A gyümölcs-kritérium – Félelem és kedvesség – Vegyes gyümölcsök – Kilátszik a lóláb – Démoni sivárság – Mágia, lila ködben – Okkult apriori és démoni behatolás – Ki kapta meg a megkülönböztetés karizmáját? – Kilenc pont – A pneuma a pszichén keresztül működik

A lelkek megkülönböztetésével foglalkozunk. Milyen kritériumokat alkalmazzunk? Már az előző fejezet végén idéztem a legismertebb megkülönböztetési módszert: a gyümölcsök mérlegelését. Jézus mondja a hamis prófétákról: „A gyümölcseikről ismeritek fel őket ... A jó fa nem teremhet rossz gyümölcsöt, sem a rossz fa nem teremhet jó gyümölcsöt” (Mt 7,16.18). Ezt a kritériumot alkalmazza, amikor azzal vádolják, hogy Belzebub működik benne: „Hogyan űzheti ki a sátán a sátánt?” (Mk 3,23) A gyümölcs jó (a gonosz kiűzése), tehát Jézusban a sátánnál hatalmasabb jó lélek, a Szentlélek működik, akit nem szabad káromolni (Mk 3,27-30).

Vianney Szent Jánost egy alkalommal püspöke kérdezgette a Gonosz éjszakai zavargásairól. A szent plébános leírt egy esetet, amikor az udvarról emberi beszédre emlékeztető hang hallatszott, amelyet azonban nem lehetett érteni. Mintha egész csapat fecsegett volna odakint. Vianney kinyitotta az ajtót és szétnézett, de a hóborította udvaron egyetlen lábnyomot sem látott. „Azt hiszem, maga a sátán volt, mert nagyon féltem” – mondta a püspöknek. – „A jó Isten nem kelt félelmet.” A szent a hatásból következtetett a hatóokra. A félelem a sátánhoz tartozik. Az Isten jelenléte által kiváltott szent félelem egészen más, mint a vak, állati rettegés: egy alapjában pozitív, vonzó élményt színező megrendülés, amely azonban nem annyira menekülésre késztet, mint inkább arra, hogy szent csöndben figyeljünk, vagy a földre boruljunk, vagy megvalljuk saját méltatlanságunkat. De az istenélményben okvetlenül van valami kedvesség, mert az mindig a Szeretet érintése. Itt nem erről volt szó, hanem a közönséges félelemről, amilyet például egy veszett kutya közeledése váltana ki az emberből.

Másfelől arra is ügyelnünk kell, hogy a pusztán érzéki kedvesség nem vall Istenre. Ha megnézzük a Krisna-irodalom illusztrációit, egy szemet gyönyörködtető érzéki szépséget találunk bennük; Krisna jelenete a pásztorlányokkal igazi hárem-kép benyomását kelti. A Szent sajátos, hódolatot kiváltó érintése hiányzik. Az istenség ilyen elképzelése is a Gonosz műve.

A gyümölcs-kritérium alkalmazásának legkomolyabb nehézsége az, hogy lényegét tekintve hosszútávú: a gyümölcsök többnyire nem jelennek meg azonnal. Ha viszont most kell határoznunk egy jelenség vagy sugallat értékeléséről, nem tudjuk kivárni a gyümölcsök érlelődésének folyamatát. Ilyenkor segíthet Loyolai Szent Ignác javaslata: imádságban képzeljük magunkat halálos ágyunkra vagy Isten ítélőszéke elé, és próbáljuk így mérlegelni, melyik döntésre emlékeznénk vissza akkor szívesebben.

Nagyon óvatosnak kell lennünk a vegyes gyümölcsök esetében. Avilai Szent Terézt sokáig gyötörték jóakarói azzal, hogy látomásai nem származhatnak Istentől, mert hiszen még vannak szembetűnő emberi hibái. Akkor még valóban voltak; de Isten annak ad látomásokat, akinek csak akar, akár egy rablógyilkosnak is; Teréznél a látomások Isten Lelkétől származtak, a gyarlóságok az emberi pszichéből. Hasonló megkülönböztetést kell alkalmazni a karizmatikus megújulás vagy a Toronto Blessing esetében is. A különböző hatások különböző forrásból fakadnak.

Ez azonban nem mindig van így. A vegyes gyümölcsök forrása közös is lehet. Ideiglenes jó jöhet rossz szellemtől is, a megtévesztés szándékával. Például a gonosz lelkek is előidézhetnek testi gyógyulást, hogy könnyebben birtokukba vegyék a lelket. „A sátán is a világosság angyalának tetteti magát” (2Kor 11,14). Egy hamis kultusz, egy okkult eljárás meggyógyíthat egy fizikai betegséget, közben azonban egy téves isteneszme rabjává tesz. Ilyenkor a vegyes gyümölcsök (a testi gyógyulás, ami jó, és a bálványimádás, ami rossz) közös forrásból származnak, a gonosztól. A megkülönböztetés fő szempontja ilyenkor az, hogy a vegyes gyümölcsök közül melyik a lényegi és melyik a mellékhatás. Ehhez szilárd erkölcsi alapállás szükséges. Ha valaki például arra hivatkozik, hogy kénytelen önkielégítést végezni, mert másképp feszültséget és fejfájást tapasztal, a fizikai komfortérzést többre becsüli az erkölcsi törvénynél, ami hamis értékrendet jelent. Ilyenkor a Szentlélek azt sugallja, hogy álljunk helyt erkölcsileg, és vállaljuk a fizikai kellemetlenséget, a fájdalmat vagy a halált is (vértanúság). Ez is vegyes gyümölcs, de itt a lényegi hatás az üdvösség, a fizikai rossz csak mellékhatás. Vegyes gyümölcsök esetében tehát az első feladat annak eldöntése, hogy ugyanattól a lélektől származnak-e. Ha igen, akkor a lényegi hatás árulja el a forrás jellegét.

Vizsgáljunk további kritériumokat. Ismert mondás: „Az ördög az Isten majma.” A sátán arra törekszik, hogy őt imádják (Mt 4,9), ezért utánozni igyekszik Isten tulajdonságait, de ez csak eltorzítva sikerülhet neki, mint ahogy a majom is csak torzképét tudja nyújtani az embernek. Egzisztenciájának alapvető perverziója bélyeget nyom a tőle származó jelenségekre: van bennük valami perverz, torz vonás. Vianney Szent Jánosnak ezer más zavaró tevékenység mellett nem egyszer énekelt is a gonosz lélek, s ő nem mulasztotta el megjegyezni: „A Fickónak undorító hangja van.” Ez az alapja annak a (tényszerűen aligha helytálló) hiedelemnek, hogy a gonosz lelkek, ha megjelennek, nem képesek teljes emberi alakot fölvenni, „mindig kilóg a lóláb”. Ahol ez a torzulás, ez a bizarr, diszharmonikus jelleg megmutatkozik, komoly jelzést szolgáltat a lelkek megkülönböztetése számára. Nem állíthatjuk, hogy mindig látszik; Remete Szent Antalnak szépséges hölgy képében mutatkozott meg a démon, Flüe-i Szent Miklósnak előkelő nemes lovag alakjában. A torzulás abban rejlett, amire a szent remetéket rá próbálták venni. Állíthatjuk azonban, hogy ahol ez a torz elem megmutatkozik, gyanúval kell élnünk a démoni működést illetően. A megkülönböztetés ajándékának egyik formájaként létezik egy természetfölötti stílusérzék.

Ez meglehetősen ismert dolog; amiről azonban ezután szólok, arra nézve Bernanos egy rövid megjegyzésén kívül, mely szerint a sátán az üres fecsegésben is jelen van, semmit nem olvastam, saját tapasztalatomból merítem. A démoni eredetű jelenségeket gyakran sivárságuk árulja el. Már volt szó arról, hogy Máté evangéliuma szerint „amikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, víz nélküli helyeken jár” (Mt 12,43), vagyis a sivatagban; mélyebb értelemben véve azt mondhatjuk, hogy az Istennel meghasonlott démoni egzisztencia belső sivársága miatt a gonosz lelkek magukban hordják a sivatagot, és sivatagot teremtenek ott, ahol hatalmat nyernek az emberi lélek fölött. Ha például a depresszió ólmos köde borít egy lelket, ez a démoni sivárság közvetlen vagy közvetett uralmának tudható be. A kommunizmus idején gyakran éreztem nyomasztó sivárságot, amikor olyan helyiségekbe léptem be, ahol kifejezetten a kommunista párt uralkodott; ugyanezt éreztem áradni a párttagokból. Akkor még nem tudtam, hogy ez a lelkek megkülönböztetése volt, amely nem egyes kivételes karizmatikusok, hanem minden keresztény adománya. Nem félelmet éreztem, és nem is zűrzavart, diszharmóniát, hanem ürességet, kietlenséget.

Hasonló élményt ad a szabadkőműves liberalizmus is. Aki olvasta Jókai könyvét, A jövő század regényét, alátámaszthatja, amiről beszélek. Jókai naiv optimizmusa szerint a repülőgép feltalálása megsemmisíti a háborút. (Milyen kár, hogy a második világháború tokyói, drezdai, hamburgi gyújtóbombázásai idején nem akadt senki, aki a lángok elől a vizesárkokba menekülő és ott a felforrt vízben élve megfövő áldozatoknak ezt vigasztalásul felolvasta volna.) Amíg A jövő század regényében még tart a háború, a regény izgalmas; az örök béke beállta után azonban Jókainak nincs többé mondanivalója, kannibálok és vadállatok közé, csillagászati spekulációkba menekül, hogy legyen miről írnia; a regény vége fárasztóan sivár és unalmas. Ugyanezt a sivár unalmat érzem, ha szabadkőművesek könyveit olvasom testvériségük szépségéről és értékéről. Míg a szentek élete külső eseménytelenségében is izgalmas, a szabadkőművesség, bár őszintén érdekel a téma, számomra szürke és hideg, mint egy múmia.

1999-ben sok vita vette körül Hermann Nitsch magyarországi kiállítását, aki katolikus kultusztárgyakat állati vérrel, vizelettel és ürülékkel együtt használt művei megkomponálására. A blaszfémia miatt a démoni jelenlét nyilvánvaló. Ugyanakkor az a kevés, amit az Interneten át láttam a kiállításból, arról győzött meg, hogy ez a szentségtörő művészet minden provokatív jellege mellett hihetetlenül banális és üres. A démon nem kreatív, merő rombolásból él. Dante túlvilági eposzában a Pokol izgalmas, mint egy sci-fi, a Purgatórium már halványabb, a Paradicsom élvezhetetlenül unalmas. A valóságban ez fordítva van. A pokol sivár, és a mennyben az üdvözültek egyik boldog izgalomból a másikba esnek.

Mohó érdeklődéssel falják ma sokan az „ezoterikus” irodalmat. Izgatja a fantáziájukat. Az izgató csomagolás alatt azonban itt is sivár üresség lapul. Hadd idézzek egynéhány mágikus mondatot: „A szövedék lüktet. Összehúzódik és kitágul. Ragadja meg a mágus a felező pontot, s így szabadítsa fel a »bolygó foglyai« közül azokat, akiknek a hangja megfelelő magasságú és pontosan arra van hangolva, amit készíteni kell. A mágusnak fel kell fognia a négyet; vegye észre művében a lila árnyalatot, amit ők nyilvánvalóvá tesznek, és így szerkessze meg az árnyékot. Amikor ez megvan, az árnyék felöltözik, és a négy hétté válik.” És így tovább. Nem tudom, az olvasó észrevette-e a műben a lila árnyalatot, de számomra az egész lila ködben úszik. Vessük össze ezt a látványosan misztikus beszédmódot az evangéliumok súlyos egyszerűségével. Az pregnáns, valóságot hordoz. A sátán azonban sohasem alkotott egy gramm valóságot sem. Csak rombolta azt, amit Isten teremtett. A misztikus halandzsa mögött lila köd ásít. A pokol bejárata.

Mint Mágia és hit című könyvemben részletesen kifejtettem, a mágia belső jellemzője az okkult apriori, egy bizonyítás nélkül elfogadott feltételezés, ami a keresztény hit démoni utánzata. Aki félreteszi kritikai érzékét és úgy olvassa a mágikus irodalmat, megnyitja lelkét a démonok befolyása előtt, mert hitet gyakorol ott, ahol Isten szentsége nem jelent meg.

Amikor a kommunizmus végetért Magyarországon, és beköszöntött a sajtószabadság, örömmel fedeztem föl egy könyvesboltban a Ji Kinget, a Változások Könyvét. Filozófiatörténeti olvasmányaimból úgy emlékeztem, hogy ez a régi kínai filozófia egyik alapműve, és örültem, hogy betekinthetek a keleti gondolkodás titkaiba. Soha könyvben ekkorát nem csalódtam. Amit megvettem, nem volt egyéb, mint egy közönséges jóskönyv, egy jóslási technika ismertetése, méghozzá meglehetősen sovány jóslási technikáé. Pénzdarabok fej-írás variációiból minden élethelyzet képlete kirakható. Eredetileg persze nem pénzt használtak, hanem egész vagy kettétépett fűszálakat, amelyeket töretlen vagy két részre szaggatott vízszintes vonalak ábrázolnak, de az elv pontosan ugyanaz, és a könyv bátorított a pénzdarabok használatára is. Ezek szerint a sors aritmetikai formulákban fejezhető ki, méghozzá elég fantáziátlan formulákban. És erről a primitív babonáról könyveket írnak... Elhiszik, hogy bölcsesség. Az ilyen hiten keresztül lép be a démoni lélek. Ha valaki tartósan foglalkozik okkult tudományokkal, a démoni behatolás egyre erősebbé válik életében. Átalakul a gondolkodásmódja, logikai érzéke leteszi a fegyvert az okkult apriori előtt. Lassan a beszéde, de a tekintete is megváltozik. Arca vonzó és kedves lehet, ám szemébe nézve sötétséget érzékelünk. Közelében nyugtalanság fog el bennünket, sőt van, aki bűzt érez. Viselkedése még nem lépi át a társadalmi elfogadhatóság határait, de már fogva van, és saját erejéből nem tudja visszanyerni szabadságát. Jézushoz kell fordulnia.

Meg vagyok győződve, hogy körülöttünk nagy számban vannak ilyen megkötözött lelkek. A szabadulást közvetíteni számukra azok feladata, akik már Jézushoz tartoznak és föl tudják ismerni rajtuk a démoni behatolás jegyeit. Ez többnyire még nem megszállottság. Az áldozat pszichikailag normális. Még jó kolléga is tud lenni. De mihelyt észrevesszük, hogy valamilyen sajátos zavar árad belőle, amit nem tudunk hova tenni, gyanakodnunk kell, és kérnünk Istentől a lelkek megkülönböztetését. Lerohanni nem szabad senkit, amíg ő maga nem ismeri föl, hogy szabadulásra van szüksége. De titokban imádkozhatunk azért, hogy hulljanak le róla az őt fogvatartó démon csápjai. S talán eljön a pillanat, hogy megmagyarázhatjuk neki, mibe mászott bele, milyen szellemi hatalmasságok fogságába került. Talán majd Jézushoz menekül, és együtt imádkozhatjuk a szabadító imát.

Vajon bármelyikünk fölismerheti a tisztátalan lelkeket? Tegyük fel a kérdést: ki kapta meg a megkülönböztetés karizmáját? A válasz rövid és világos. A megkülönböztetés adományát minden keresztény hívő megkapta. Maga a hit a megkülönböztetés bizonyos fokát jelenti, hiszen különbséget tesz Isten igazsága és a sátáni hazugságok között. A keresztség belénk önti „a Szentlélek hét ajándékát”, amelyek között ott van a bölcsesség, az értelem, a tanács, a tudomány lelke (Iz 11,2). Ha ezek az ajándékok működnek, az megkülönböztetésben is megnyilvánul.

Miért mondja akkor Pál apostol, hogy a lelkek megkülönböztetését csak egyesek kapják meg, a Lélek tetszése szerint (1Kor 12,6-11)? Nyilván azért, mert a közösségben nyilvánosan működő megkülönböztetésre gondol, ami nem lép föl okvetlenül egyszerre mindenkiben. De mindenkinek szól a megkülönböztetés feladata: „A próféták ketten vagy hárman beszéljenek, a többiek pedig ítéljék meg” (1Kor 14,29); „Ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, vajon Istentől vannak-e” (1Jn 4,1); „A lelki ember mindent megítél ... Bennünk Krisztus gondolatai vannak” (1Kor 2,15-16). Tehát igenis mindenkinek részt kell vennie a lelkek megkülönböztetésében. Loyolai Szent Ignác ezért kifejezetten oktatja is a lelkek megkülönböztetését Lelkigyakorlatos Könyvében.

Ezek után a hívőnek meg kell kérdeznie: mit tegyek, hogy a megkülönböztetés adományát gyakorolni tudjam? Honnan tudhatom, hogy felismeréseim valóban pneumatikus jellegűek-e, vagy merőben pszichikusak – esetleg, amitől Isten óvjon, megtévesztő lélektől valók?
Nos, a Szentírás felszólítása: „Vizsgáljátok meg a lelkeket, vajon Istentől vannak-e” (1Jn 4,1), nem a megkülönböztetés rendkívüli adományának gyakorlására szólít föl, amit vakmerőség volna provokálnunk. A megkülönböztetés rendes adománya az, amit kötelességünk gyakorolni, s amit Isten olykor rendkívüli magaslatra is emelhet, szabad tetszése szerint.

Hogyan kezdjük? Isten bármikor bárkinek adhat bármilyen karizmát, szuverén szabadságában; de ahhoz, hogy életünk normális, mindennapi részévé váljék a lelkek megkülönböztetésének természetfölötti, pneumatikus adománya, bizonyos dolgokat aktívan meg kell tennünk.

1.) Feltétel nélkül Istennek kell ajándékoznunk teljes emberi egzisztenciánkat, megbánva bűneinket és hittel elfogadva Jézus Krisztust egyedüli Megváltónknak és életünk Urának.

2.) Kérnünk kell, hogy töltsön be bennünket a Szentlélek, akit a megfeszített és föltámadt Jézus ajándékoz nekünk, és hálát kell adnunk, hogy kérésünk teljesült, függetlenül attól, mennyit tapasztaltunk ebből. Isten hűséges ígéreteihez.

3.) A feladathoz mért fokban ismernünk kell a kinyilatkoztatást, az Egyház hitét, hogy összevethessük vele mindazt, amit a megkülönböztetés mérlegére akarunk tenni.

4.) Figyelnünk kell annak a jelenségnek következményeire, gyümölcseire, amelyet mérlegelni akarunk.

5.) Eléggé szabadnak kell lennünk az ösztönök rabságától ahhoz, hogy a pszichikus késztetések ne homályosítsák el bennünk a Lélek vezetését. (A karizmatikus megújulásban ez az egyik kritikus pont!)

6.) Elegendő alázatnak kell lennie bennünk ahhoz, hogy egyéni meglátásainkat alárendeljük a közösség és főként a hierarchia megkülönböztetésének. (A karizmatikus megújulásban ez a másik, még az előbbinél is kritikusabb pont!)

7.) Imádkoznunk kell és figyelnünk a Lélek vezetésére.

8.) Bátor hittel el kell fogadnunk, hogy az imádságban kapott belső indítás valószínűleg a Szentlélektől származik. Ez a valószínűség akkor nő gyakorlati bizonyossággá, ha összevetettük nemcsak a hit általános elveivel, hanem más pneumatikus tapasztalatokkal is (itt fontos a közösség megkülönböztetése), és megnyugtató harmóniában állnak ezekkel. De még ez a gyakorlati bizonyosság sem tévedhetetlen.

9.) Ha rendkívüli jelenségekről, nagy hatású, egyetemes igényű üzenetekről van szó (magánkinyilatkoztatások), előbb-utóbb szükség van a hierarchia állásfoglalására. Hétköznapibb indításoknál ez nem szükséges. ha pl. egy imacsoport késztetést kap, hogy menjen fel a Szent Gellért szoborhoz és onnan imádkozzék Budapestért, ezt nem kell a Hittani Kongregáció elé terjesztenie, saját hatáskörében dönthet róla, a hétköznapi megkülönböztetést gyakorolva.

A Szentlélek rendes indításai általában a fantáziában jelentkeznek, képek, szavak, megérzések, intuitív felismerések formájában (a pneuma a pszichén keresztül működik); néha az imádság közben találomra felütött Szentírás mutatja meg Isten konkrét üzenetét az imádkozók számára (de ez nem mindig, sőt viszonylag ritkán válik be); szólhat Isten mások tanácsaiban vagy magukban az eseményekben is. Ne tekintsük az ilyen meglátásokat abszolút biztosnak, mert nem azok, de ha jelentőségükkel arányos megkülönböztetés után hitelesnek tűnnek, ne is habozzunk követni őket. Nem kell félnünk a tévedéstől sem, ha azt készek vagyunk elismerni és visszavonni. Hibázva tanulunk. Csak soha ne ragaszkodjunk görcsösen saját vezetésünkhöz, és soha ne fogadjunk el Istentől jövőnek semmit, ami a katolikus hittel vagy egyházfegyelemmel ellenkezik. Isten nem mondhat ellen önmagának.

Ha pedig a megkülönböztetés eredménye az, hogy egy személy vagy hely démoni befolyás alatt áll, imádkoznunk kell azért a személyért vagy azért a helyért. Sokan imádság helyett vitatkoznak. Tőlem sokan követelnek új meg új érveket, hogy meggyőzhessék azt a személyt, akinek eltévelyedését fájlalják. De ezek az emeleten kezdik építeni a házat. Az első feladat az imádság, hogy a démoni kötelékek fellazuljanak, és az illető érdeklődni kezdjen. Mihelyt felismerte, hogy rászorul Jézus szabadító erejére, már nyert ügyünk van.