Exorcizmus

Az „exorcizmus” jelentése – A Katekizmus az exorcizmusról – Ünnepélyes és egyszerű exorcizmus – Az új szertartáskönyv szövege hatástalan? – A kánonjog előírásai – Lehetséges-e magán-exorcizmus? – Démonarcok egy osztrák hölgy szobájában – Szemébe nevetni a sátánnak – Merre kell hinteni a szenteltvizet? – Parancsolni a démonnak – XIII. Leó kis exorcizmusa – A Szent Mihály-ima – A Hittani Kongregáció levele – Kérő formában bármikor imádkozhatunk

A latin exorcismus szó a görög exorkizó ige származéka, amely azt jelenti: „ünnepélyesen felszólít”, „Isten nevében kényszerít”. (Korábban publikált szófejtésem, amely a latin szóalakot az „ex-“ és az „Orcus” szavakból származtatta, sajnos téves volt.) Ezt a kifejezést a démonok kiűzésére foglalta le az egyházi gyakorlat. A Rituale Romanumnak az exorcizmust tartalmazó, újonnan átdolgozva 1998-as évszámmal külön könyvként megjelent része ezt a címet viseli: De Exorcismis et Supplicationibus Quibusdam, „Az exorcizmusok és némely könyörgések”. A „némely könyörgések” a démoni hatalmak elleni oltalom kérésére szolgáló, bármely világi hívő által végezhető imádságokat jelentenek, míg az „exorcizmusok” a megyéspüspök engedélyével rendelkező áldozópapnak vannak fenntartva.

A Katekizmus 1673. pontja így tanít az exorcizmusról:

Amikor az Egyház nyilvánosan és hatalma teljével Jézus Krisztus nevében kéri, hogy egy személy vagy egy tárgy védelmet élvezzen a Gonosz erőivel szemben, és hatása alól mentesüljön, akkor exorcizmusról van szó. Jézus ezt gyakorolta (vö. Mk 1,25 köv.), az Egyház az exorcizálás feladatát és erre a hatalmat tőle, Jézus Krisztustól kapta (vö. Mk 3,15; 6,7.13; 16,17). Az exorcizmus egyszerű formában jelen van a keresztelés szertartásában. Az ünnepélyes, más néven „nagy” exorcizmust csak a püspök különleges engedélyével rendelkező pap végezheti. Óvatosan kell eljárni, valamennyi, az Egyház által fölállított szabályt szigorúan megtartva. Az exorcizmus a démonok kiűzését, vagyis a démoni befolyástól való szabadítást célozza, és ezt Jézus lelki hatalmával teszi, amit ő az Egyházra ruházott. Más a helyzet a betegségek, főként a pszichikai betegségek esetében, amikor is a gyógyítás az orvostudományra tartozik. Fontos tehát az exorcizmus végzése előtt megbizonyosodni arról, hogy valóban a Gonosz jelenléte áll fönn és nem egy betegségé (vö. CIC, 1172. kánon).

Az ünnepélyes („nagy”) exorcizmus tehát az, amit a Ritualéban találunk a De Exorcismis stb. cím alatt. Az egyszerű („kis”) exorcizmus, mint a Katekizmus-idézet említi, szerepel a keresztelési szertartásban, éspedig a keresztelés előtt; de szerepel már a katekumenátusban is, sőt több további szentelmény elemeként is előfordul (vízszentelés, sószentelés). Mind az ünnepélyes, mind az egyszerű exorcizmus szentelmény, vagyis az Egyház „nyilvános” (= hivatalos) imádsága. Az exorcisták egyházi rendje, amelyet VI. Pál pápa eltörölt, valamikor a keresztelendők előkészítésében végzett szolgálatot, de már nagyon régóta nem volt önálló funkciója.

Meg kell jegyezni, hogy az ünnepélyes exorcizmus 1998-ban megjelent új kiadását Don Gabriele Amorth római exorcista hatástalannak tartja. „Olyan fegyvert adtak a kezünkbe, amely nincs megtöltve” – nyilatkozta. Minthogy én magam nem vagyok exorcista, tapasztalat hiányában csak óvatosan tudok hozzászólni, de azt képtelenségnek tartom, hogy az Egyház hivatalos imája, amelyet Jézus Krisztus nevében illetékes személy végez, teljesen hatástalan legyen; ez nem fér össze hitemmel. Mint Medina bíboros, az Istentiszteleti Kongregáció akkori prefektusa mondja:

Az új szöveg a régi továbbfejlesztése. Nincs semmiféle lényeges változás vagy törés a korábbi szöveghez képest. Változások a nyelvezetben vannak: az új szöveg józanabb és kevesebb jelzőt alkalmaz. Azonkívül a papnak, aki használja, nagyobb szabadságot enged – nagyobb rugalmasságot az imádságok megválasztásában. Egyszóval: új stílus van, korunknak megfelelőbb nyelv, de a tartalom ugyanaz.

Mindazonáltal el kell fogadnunk Amorth atyától, mint gyakorló szakembertől, hogy az új szöveg kevésbé hatékony, mint a régi. Hiba volt, hogy a rítus átdolgozása során nem vették figyelembe az exorcisták tapasztalatait. Don Amorth, aki kritikával szemléli a II. Vatikáni Zsinatot követő liturgikus változásokat, emiatt szerfölött elégedetlen volt, érthető tehát, ha bizalmatlanul kezelte az új változatot. Ez könnyen hozzájárulhatott ahhoz, hogy számára az új imádságok egyáltalán nem tűntek hatékonynak: nem hitt bennük, így hát nem is használtak. Remélhetőleg az egész kérdés nyugvópontra fog jutni XVI. Benedek pápa intézkedései nyomán, aki jelenleg (2006. november) gondosan készíti elő a liturgikus szövegek felülvizsgálatát, „a reform reformját” a római liturgiában. Valami gyorsan ez aligha fog megszületni, addig is nyerhető azonban engedély a régi formula használatára, így Amorth atya is folytathatja hatékony ördögűzéseit.

Most lássuk az idevágó egyházi előírásokat. Az Egyházi Törvénykönyv 1172-es kánonja a szorosan vett („nagy”) exorcizmussal kapcsolatban a következőket mondja ki:

1.§. Senki sem végezhet törvényesen ördögűzést megszállottakon, ha a helyi ordináriustól külön és kifejezett engedélyt nem kapott.

2.§. Ezt az engedélyt a helyi ordinárius csak jámbor, tudós, józan és kifogástalan életű áldozópapnak adja meg.

A szertartáskönyv ehhez még hozzáteszi, hogy a helyi ordináriusnak rendes körülmények között a megyéspüspöknek kell lennie.

Mindezek után tegyük fel a kérdést: lehetséges-e exorcizmus magánima keretében is? Ha egy hívő közgazdász vagy bőrdíszműves démoni támadást tapasztal, megmondhatja-e Jézus nevében az ördögnek, hogy hagyja békén, vagy előbb el kell mennie a plébániára, hogy a pap folyamodjék a megyéspüspök engedélyéért? Ha egy gyóntató démoni befolyást észlel gyónóján, segíthet-e rajta azonnal, vagy előbb kérvényt kell írnia az ordináriusnak? Kérdéseim fogalmazása sejteti a választ. De ez a válasz nem problémamentes. A magán-exorcizmussal (amit célszerűbb szabadító imának nevezni) részletesebben kell foglalkoznunk.

Egy osztrák hölgy azzal a panasszal fordult Szeghy Ernő atyához, hogy folytonos démoni jelenések gyötrik. Éjjel, de teljesen ébren, néha egy, máskor egész csapat félelmetes lényt lát szobájában.

A legfantasztikusabb emberi és állati torzalakok vonulnak el ilyenkor előtte, vérbenforgó, dühös, fenyegető szemekkel, vagy pedig gúnyos arckifejezéssel, mintha csak azt mondanák: »A miénk vagy! Nem szabadulsz ki karmaink közül!« Ilyenkor kénytelen a lámpát felgyújtani, mire ezek az alakok lassan széjjelfoszladoznak, de mihelyt újra eloltja, megint megjelennek. Így kínozzák és zavarják az álmát néha egy fél-, néha egy egész óra hosszat.

Ernő atya tanácsa az volt, hogy cseppet se féljen, mert a sátán nem tud neki ártani. Nevessen a szemébe bátran. Ne szerezzük meg azt az örömet az Ellenségnek, hogy idegbajt kapunk tőle. Az ilyen tünetek, ha nem is gyakoriak, másoknál is előfordulnak, és inkább jót jelentenek. Sokkal jobb, ha a sátán haragszik rád, mintha meg volna veled elégedve.

Szent Terézia anyánk ilyen esetekben a szenteltvizet ajánlja, de megjegyzi, hogy a jelenés irányában vagy szükség esetén köröskörül kell hinteni. Hát ez nem mindig lehetséges, mert hiszen ha a jelenés minden oldalról közeledik, nagyon sok szenteltvízre volna szükség. Nem mondom tehát, hogy ne használja az ember, de én úgy tudom, hogy az egyetlen igazán célszerű eljárás a hideg, megvető, semmibevevő magatartás. Néha az is használ, hogy az ember az édes Jézus nevében erélyesen ráparancsol az ördögre, hogy takarodjék.

Akinél a dolog nem elmebajon alapul, annál az egésznek nincs több jelentősége, mint nyári éjjelen a szobába bejutott szúnyogok zümmögésének, melyek zavarják az alvást. Sőt még annyi sem, mert hiszen az ördög mégcsak csípni sem tud.

Tudjuk, és Ernő atya is nagyon jól tudta, hogy a démonok voltaképpen tudnak „csípni”, azaz fizikailag bántalmazni. Mivel azonban ezt Isten a legtöbb ember esetében nem engedi meg, fölöslegesnek tartotta olvasóit ezzel a lehetőséggel ijesztgetni. Figyelemre méltó továbbá ez a kitétel: „de én úgy tudom”. Nem mondja, honnan tudja, de majdnem biztosra vehetjük, hogy az „én úgy tudom” kifejezés helyett ez is állhatna: „saját személyes tapasztalatom szerint”. Szerénységből, a szenzáció kerüléséből táplálkozik az óvatosabb fogalmazás.

Szeghy Ernő atya tehát a démonok megvetését ajánlja. Emlékezzünk rá, hogy ugyanez volt Vianney Szent János eljárása is a démoni zaklatással szemben. Szent Atanáz pedig (Remete Szent Antal életrajzában) így ír:

Mindent elkövetnek (beszélnek, zavarognak, színlelnek, nyüzsögnek) az egyszerűek megtévesztésére. Zajt csapnak, tapsolnak, esztelenül nevetnek, sziszegnek. De ha valaki rájuk se hederít, már sírnak és panaszkodnak mint vesztesek.

A „rájuk sem hederítés” természetesen nem zárja ki, hogy a zaklatás közben zsoltárokat vagy más oltalomkérő imákat mondjunk; utóbbira a De Exorcismis is bőven hoz példát. A két további lehetőség: a szenteltvíz hintése és a Jézus nevében való parancsolás a démonnak. Előbbi azt jelenti, hogy azt az exorcizmust, amely az Egyház imájában a vízszenteléskor elhangzott, alkalmazzuk a jelenlevő démonokra. Ettől nagyon félnek. Érdekes Avilai Szent Teréznek a szenteltvízhintés irányára vonatkozó kikötése. Az angyalok és démonok, mint láttuk, működésükben kapcsolatban állnak a térrel.

A démonnak saját szavainkkal való parancsolás, ha azt olyankor tesszük, amikor egymagunkban vagyunk, magánima, sőt egyéni ima. (Akkor is, ha mások jelenlétében ugyan, de teljesen hangtalanul, magunkban végezzük.) Nem azonos az exorcizmus szentelményével, az exorcizmusra vonatkozó jogi korlátozások nem érintik. (Általános erkölcsi elv, hogy a megszorító törvényeket szűken kell értelmezni: odiosa restringuntur.) Nyugodtan élhetünk ezzel az eszközzel, magam is bőségesen használom. Ez ugyan csak magánvéleményem, amelyet készséggel vetek alá az Egyház megítélésének vagy további rendelkezéseinek, de hasonlóan vélekedik például Noldin klasszikus erkölcstana is. Tartsuk azonban szemünk előtt Ernő atya figyelmeztetését, hogy a démonnak való parancsolás csak „néha” használ. Más esetekben Isten azt akarja, hogy türelmesen elviseljük a zaklatást. Gondoljunk Vianney Szent Jánosra vagy Remete Szent Antalra.

Hivatalos exorcizmus-szöveget ne használjunk magánimaként. XIII. Leó pápa 1890-ben kiadott „kis exorcizmusát” minden hívőnek joga volt alkalmazni. Ezt az engedélyt azonban voltaképpen már az 1917-es kánonjogi kódex burkoltan visszavonta, a Hittani Kongregáció pedig 1985-ben kifejezetten kimondta, hogy a világi hívek már nem használhatják, sem egészben, sem részben. A korlátozások okait később még elemeznünk kell, de a fontos az, hogy az Egyház intézkedéseit feltétlen engedelmességgel fogadjuk. Emlékszem Don Amorth egy cikkére, amelyben úgy vélekedik, hogy a „kis exorcizmus” egyedül való végzése szorosan véve még nem volna a rendelkezés megszegése, de azt ajánlja, mégse tegyük, nehogy az engedetlenség látszatába kerüljünk. Ez a helyes, katolikus szellem, nem a kiskapuk keresése. Fontos azonban tudni, hogy a Leó-féle „kis exorcizmus” nem azonos a korábban a szentmisékhez csatolt ú. n. Leó-imákkal. Azok minden további nélkül végezhetők bárki által ma is. Ezek közé tartozik a következő ima:

Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben; a sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk! Esedezve kérjük: „Parancsoljon neki az Isten!” Te pedig, mennyei seregek vezére, a sátánt és a többi gonosz szellemet, akik a lelkek vesztére körüljárnak a világban, Isten erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére! Amen.

Ezt az imádságot az Egyház nemcsak hogy nem tiltja, hanem kifejezetten ajánlja a világi hívek számára felsorolt könyörgések között.

Ha azonban mások füle hallatára olyan imát végzünk, amely parancsol a démonoknak, fönnáll az exorcizmus végzésének jogi szituációja. Pusztán azzal, hogy saját szavainkkal imádkozunk, ezt a szituációt nem szüntethetjük meg. Itt figyelnünk kell a jogi megkötésekre, de attól nem kell tartanunk, hogy a katolikus Egyház kiveszi a hívők kezéből a szellemi harc fegyvereit. Csak azokat a fegyvereket őrzi biztonsági zár alatt, amelyek veszélyes láncreakciókat indíthatnak el, mint az atomhatalmak nukleáris eszközei. Látni fogjuk ennek indokait. De látni fogjuk azt is, hogy elegendő fegyver van a kezünkben azonnali használatra, ha a sötétség hatalmai támadnak. Egyik ezek közül éppen az egyházi elöljáróinknak való készséges engedelmesség.

A pünkösd-mozgalomban az exorcizmus gyakorlata intenzíven feléledt. Magam is több példát idéztem, amikor protestáns testvérek eredményesen űztek démonokat. Ők természetesen nem tartják magukat a katolikus előírásokhoz. Ez a magatartásuk teljesen tiszta és jóhiszemű, nincs mit botránkoznunk rajta, és nem szabad csodálkoznunk azon, hogy Isten Lelke hatalommal működik hitükön és szabadító imáikon keresztül. Éppen ezért az idevágó beszámolók hitelességét általánosságban vélelmezni lehet, ahogy azt cselekszem is. A katolikus karizmatikus megújulásban sokan átvették a démonűzés protestáns gyakorlatát, anélkül, hogy eszükbe jutott volna föltenni a kérdést: vajon nem ütközik-e ez egyházi tilalomba. Úgy vélték, pusztán azzal, hogy nem a Ritualéban előírt exorcizáló formulákat használjuk, feljogosítva érezhetjük magunkat, hogy ugyanazt tegyük engedély nélkül. Egy darabig magam is elfogadtam ezt a teóriát, de amikor olvastam a Hittani Kongregációnak 1985. szeptember 29-i dátummal a megyéspüspökökhöz írt levelét, be kellett látnom, hogy nem tartható. A levél a karizmatikus csoportok szabadító imádságainak elterjedésére, az ezekkel kapcsolatos kérdésekre való hivatalos egyházi reakció. A következőket mondja:

Néhány év óta egyre több imaösszejövetelt szerveznek egyházi csoportok azzal a céllal, hogy elérjék egyes személyek megszabadulását a gonosz szellem befolyásától, bár ezek nem nevezhetők tényleges exorcizmusoknak. Az összejöveteleket világi hívek vezetik, olykor papok is jelen vannak rajtuk. Mivel a Hittani Kongregációtól többen megkérdezték, hogy mit gondoljanak ezekről a dolgokról, valamennyi megyéspüspökhöz eljuttatjuk válaszainkat:

1.) Az Egyházi Törvénykönyv 1172. kánonja megállapítja, hogy senki sem végezhet törvényesen exorcizmust megszállott személyeken, ha nem kapott erre külön és kifejezett megbízatást a helyi püspöktől (1. bekezdés), és azt is kijelenti, hogy ezt a megbízatást a megyéspüspök kizárólag olyan papnak adhatja, aki jámbor, elővigyázatos és becsületes életvitelű (2. bekezdés). Ezért a püspököket nyomatékosan felszólítjuk ezeknek az előírásoknak a szigorú megtartására.

2.) Ezekből az előírásokból az is következik, hogy a világi hívek nem használhatják sem részben, sem teljes egészében azt a sátán és a lázadó angyalok elleni ördögűző imádságot, amely XIII. Leó pápa rendelkezéséből általános használatú lett. A püspökök gondoskodjanak arról, hogy a hívek megismerjék ezt a rendelkezést, ha ez szükséges.

3.) Végezetül ugyanezen okból kérjük a püspököket, őrködjenek azon, hogy – nemcsak a tényleges megszállottság esetében, hanem minden olyan esetben is, amikor démoni befolyás látszik megnyilvánulni – ne vezethessenek összejöveteleket olyan személyek, akiknek nincsen erre szabályos felhatalmazásuk, ha ezek során valakinek a megszabadulásáért imádkoznak közvetlenül a démonokhoz fordulva és nevüket tudakolva.

Ezeknek az útmutatásoknak a felidézése ugyanakkor ne riassza el a híveket attól, hogy imádkozzanak úgy, ahogy Jézus tanított minket, azért, hogy megszabaduljunk a kísértéstől (vö. Mt 6,13). A lelkipásztorok felhasználhatják ezt az alkalmat arra is, hogy hirdessék, mi az Egyház hagyományos tanítása a szentségekkel, a Szűzanya, a szentek és az angyalok közbenjárásával kapcsolatban azon a lelki küzdelmen belül is, amelyet a keresztények a gonosz szellemek ellen folytatnak.

A harmadik pont jelenti témánkban a lényeget. Kellő meghatalmazás nélkül azok a közösségi imák tilosak, amelyekben valakinek a megszabadulásáért imádkoznak közvetlenül a démonokhoz fordulva, nem egyszer éppenséggel nevüket tudakolva. Ezzel meg van határozva, mikor vonatkozik az exorcizmust illető jogi korlátozás a karizmatikus szabadító imára. Akkor, ha a szabadító ima a) személy megszabadításáért folyik, b) nem csupán Istenhez intézett kérő ima, hanem magukat a démonokat szólítja meg. Tilos tehát – meghatalmazás nélkül – így imádkozni Félixért: „Gonosz lélek, Jézus nevében távozz el Félixtől.” Szabad viszont, minden meghatalmazás nélkül, így imádkozni Félixért: „Istenem, Jézus nevében távozzon el a gonosz lélek Félixtől.” Márpedig ez ugyanolyan hatékony. A szabadító erő nem az igeragozás függvénye.

Ez a fegyver mindig keze ügyében van minden hívőnek.