A előző fejezet végén kényelmetlen helyzetben hagytuk Dániel prófétát: Gábriel angyal félelmetes színe előtt arcra esett, és arca a földhöz tapadt (Dán 10,9). Szeretném megnyugtatni olvasóimat, hogy azóta már fölállt. Ha tovább olvassuk a szöveget, látjuk, hogy Gábriel fölsegíti a prófétát. A jelenet annak kifejezésére szolgál, hogy az angyal numinózus lény, Isten lenyűgöző szentségét képviseli. Szó sincs azonban arról, hogy az angyalok valamiféle középlények volnának Isten és a teremtmény között. Ilyen középlény nem lehetséges, Isten és teremtményei között végtelen a különbség. A angyalok teremtmények és semmi mások, bár az emberhez képest magasabbrendű teremtmények. Tisztelettel kell tekintenünk rájuk, de nem szabad őket imádnunk. Amilyen hiba profanizálni az angyalokat, felhőkön ugráló bohócoknak vagy szárnyas szexbombáknak ábrázolni őket, ugyanolyan hiba az imádás szándékával leborulni előttük. Igaz, az Ószövetség legrégebbi szövegeiben az Úr angyalának megjelenése magának az Úrnak megnyilvánulását jelenti, mint pl. a csipkebokor-jelenetben (Kiv 3,1 kk). A későbbiekben azonban a teológiai gondolkodás fejlődése szabatosan megfogalmazza a különbséget az Úr személye és az Úr küldötte, angyala között. A Jelenések könyvében, amikor Isten angyala szól Jánoshoz, ő imádni akarja a hozzá beszélőt, de az tiltakozik:

Ekkor a lábához borultam, hogy imádjam őt, de ő így szólt hozzám: »Vigyázz, ne tedd ezt, mert a te szolgatársad vagyok, és testvéreidé, akiknél Jézus tanúságtétele van. Istent imádd« (Jel 19,10).

Egyedül Istent illeti imádás. Az angyalok nem imádás tárgyai, ellenkezőleg, az angyali seregek velünk és minden teremtménnyel együtt imádják Istent. Ez az imádás ugyanúgy megilleti az emberré lett Istent, Krisztust, az Isten Bárányát is.

Sok angyalt láttam, és hallottam szavukat a trón körül, s az élőlényekét és a vénekét, és számuk ezernyi ezer volt, akik hangosan azt kiáltották: »Méltó a Bárány, akit megöltek, hogy övé legyen a hatalom és gazdagság, a bölcsesség, az erő, a tisztelet , a dicsőség és az áldás!« Minden teremtményt, amely az égben van, a földön és a föld alatt, és amely a tengeren és a tengerben van, mindezeket hallottam, amint azt mondták: »A trónon ülőnek és a Báránynak áldás, tisztelet, dicsőség és hatalom, örökkön-örökké!« (Jel 5,11-13).

A Bárány imádása rendkívül fontos. A megtestesülés révén ugyanis az angyalokénál alacsonyabbrendű emberi természet isteni személyként kap önálló valóságot, a Fiú személyében „szubszisztál”, ezért az angyalok fölé kerül és imádásban részesül tőlük. Ezt az imádást csak a bukott angyalok próbálják megtagadni Krisztustól, akikről később lesz szó, de ők is kénytelenek, ha kelletlenül is, elismerni a Bárány isteni méltóságát: „Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban” (Fil 2,10). Ez a Jézus Krisztusnak való alárendeltség lényeges eleme az újszövetség angyaltanának, és megkülönbözteti azt minden hamis angyalkultusztól.

Az előző fejezetben idéztem egy versemet, amely a következő részletet tartalmazta:

Mit tudnak az eksztatikus szeráfok
rajongásáról, a Triszágion
küszöbrázó kiáltásáról, omló
lavinájáról, a túláradó
hömpölygésről, mely Istenbe temet?

Ezek a sorok Izajás próféta könyvének arra a részletére vonatkoznak, amely a próféta meghívását tartalmazza, és egy teofániával, Isten-jelenéssel kezdődik:

Abban az esztendőben, amikor meghalt Uzija király, láttam az Urat, amint magas és kiemelkedő trónuson ült, és ruhájának uszálya betöltötte a templomot. Szeráfok álltak mellette; hat-hat szárnya volt mindegyiknek: kettővel befödték arcukat, kettővel befödték lábukat, és kettővel repültek. Az egyik így kiáltott a másiknak: »Szent, szent, szent a Seregek Ura, betölti az egész földet dicsősége!« Megrendültek a küszöbök alapjai a kiáltó hangjától, és a ház betelt füsttel (Iz 6,1-4).

Nagyon világos, hogy a szeráfok szerepe itt Isten imádása: a küszöbrázó kiáltáson kívül ezt fejezi ki az arc eltakarása is (ugyanígy takarja el arcát Isten színe előtt Mózes is a csipkebokor-jelenetben). A szeráf szó valószínűleg az „égni” igével kapcsolatos, és „tüzes”, „lángoló” jelentésű. Hangzása emlékeztet a „kígyó” szóra is, ezért egyesek fölül ember-, alul kígyótestű lényeket látnak bennük, de ennek nincs alapja, hiszen a szöveg szerint lábaik vannak. Sokkal jobban megfelel a bibliai hely tartalmának, ha Isten imádásában lángoló felsőbb lényeket látunk bennük, akik körülveszik Isten trónusát. Szeráf = lángoló. Ebben a funkciójukban a szeráfok idézve vannak a Jelenések könyvének négyféle arcú „élőlényeiben” is (Jel 4,6-8), akiknek szintén hat szárnya van, és szintén a háromszorszent imát zengik: „Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, aki volt és aki van és aki eljövendő!” (Jel 4,8). Nyilvánvaló, hogy a Jelenések szerzője keveri a kerubok és szeráfok vonásait. A középkori teológia hajlandó volt azt gondolni, hogy minden külön bibliai megnevezés külön angyalfajtára vonatkozik, ennek alapján beszéltek kilenc angyali karról; a kerubokat és szeráfokat két különböző angyali karnak vélték, méghozzá a legmagasabbrendűeknek. Nos, az angyalok minden bizonnyal sokfélék, de nem kell azt gondolnunk, hogy a Szentírás szabatos fogalmakkal ismerteti az angyali hierarchia részleteit. A kinyilatkoztatás soha nem foglalkozik önállóan az angyalokkal, hanem kizárólag Isten szolgálatával kapcsolatban; kíváncsiságunkat nem elégíti ki öncélú részletekkel. Az ábrázolást pedig, mint már mondottuk, nem szabad összetéveszteni a szellemi tartalommal, amelyet kifejez. Mind a kerub-ábrázolások, mind Izajás szeráfjai, mind pedig a kettő keverése a Jelenések könyvében magasrendű angyalokat jelentenek, akiknek titokzatos vonásairól keveset tudunk, de azt tudjuk, hogy lényük szinte feloldódik Isten határtalan szentségének imádásában, és egyúttal határt szab a profán teremtésnek, amely nem közelítheti meg Istent. A teológiai tartalmat jegyezzük meg, a részletek után kíváncsian ne kutassunk. Mindent, amit az angyalokról tudunk, Isten kedvéért tudjuk, nem öncélúan; ezen a mulandó világon senki sem tudja megírni az angyalfajok természetrajzát.

Visszatérve a Háromszorszent imára, görögül Triszágionra: a háromszori ismétlés fokozás, a teljesség kifejezése. A háromszor szent Isten végtelenül szent. „Szent, szent, szent a Seregek Ura” – ez a kiáltás Isten imádásának drámai összefoglalása. (Jegyezzük itt meg, hogy a keleti liturgiában a Triszágion megnevezés egy másik imádságra is gyakran vonatkozhat, amely szintén gyönyörű: „Szent Isten, szent Erős, szent Halhatatlan: irgalmazz nekünk.”) A „seregek” eredetileg Izrael harcoló csapatai, később azonban a mennyei seregek, olykor a csillagseregek, máskor az angyali seregek; a szó így összefoglaló jelentést nyer:

Minthogy a prófétáknál szembeötlően gyakori a kifejezés, feltehető, hogy a seregek egyetemes értelmű: az ég és a föld minden hatalmasságai és erői, amelyek engedelmességgel tartoznak Jahvénak.

Ezen az értelmezésen alapul a latin liturgia Sanctusának magyar szövege, amely a Seregek Urát így adja vissza: Mindenség Ura. A Római Misekönyv II. közös prefációja így imádkozik Istenhez:

Te jóságodban megalkottad az embert,
és ámbár igazságod szerint kárhozatot érdemelt,
irgalmadból mégis megváltottad Krisztus, a mi Urunk által.
A te fölségedet általa dicsérik az angyalok,
és imádják az uralkodó szellemek,
az égi hatalmak rettegik;
a mennyei seregek, az ég erői s a boldog szeráfkórusok
ujjongva együtt tisztelik.
Add, kérünk, hogy az ő szavukhoz társuljon szózatunk,
és alázatos megvallással mondjuk:
Szent vagy, szent vagy, szent vagy,
mindenség Ura, Istene,
dicsőséged betölti a mennyet és a földet...

A Prefáció, a Hálaadó ének a hit misztériumainak ünneplése, mely az imádás magaslataira emel. A csúcson már egy szintre kerül az angyalokkal, és mielőtt a Sanctust, a Triszágiont imákozni kezdené, mindig tudatosítja ezt a tényt, néha rövidebben, néha bővebben. A Sanctussal az imádkozó közösség már a mennyei liturgiában vesz részt a kerubokkal és szeráfokkal együtt. Az angyalok, mint Mt 18,10-ben olvassuk, szüntelenül látják a mennyei Atya arcát. Istent látni pedig annyi, mint birtokolni a hiánytalan Jót. Mint Nüsszai Szent Gergely mondja:

Aki tehát látja Istent, az ezzel a látással minden néven nevezhető jót is birtokol: a véget nem érő életet, az örök romolhatatlanságot, a halhatatlan boldogságot, a határok közé nem zárt országot, a meg nem szűnő örömet, az igaz világosságot, édes társalgást a Szentlélekkel, a fel nem fogható dicsőséget, a szüntelen boldog ujjongást; igen, minden jót.

A szent angyalok teljes és túlcsorduló gazdagságban fogadják be a határtalan szeretetet, ujjongó harmóniát, áradó gyönyörűséget. Eksztatikus boldogságban imádják Istent. Liturgiánk legszentebb pillanataiban összhangba kerülünk velük, a Triszágiont imádkozva egybeolvadunk a mennyei liturgiával, hódolattal fogadjuk a menny és a föld, a Teremtő és a teremtmény nászát.

De ezt mindig „Krisztus, a mi Urunk által” érjük el; „őáltala, ővele és őbenne”. A megtestesülés felfoghatatlan misztériuma, az evangélium áramütés-szerű felrázó ereje, a keresztrefeszítés borzalma, a föltámadás újjáteremtő eksztázisa mind szükséges volt ahhoz, hogy ez a mennyei szint megközelíthető legyen számunkra. Azért minden olyan angyalkultusz, amely Jézus Krisztustól és az ő húsvéti misztériumától független, gyökeresen hamis. Maguk az angyalok is a megtesült Igében imádják az Atyát. „A te fölségedet általa dicsérik az angyalok” – hallottuk a fent idézett prefáció-részletben. Ha Krisztust kihagyjuk, hamis angyaltisztelet áll elő. Már az Újszövetség keletkezésének korában előfordult ilyen. A Kolosszei levélben kritika tárgya „az olyan ember, aki tetszeleg magának az alázatoskodásban és az angyalok tiszteletében, aki látomásai miatt felfuvalkodik, alaptalanul elbizakodik érzékies lelkületében, és nem ragaszkodik a Főhöz” (Kol 2,18-19). A jelenkori New Age angyalkultusz pedig, amellyel elterjedtsége miatt majd még bővebben is kell foglalkoznunk, teljesen elszakítja az angyalokat Krisztustól. Nos, Krisztustól elszakadt angyalok léteznek ugyan, de azok nem a menny, hanem a pokol angyalai.

Ezek a tendenciák teszik érthetővé, hogy a Zsidó levél elején hosszú érvelést olvasunk, amely ószövetségi helyekkel bizonyítja, hogy a Fiú fölötte áll az angyaloknak. Egy részletét idézem.

(A Fiú) annyival kiválóbb az angyaloknál, amennyivel különb nevet örökölt náluk. Hiszen melyik angyalnak mondta valaha (Isten): »Fiam vagy te, én ma szültelek téged«? És ismét: »Én Atyja leszek, ő pedig a fiam lesz?« Amikor pedig újra bevezeti elsőszülöttjét a földkerekségre, így szól: »És imádja őt Isten minden angyala!« Az angyalokat illetőleg ugyanígy szól: »Aki angyalait szelekké teszi, és szolgáit tűznek lángjává«. Fiához pedig: »A te trónod, Isten, örökkön-örökké áll; országod jogara az igazság jogara« (Zsid 1,4 - 8).

Nincs kizárva, hogy már akkor megvoltak a csirái az elkheszaiták/elkhaszaiták szektájának, amelynek keletkezését a történelem a 2. század elejére teszi, s amely pogány, zsidó és keresztény gondolatokat kever. „Hittek az angyalhierarchiák és csillagok befolyásában, és Krisztust legfőbb angyalként tisztelték.” Krisztus besorolása az angyalok közé manapság Jehova tanúinak szektáját jellemzi.

Mindezektől el kell határolnunk magunkat. Kizárólag Jézus Krisztus, a megtestesült Fiúisten, emel bennünket a mennybe. Nincs rajta kívül más út, nincs más ajtó, nincs másnál kulcs az Istenhez. Ő az angyaloknak is feje; az angyalokkal való közösségünk őbenne mint egyedüli Főben áll fenn.

Ez a közösség azonban korántsem komor. Ha az előző fejezetben ezt a benyomást keltettem volna, nem volt szándékos; csak a profanizálástól akartam megóvni angyalképünket. De az angyalok boldogok, s a velük való közösség is örömteli, ha a megfeszített és föltámadt Jézusban áll fenn.

A 14. századnak egy misztikusa, Norwichi Juliána, akinek életéről nagyon keveset tudunk, leírta tizenhat látomását, amelyekben 1373-ban részesült. A negyedik látomásban Jézus megostorozott testét látta, amelyből bőven ömlött a vér, olyan bőven, hogy a pokol láncait megsemmisítette és a mennybe is fölhatolt az üdvözültek örömére. Az ötödik látomás a sátán vereségéről szólt. Istenben nincs harag, de a sátán gonosz hatalmát semmivé fokozta le.

Ezt látva nevetésben törtem ki, ezt tették a körülöttem lévők is; nevetésük nagy örömmel töltött el. Azt szerettem volna, hogy minden keresztény felebarátom lássa, amit én látok, hogy velem tudjanak nevetni. Megértettem: azért nevethetünk, hogy megvigasztalódjunk és szabad folyást adjunk Istenben való örömünknek, hiszen a gonosz lélek vereséget szenvedett.

Ez a nevetés, amely nem profanizálja a szentet, ellenkezőleg, az Istennel való diadalmas közösségből fakad, rokon az angyalok örömével. Igenis, létezik angyali humor, angyali vidámság, angyali játékosság, csak szentül kell elgondolni. Maga Isten is nevet a mennyben a 2. zsoltár szerint, miközben a népek háborgását, a történelem vérzivatarait, az emberi gonoszság fékevesztett tombolását szemléli. Ez a nevetés nem a közöny jele, hanem a jó fölénye a rosszal szemben; ez a nevetés Isten magaslata, amelyre Jézus húsvéti misztériuma fölemel bennünket. Aki ezt a misztériumot, a föltámadt Jézus győzelmét hittel magáévá tette, legyőzte a jó és rossz tragikus konfliktusát, nevethet és játszadozhat. Őrangyalomhoz írt versem, a Játszótárs, ezt fejezi ki.

farkast játszom
réteken űzlek
lángot játszom
térj ki a tűznek
rozmárt játszom
hallal etethetsz
tigrist játszom
légy te a ketrec
szentnek látszom
lesd csak a bűnöm
hősnek látszom
tedd ki a szűröm
bölcsnek látszom
jót nevess rajtam
prófétázom
égesd az ajkam
jeleid lássam
hívásod jöjjön
játszótársam
angyali őröm
ne hagyj magamra
kell ki segítsen
súgd az agyamba
milyen az Isten

A békeidőben, amikor a pengő még értékes volt, s József Attila arról panaszkodott, hogy havi kétszáz pengő neki sose jutott, volt egy szólás: „Havi kétszáz pengő fixszel / az ember könnyen viccel.” Én ezt a mondást egy kicsit újrafogalmazom. Az viccelhet, aki magában hordozza a titokzatos X-et, a húsvéti misztérium megváltó érintését. „Szívében a misztikus X-szel / az ember könnyen viccel.” Neki már szabad. Humora nem profán. Az angyalok értik a tréfáját.