Légió a nevem – Miért a sertésekbe? – A „mélység” értelmezése – A démonok a pokolban vannak – Gonosz földi hatalma az utolsó ítéletig tart – Lucifer kijön a pokolból? – Te hajnalcsillag – Ördögnevek – A Mester, a Főnök

Lukács evangéliumában olvassuk a következő szöveget:

Kikötöttek (t.i. Jézus és tanítványai) a gerázaiak földjén, amely Galileával átellenben van. Amint (Jézus) kilépett a partra, egy férfi jött eléje a városból, akiben ördög volt (szószerint: ekhón daimonia, „démoni lényeket birtokló”), és már régóta nem vett magára ruhát, sem házban nem lakott, hanem a sírboltokban. Amikor meglátta Jézust, leborult előtte, és hangosan fölkiáltott: »Mi közöm hozzád, Jézus, a magasságbeli Isten Fia? Kérlek, ne gyötörj engem!« Mert parancsolt a tisztátalan léleknek, hogy menjen ki az emberből. Ugyanis már jó ideje elragadta őt, láncokkal volt megkötözve, és bilincsekben őrizték, de elszaggatta a kötelékeket, s az ördög (daimonion, démoni lény) a pusztába űzte. Jézus ekkor megkérdezte: »Mi a neved?« Azt felelte: »Légió«, mert sok ördög (daimonia polla) szállta meg. Arra kérték, ne azt parancsolja, hogy a mélységbe menjenek. Volt ott egy nagy disznócsorda, a hegyen legelészett. Kérték őt, engedje meg, hogy azokba menjenek. Megengedte nekik. Az ördögök (ta daimonia) erre kimentek, megszállták a disznókat, mire a csorda lerohant a meredeken a tóba, és belefúlt. (Lk 8,26-34)

Mint látjuk, a magyar fordítás az „ördög” szót itt nem a diabolosz visszaadására használja, ami mindig egyesszámban áll és a sátánnal egyenértékű, hanem a daimonion visszaadására, ami a daimón, démon szó származéka, és démoni lényt jelent. Szabatosabb, bár szokatlanabb volna a „démon” fordítás. Szerepel a szövegben a másik kifejezés is, amit a daimonionnal együtt az evangéliumok leggyakrabban alkalmaznak a bukott angyalokra: pneuma to akatharton, tisztátalan lélek.

A szöveget azonban nem a nyelvi tanulság kedvéért idéztem elsősorban, hanem a démonoknak a helyhez való viszonya miatt, amiről az előző fejezetben is beszéltünk. Előbb azonban fölmerülhet bennünk az a kérdés: egyáltalán miért engedi meg Jézus a démonoknak, hogy a sertésekbe menjenek? Nem lévén biblikus szakember, a részletek tisztázására nem merek vállalkozni, de egy alapvető dolgot világosan kell látnunk: Isten a történelem végéig lehetővé tette a sátánnak és angyalainak, hogy ártó hatalmukat, bár korlátozottan, de gyakorolják a földön. Urunk második eljövetele és az utolsó ítélet alkalmából szabadulunk meg végleg tőlük (Jel 20,10). Addig Jézus egyszerűen nem teheti meg, hogy teljesen felszámolja a démonok hatalmát, mert ez ellentétes volna Isten üdvtörténeti tervével, amely a történelem végéig a próbatétel idejét irányozza elő az ember számára. Egy borzalmas megszállottságot felszámol, azt a szerencsétlen embert megszabadítja, de olyan helyre nem küldheti a démonokat, ahol egyáltalán nem képesek ártani.

A démonok kérése így hangzik: ne azt parancsolja, hogy a mélységbe (eisz tén abüsszon) menjenek (Lk 8,31). Ez a kérés ilyen formában nem szerepel a párhuzamos helyeken, bár ugyanez az epizód mind Máté, mind Márk evangéliumában előfordul (Mt 8,28-34; Mk 5,1-20). Máténál a démonok egyszerűen azt kérik, hogy Jézus a disznókba küldje őket, Márknál pedig azt, hogy ne űzze ki őket arról a vidékről, hanem inkább küldje a disznókba. Azért választottam a lukácsi változatot, mert itt szerepel a „mélységbe küldés” kifejezés, és igen hasznos lesz tisztázni ennek értelmét.

Sokan valószínűleg arra fognak gondolni, hogy a mélység a pokol. Dante a 14. században pontosan tudja már, hogy a Föld gömbölyű, de még az ő világképe szerint is a föld alatt van a pokol, a föld fölötti magasságokban a menny, a kettő között a földfelszín. Ez a szemlélet önkéntelen és annyira kézenfekvő, hogy szemléletességével teológiailag képzett szerzők gondolkodását is befolyásolja. Ha nem is gondolják úgy, hogy a pokol a mélyebb geológiai rétegekbe van beágyazva, mégis kísérti őket az a képzet, hogy a gonosz lélek mintegy „följön a pokolból”, amikor az emberek között tevékenykedik. Jól tájékozott és általam is nagyrabecsült, igazhitű szerző Don Gabriele Amorth római exorcista; nézeteivel ugyan olykor egyben-másban vitába szállok, gazdag tapasztalatait azonban feltétlenül megbízhatónak tartom. Ő írja:

Velem is előfordult már nem egyszer, hogy az ördög kijelentette nekem: az exorcizmus alatt jobban szenved, mint a pokolban. Ha pedig megkérdeztem tőle: „Hát akkor miért nem mész a pokolba?”, ezt válaszolta: „Mert nekem csak az számít, hogy szenvedést okozzak ennek az embernek.”

A megszállásról és az exorcizmusról későbbi alkalommal részletesebben kell szólnunk. Itt az a szemlélet érdekel bennünket, mely szerint a démon, amíg egy embert megszállva tart, úgymond „nincs a pokolban”; holott, amennyiben „jobban szenved, mint a pokolban”, kárhozatának kínjai jelenleg is tartanak, nem szűntek meg. Már volt alkalmunk belátni, hogy a szellemi lények számára a hely, ahol „tartózkodnak”, nem térbeli körülhatároltságot jelent, hanem azt, hogy a tér valamelyik részén kifejtik tevékenységüket. A kárhozat állapota a sátán és angyalai esetében azóta tart, amióta Isten ellen döntöttek, s ennek következtében kizárták magukat az üdvösségből. Ezzel saját végső céljuk elérésében frusztrálódtak, lényük pervertálódott, végérvényes istengyűlöletbe zárkóztak és Istennel együtt mindent gyűlölnek, önmagukat is. Ez a frusztrált, pervertált, gyűlöletbe zárkózott állapot mérhetetlen szellemi kín számukra, és ezt a kínt viszik magukkal, bárhol tevékenykednek. A „pokol” tehát számukra elsődlegesen nem hely, hanem állapot, amely bukásuk óta tart. Az utolsó ítéleten ez nyilvánosságra fog kerülni mindnyájunk előtt, de nem a történelem végével kezdődik, hanem a sátánnak és angyalainak Isten elleni döntésével. Más dolog, hogy amikor a kárhozott emberek is feltámadnak „az ítélet feltámadására” (Jn 5,29), ezzel a pokol hellyé is válik, mert a feltámadt test teret tölt be a kárhozat állapotában is – persze ez a hely nem felel meg a jelen világegyetem valamely részének. Maguknak a bukott angyaloknak azonban nincs szükségük térbeli helyre ahhoz, hogy a pokolban legyenek.

Más szavakkal: a földön tevékenykedő démonok most is „a pokolban vannak”, mert a kárhozat állapotában vannak. Ha a megszállott emberből beszélő démon azt mondta Amorth atyának, hogy az exorcizmus alatt jobban szenved, mint a pokolban, ezt csakis úgy érthetjük, hogy az exorcizmus fokozza kárhozatának kínjait. A transzcendens dolgokról való beszéd alkalmazkodik az emberi szemlélethez és beszédmódhoz. Ha azonban túlzottan szószerint vesszük, hogy a démonok „följönnek a pokolból”, amikor a földön fejtik ki hatalmukat, mitológiába esünk. A sötétség szellemei képesek érvényesíteni a káosz, a perverzió, a pusztulás, a gyűlölet, a reménytelenség, a céljavesztettség eszméit a kozmoszban, a földön, az élőlényekben, az ember testében és lelkében, abban a mértékben, ahogy ezt Isten átmenetileg eltűri tőlük, és ez jelenti azt, hogy „jelen vannak” a tér különböző pontjain, t. i. ahol működnek; egyáltalán nem jelenti azonban azt, hogy megszűntek „a pokolban”, vagyis a kárhozat állapotában lenni.

Ha pedig ez így van, egyszerűen nincs értelme a démonok Jézushoz intézett kérésének, hogy „ne küldje őket a mélységbe”, amennyiben a mélység a kárhozatot jelenti. A kárhozat jelen van ott, ahol a démon jelen van; a szellemi lények pokla hordozható. Biblikus szótáram szerint az abüsszosz, „mélység” szónak kétféle jelentése van. Jelentheti a poklot, de jelentheti a holtak országát is általában. A mondottak értelmében világos, hogy itt nem a kárhozatot jelenti, hanem az alvilágot, a holtak birodalmát, amelyet héberül seólnak, görögül hádésznak neveznek. Ez szerepel az Apostoli Hitvallásban is, amikor Jézusról azt mondjuk, hogy „alászállt a poklokra”. Nem azt akarjuk mondani, hogy Urunk elkárhozott, ami képtelenség és istenkáromlás volna; hanem azt, hogy halálával eljutott arra a téren és időn túli pontra, ahova minden meghalt ember lelke eljut, a teljes egzisztenciális kiüresedés pontjára, és így kommunikációra jutott az egész emberiséggel, fölajánlva nekünk isteni életét, amelyet emberi halálával sem veszített el. Ebből a pontból nő ki a föltámadás.

Visszatérve a démonok témájára: ha Jézus a lukácsi fogalmazás szerint a „mélységbe”, vagyis a holtak országába küldi őket, az azt jelenti, hogy elveszítik kapcsolatukat az élők világával, nem árthatnak többet az embernek és az univerzumnak. Ez az, amitől (a lukácsi változatban) tartanak; ám ez csak az utolsó ítéleten fog bekövetkezni. És ezért teljesíti Jézus a démonok kérését. Jelen állapotukban is végleges a kárhozatuk, de a történelem végéig az Istentől megengedett mértékben kifejthetik destruktív tevékenységüket a teremtésben.

Ebből láthatjuk, hogy amikor a Jelenések könyvében a sátán letaszításáról olvasunk, az, szemben Nagy Szent Gergely értelmezésével, még nem az utolsó ítélet.

Nagy harc támadt az égben: Mihály és angyalai harcoltak a sárkánnyal. A sárkány és angyalai harcoltak, de nem diadalmaskodtak, sem helyük nem volt többé az égben. Ekkor letaszították a nagy sárkányt, az őskígyót, akit ördögnek és sátánnak hívnak, aki elcsábítja az egész világot. Letaszították a földre, és vele együtt angyalait is. Ekkor nagy hangot hallottam az égben, amely így szólt: »Most lett a mi Istenünké az üdvösség, az erő és a királyság, a hatalom pedig az ő Krisztusáé, mert letaszították testvéreink vádlóját, aki éjjel-nappal vádat emelt ellenük Istenünk előtt. Ők pedig legyőzték őt a Bárány vére és a tanúságtétel igéje által, s nem kímélték saját életüket mindhalálig. Örvendezzetek tehát, egek és akik bennük laktok! Jaj a földnek és a tengernek, mert hozzátok szállt le az ördög nagy haraggal, s tudja, hogy kevés ideje van!« (Jel 12,7-12)

Amiről itt olvasunk, az az angyalok bukása, továbbá Krisztusnak és az ő vértanúinak a bukott angyalok fölötti győzelme, de még nem a végítélet, hiszen az ördögnek még van hátra ideje a földön. Hatalmas erejű prófétai kép, de nem elméletileg kidolgozott teológia; ennek alapján tarthatná valaki azt az elméletet is, hogy a sátán és angyalai egyelőre a földön élnek, és majd csak a végső ítélet alkalmával kerülnek a „kénköves tüzes tóba”. Ez azonban hibás teológia volna, mert a démonok nem helyhezkötött lények. Hogy a földön vannak, ez azt jelenti, hogy az utolsó ítéletig kifejthetik hatalmukat a földön, gyötörve és bűnre csábítva az embert, nem pedig azt, hogy a föld mint térbeli hely körülírja őket. Ezt mindig szem előtt kell tartanunk, mert az emberi beszédmód, a már említett képzetekhez fordulás (conversio ad phantasmata) miatt, gyakran használ – sőt kénytelen használni – olyan képeket, amelyek mitológiává válnak, ha túlzottan szószerint értjük őket.

Baouardi Boldog Mirjam arab kármelita nővér (19. sz.) életrajzában például szerepel egy mozzanat, mikor a nővért megszálló démonok elmondják: „A mi fejedelmünk úgyszólván sohasem jön ki a pokolból.” Majd így kiált a démon: „Távozzatok tőle! Lucifer jön. Ha közel maradtok az arabhoz, mindnyájan porrá égtek!” Az angyalian tiszta és ártatlan fiatal nővér démoni megszállása minden tekintetben izgalmas történet, amelyet a maga idején szeretnék részletesebben ismertetni. Itt azonban figyeljünk fel a beszédmódra, mert ezért idéztem most ezt a helyet. A démonok fejedelme, amikor Mirjamot megszállja, „kijön a pokolból”. Ez azt a szemléletet erősíti, hogy a sátán helyhez kötött lény: hogy elfoglalja „B” helyet, el kell hagynia „A” helyet. Nyomatékkal ki kell jelentenünk, hogy ez csak emberi beszédmód. Egyetlen démoni szellemnek se kell elhagynia a poklot, hogy megszálljon egy embert, sőt nem is tudja elhagyni a poklot, mert az elsődlegesen nem hely, hanem a saját végleges szellemi állapota. Másodlagosan, mint mondottam, a kárhozott emberek testi valósága teszi hellyé a poklot, a föltámadás után. Itt arról van szó, hogy a sátán legtöbbször alárendelt démonokkal végezteti el a feladatokat.

Foglalkozzunk a névvel is, amelyet ez az epizód, melyről megbízható följegyzés tanúskodik, a sátánnak ad. A démonok fejedelmét Lucifernek nevezi. Ez az elnevezés meglehetősen elterjedt, ezt használja Madách is az Ember tragédiájában. Van azonban olyan állítás is, hogy a Lucifer nevű démon nem azonos a sátánnal. Érdekes, amit Gabriele Amorth atya ír erről.

Az a szokásunk ... , hogy két ujjunkat könnyedén a beteg szemére helyezzük és az ima bizonyos pillanataiban felnyitjuk velük a szemhéját. Ha fennáll az ördögtől való megszállottság, a szemek ilyenkor majdnem mindig csak a fehérjéjüket mutatják, a pupillák csak alig látszanak fent vagy lent ... A pupillák helyzete jelentős az ördögök és a problémák fajtáját illetően. A sok-sok kérdés nyomán az ördögöket fel lehet osztani a Jelenések könyvének 9. fejezete alapján: ha a pupillák felfelé néznek, skorpiókkal, ha lefelé, kígyókkal van dolgunk. A skorpiók vezére Lucifer (e név talán nem bibliai, de erősen meggyökeresedett a hagyományban), a kígyóké a sátán, aki Lucifernek is parancsol (ám az is lehet, hogy ugyanarról az ördögről van szó), csakúgy, mint minden más ördögnek is ... Másik neve Belzebub. Sokak szerint Lucifer is a sátán szinonímája. Ebbe a kérdésbe most nem kívánok belemerülni; az én tapasztalatom azt mutatja, hogy két különböző ördögről van szó.

Amorth atya tapasztalatai minden bizonnyal érvényesek, a kétféle megszálló démon Jelenések könyvén alapuló elnevezése fantáziadús és szellemes (természetesen korántsem a Biblia szószerinti értelméről van szó, hanem alkalmazott értelemről). A Lucifer név pedig igenis bibliai eredetű, csak nem a Biblia eredeti szövegén, hanem a latin fordításon alapszik. Lucifer, „fényhordozó” ugyanis a hajnalcsillag latin neve. A szöveg, ahonnét az elnevezés származik, a következő:

Hogyan hullottál le az égből,
te hajnalcsillag, a hajnalpírnak fia?
Lebuktál a földre, nemzetek legyőzője!
Te azt mondtad magadban:
„Az égbe szállok fel,
Isten csillagai fölé emelem trónomat,
leülök a gyülekezet hegyén, a messzi északon.
Felmegyek a magas felhők fölé,
hasonló leszek a Magasságbelihez.”
De az alvilágba szállsz alá,
a verem legmélyére!
(Iz 14,12-15)

A bevezető kérdés latinul így hangzik: „Quomodo cecidisti de caelo, lucifer, fili aurorae?” (Is 14,12). Magától értődő, hogy könnyű volt a lucifer szót tulajdonnévnek olvasni, és így az egész szöveg pompásan ráillett a sátánra, önistenítő gőgjére és csúfos bukására. Mindez azonban csak alkalmazott értelme a Bibliának. A szöveg szószerinti értelme egész más: Izajás 14,4 szerint ez egyértelműen gúnydal Babilon királyáról, az ő birodalmának bukását jövendöli meg. A „Lucifer” szó tehát a szöveg eredeti tartalma szerint nem ördögnév, hanem csillagnév, és nem a sátánra, hanem egy földi uralkodóra vonatkozik. Egy pillanatnyilag se tagadom, hogy a spirituális értelemnek is van létjogosultsága. De értelmetlennek tartom azt a kérdést, hogy Lucifer valóban a sátán neve-e. Már mondottam, hogy a tiszta szellemi lényeknek önmagukban nincs nevük, hiszen nem szavakkal kommunikálnak. A név csak egy kapaszkodó fogantyú az ember számára, amellyel a tiszta szellemeket beszédével eléri. Amikor ördögűzés közben az exorcista a démonok nevét tudakolja és azok válaszolnak neki, az imádság erejétől kényszerítve ilyen fogantyúkat adnak az ember kezébe, amelyek révén ismereteket és hatalmat nyer fölöttük, s ezek megkönnyítik kiűzésüket. Ha tehát a Boldog Mirjamot megszálló démon Lucifernek hívta fejedelmét, vagy Amorth atya ördögűző praxisa közben olyan démonnal találkozott, aki önmagát vagy főnökét Luciferként nevezte meg, ez egy emberileg jogosan használható név kimondása volt, de távolabbi következtetéseket, úgy gondolom, nem szabad belőle levonni.

Amorth a sátán neveként említi a Belzebub szót is. A filiszteus istenség nevét, Baal-Zebult (Úr-Fejedelem), torzította a zsidó szóhasználat Beelzebubbá (a legyek ura), s így vált a sátán szinonímájává: „Belzebub szállta meg, és az ördögök fejedelme által űzi ki az ördögöket” (Mk 3,22). Amire Jézus azzal válaszol: „Hogyan űzheti ki a sátán a sátánt?” Tehát Belzebub és a sátán azonosak. Itt is hangoztatni kell azonban, hogy az emberi elnevezés csak a mi „fogantyúnk” a szellemi valósághoz, az angyaloknak önmagukban nincs nevük, csak az ember számára.

A Beliál szó igen nagyfokú gonoszságot jelent, elsősorban elvontan, de van olyan értelmezés is, amely szerint személyesen a sátánra vonatkozik.

Jel 9,11 azt mondja a skorpiófarkú sáskák képében ábrázolt pusztító démonokról: „A mélység angyala volt a királyuk, akinek a neve héberül Abaddón, görögül Apollión”. A mélység (abüsszosz) szó itt valóban a pokolra vonatkozik. A héber és a görög név jelentése: „Pusztító”.

Vianney Szent János (19. sz.) egyszer ördögöt űzött, s amikor megkérdezte a démontól, kicsoda, az latin nyelven így válaszolt a megszállottból: „Magister. Caput.” A Mester. A Főnök. Az őskígyó, a sötétség fejedelme nevezte meg így magát.

Emberi szavainkkal, sebezhető fantáziánkkal egy félelmetes szellemi valóságot tapogatunk körül, amely nagyobb nálunk. Szilárdan meg kell kapaszkodunk a tényben: a mi Mesterünk, a mi Főnökünk, Jézus Krisztus, még nála is végtelenül hatalmasabb. „Nagyobb az, aki bennetek van, mint aki a világban van” (1Jn 4,4). Mi a győztes oldalon állunk!