesi ölelésről, élvezeti és kultúrcikkekről való önkéntes lemondáson át vezet az út az új világosság meglátásához, a föltámadt Jézus fényében való tájékozódáshoz. Ha ezekből semmit nem vállalunk, érvényben maradnak bennünk a bukott ember magátólértődőségei. Ez a magyarázata annak, hogy a fogyasztói társadalom Mercedesen járó katolikusai szinte képtelennek mutatkoznak a Tanítóhivatalnak való engedelmességre. Üldözés idején, amikor felragyog a szent kereszt, felragyog a húsvéti értékrend is. A nagy aszkéták, mint Vianney Szent János, egyúttal nagy megkülönböztetők is.

A Szentírásban ezt olvassuk:

Az érzéki (pszükhikosz) ember nem fogja fel, ami az Isten Lelkéé, mert oktalanság az számára, és nem tudja megérteni, hiszen lelki módon kell azt megítélni. A lelki (pneumatikosz) ember pedig mindent megítél (1Kor 2,14-15).

A pszichikai és pneumatikus elem e szembeállítása nem azt tételezi fel, amit sokan tévesen gondolnak, hogy az ember nem két komponensből, testből és lélekből van összetéve, hanem háromból, testből, lélekből (pszükhé, anima, Seele, soul) és szellemből (pneuma, spiritus, Geist, Spirit); a trichotomizmus elmélete, az ember háromrészűségének tana, mint később részletesebben is kimutatjuk, mind filozófiailag, mind teológiailag kizárható. A pszükhé és a pneuma csak két funkcionális területe ugyanannak az emberi léleknek: előbbi az, ami benne a testtől függ, utóbbi az, ami Isten Lelkétől függ. Mármost: a pszichikai terület nyilvánvalóan sokféle, alkatunk és élményanyagunk sokféle befolyása szerint; a pneumatikus területen azonban maga Isten érvényesül, aki egyetlen, és mindenkinek ugyanazt az igazságot nyilvánítja ki. Az aszkézis arra szolgál, hogy a pszichikai terület jogosulatlan igényeit, öncélú vágyait engedelmességre kényszerítsük és a pneuma igájába fogjuk. Az aszkézis során megtisztult lélekben aztán Isten Lelke kifejtheti hatását, megmutathatja a föltámadt Jézus ragyogását. „Bennünk Krisztus gondolatai vannak” (1Kor 2,16). Ennek az az ára, hogy habozás nélkül megsemmisítsük életünkben azokat a teremtett értékeket, amelyek útjába állnak a teremtetlen Jónak. „Senki sem jó, csak az Isten” – mondja Jézus (Lk 18,19).

Ezzel a válogató, megkülönböztető, aszketikus keresztény valóságképpel szemben áll a valóság gátlástalan, pogány élvezése, amit az ördöggel kötött szövetség német mítoszának, a Faust-legendának első nagy irodalmi feldolgozója, Goethe (1749-1832) képvisel. Vessünk egy pillantást az ő ördögábrázolására is, amely megkerülhetetlen előzménye minden más irodalmi ördögábrázolásnak.

A Faust egyik mesteri iróniával megírt jelenetében a „keresztény” ördög elveszetten bolyong a „klasszikus Walpurgis-éj” őneki ismeretlen szörnyetegei között. A germán Walpurgis-éjben tökéletesen otthonosan mozgott, de a hellén mitológia idegen számára, mert „a pogányoknak külön pokluk van”. Semmi sem jellemezheti jobban Goethe felvilágosult relativizmusát. A kereszténység nála csak egyik arca a sokarcú emberi kultúrának. A Faust agnosztikus mű. Isten szerepeltetése a mennyei prológban ironikus díszlet csupán. Mephistopheles afféle pajkos kópé Isten számára, akire szüksége van, hogy serkentse az embert, s aki Istenről per „az öreg” nyilatkozik. Az olvasó rokonszenve mindvégig az ördöggel szövetkező Fausté, aki akár a mai természetgyógyászok védőszentje lehet azzal, amit a mágia védelmében mond:

... Nagyok a hegységnek erői;
A természet még szabad ott s merész,
Mit bűbájul szid a szűk papi ész.
(II. rész, 4. felvonás)

Az érsekről, aki föllép a mágia ellen, kiderül, hogy csak a császár pénzét akarja, s az olvasó méginkább Faustnak drukkol. Szűk papi eszemmel a leghatározottabban tiltakozom a Faust keresztény értelmezése ellen. A Goethe-fordító Kozma Andor megkísérli ezt, mondván, hogy Mephistopheles azért veszíti el Faust lelkét, mert nem számolt az Úr szeretetével és kegyelmével. Csakhogy a műben nem ez áll. Mephistophelestől az angyalok csellel ragadják el Faust lelkét, miután szépségükkel érzéki vágyat keltettek benne, és ezzel elaltatták éberségét. Nem Isten kegyelme diadalmaskodik, hanem az Örök Női, amelyet a Mater Gloriosa személyesít meg.

Johann Wolfgang von Goethe, Károly Ágost nagyherceg udvari tanácsosa, aki mellesleg az „informátor” mesterségét is hatásosan űzte, szemmel tartva a jénai egyetem túlságosan felvilágosult köreit, éppen eléggé híve volt a fennálló rendnek ahhoz, hogy a weimari fejedelemségben mégiscsak illendő keresztény mázat ne tagadja meg művétől. Amilyen fölényes művészettel át tud lépni a germán mitológiából a hellén mitológia világába, ugyanúgy fel tud építeni keresztény kulisszákat is, a legcsekélyebb megerőltetés nélkül, de a legcsekélyebb meggyőződés nélkül is. Goethe pogány.

Ebben a pogányságban a végső mélységet az Anyák Országa alkotja, s a végső magasságban a Mater Gloriosa trónol - nem a názáreti Szolgálóleány, hanem a nőiségnek mint a valóság végső princípiumának megtestesülése. Ez az anyakultusz a hinduizmusra emlékeztet, vagy az efezusiak Artemiszére, erre a sokemlőjű, szörnyeteg termékenység-istennőre. A mai feminizmus és a pogányságnak az Anyát imádó új formája joggal hivatkozhat Goethére. Faustot nem Jézus vére menti meg, hanem az, hogy az Örök Női életteljes vonzása hatalmasabbnak bizonyul Mephistopheles férfilogikájánál.

Ebben a világban a sátán szerepe serkentő, előrevivő, az ördöggel kötött szövetség pedig csak az ember örök szomjúságának megnyilvánulása, és nem jár visszavonhatatlan következményekkel. Amikor a kutató, mindig újra vágyó, kielégíthetetlen embert fausti embernek, a nyugati kultúrát fausti kultúrának nevezzük, kár megfeledkeznünk arról, hogy minden embernek, minden kultúrának szerves jellemzője a bukás ténye, a kiűzetés a paradicsomból. Amikor a Faustot olvasom, ürességet és szomorúságot érzek, és igen jól vissza tudok emlékezni, hogy amikor először olvastam, egészen zsenge ifjúságomban, pontosan ugyanezt éreztem. Az igazi sátán nem Faust Mephistophelese, hanem az, akiből ez az üresség és szomorúság árad. A lelkek megkülönböztetése gyakran jelentkezik ebben a formában.

A mű alapján nem tudok bízni Faust üdvözülésében. Le kell tennem Goethe remekművét, és elő kell vennem a Római levelet.