A fiú sikoltva kiszalad – Perverz szellemi lények – Démonok, ördög, sátán – Istennek nincs egyenrangú ellenpólusa – A rossz forrása a teremtett szabadság – Manicheizmus – Az Egyház álláspontja – Madách dialektikus Lucifere – A sátán dicsérete – Az angyalok próbatétele – Az ördög azt mondja, hogy ő nincsen

Egy újzélandi ügyvéd tengerparti víkendházába ment ki családjával. Este, amikor kilenc éves fiuk benyitott hálószobájába, még mielőtt villanyt gyújtott volna, nagyot sikoltott, leszaladt a lépcsőn, és sírva kirohant az éjszakába. Egy óra múlva találták meg. Zokogott, ismeretlen félelem gyötörte. Személyisége ettől kezdve mintha átalakult volna. A kedves Paulból vad lázadó lett. Az iskolában csodálkoztak rajta, hogy annyira más, mint testvérei. Ő maga is gyanakodott, hogy talán nem is igazi gyermeke szüleinek. Attól kellett tartani, hogy igen korán börtönbe kerül. Amikor Paul tizennyolc éves volt, a család résztvett egy keresztény programon. Hallotta, amint apja nyilvánosan kijelenti, hogy elfogadja Jézust megváltójának és élete Urának. A fiú követte a példát, a család többi tagjával együtt. Mindnyájan megtapasztalták a Szentlélek kiáradását. Paul ezután gyorsan és előnyére változott. Élete rendeződött. Agresszivitása eltűnt. Kapcsolata szüleivel újból szerető és meleg lett. Megházasodott és boldog családi életet élt.

Mi történt vele? A víkendházban, amelyet apja gyakran kölcsönzött barátainak, akik aztán talán mágikus célokra is használták, egy démon támadta meg. Kilenc éven keresztül ennek a démonnak befolyása alatt állt. Amikor Jézus Krisztus uralomra jutott életében, a Szentlélek ereje megsemmisítette a démon befolyását.

A démonok bukott angyalok, perverz szellemi lények, akik gyűlölnek és támadnak bennünket, befolyásuk alá próbálnak vonni, vesztünket akarják. Jézus segítségével lehetünk győztesek felettük.

Sokan nem démonokról, hanem ördögökről szeretnek beszélni. A görög daimón szó eredetileg emberfölötti hatalmat, numinózumot jelent, alacsonyabbrendűt az isteneknél, magasabbrendűt a héroszoknál. Az ebből származtatott daimonion géniuszt, szellemi lényt jelent. Ez nem szükségképpen gonosz. Szókratész a benne lakó jó daimón (őrangyal?) sugalmazására hivatkozott. Az Újszövetség mind a daimón, mind pedig – még gyakrabban – a daimonion kifejezést a gonosz szellemekre (lelkekre) alkalmazza, akiket tisztátalan lelkeknek (szellemeknek) is nevez. Az ördög (görög: diabolosz) szó viszont a Szentírásban mindig egyes számú, és a sátánra vonatkozik.

Sátán héberül: szembeszegülő, vádló, ellenség. A görög diabolosz ennek lefordítása. A sátán szó mindig egyes számban áll, egyetlen Istennel ellenséges szellemre utal, aki az embereknek is vesztét akarja. A gonosz lelkek úgy jelennek meg, mint a sátán angyalai (Mt 25,41; Jel 12,9). Következésképpen a sátánt úgy kell tekintenünk, mint a démonok fejedelmét, a legmagasabbrendű démont. Az angol nyelv a sátán szót tulajdonnévként kezeli, névelő nélkül használja és nagy kezdőbetűvel írja. Csak ritkán és profán nyelvezetben fordul elő a sátán szó többes számú használata. Verlaine egyik versében „ifjú sátánokról” olvasunk történetet; a költőnek ez szabad, de ha teológus volna, démonokat kellene mondania.

A magyar ördög szó nyelvileg ismeretlen eredetű; egy feltevés szerint összefügg a forgást jelentő örvény, őröl szavak családjával (az „ördöngösök”, sámánok forogtak?). Egyrészt (egyes számban) az „ördög” jelenti „a” diabolust, a sátánt; másrészt, minthogy az egyházi latinság olykor többes számban is alkalmazza a diabolus szót a gonosz szellemekre (diaboli), többes számban a démonokat jelenti. Az „ördög” szó használata némileg kétértelmű, mert nem mindig teszi eléggé világossá, hogy egy alárendelt démonról vagy a Nagy Főnökről van szó. Saját teológiai szóhasználatomban a sátán szó egyes számú és mindig a démonok fejedelmére vonatkozik, a démon szó pedig, akár egyes számú, akár többes számú, a többi démonokat vagy azok valamelyikét jelenti. Ha minden gonosz szellemet össze akarok foglalni, így mondom: a sátán és a démonok, a sátán és angyalai, a bukott angyalok stb. Teljes nyelvi következetesség azonban nem lehetséges, hiszen a nyelvnek hagyományai is vannak, amelyeket tiszteletben kell tartani. „Ördög bújjék az uradba” – ezt a Petőfi-sort nem lehet így átírni: „Démon bújjék az uradba”. „Ördögöd van, hogy kitaláltad” helyett se igen fogjuk azt mondani: „Démonod van, hogy kitaláltad”. A nyelvi tényeket nem lehet erőszakosan változtatni, a köznyelvi „ördög” szót nem viszi el az ördög. Néha egyszerűen stiláris igényem késztet arra, hogy sátán vagy démon helyett „ördögöt” mondjak.

A sátán a legmagasabbrendű a démoni lények között. Nem Isten ellenpólusa, nem anti-isten. Ő maga is csak teremtmény. Istennel egyenrangú rossz nincs; a lét alapvetően jó, a rossz csak a teremtett szabadság perverziójával lépett a világba.

A Biblia legelső fejezetének üzenete az, hogy a teljes valóság Istenből vezethető le, és alapvetően jó. A hatnapos teremtéstörténet Izrael Istenét, a Sabbath és a Tóra Istenét nyilvánítja az egész univerzum teremtőjének, könyörtelenül mítosztalanítva a pogányok nap-, hold-, csillag-, tenger- és egyéb istenségeit. És nem mulasztja el hozzátenni: „Látta Isten, hogy mindaz, amit alkotott, nagyon jó volt” (Ter 1,31). Isten jó, és eredetileg minden műve jó; márpedig semmi más nem létezik, mint az egyetlen Isten és teremtményei. Mivel „az eget”, a valóság numinózus dimenzióját is ő alkotta, ez a megállapítás az angyalokra is vonatkozik. Őket is Isten teremtette, és pedig kivétel nélkül jónak.

Ezután foglalkozik a Teremtés könyve a rossz eredetével, és azt a teremtett szabadságban jelöli meg. Ez a szabadság képes az értékek fölcserélésére, az értékrend visszájára fordítására (latinul: perversio). Sokan a „perverzió” szót csak szexuális összefüggésben ismerik, holott az általánosságban megfordítást, fölcserélést jelent. Ahol az eszköz és a cél fölcserélődik a szabad cselekvésben, az értékek perverziója van jelen, és ezt nevezzük bűnnek. Amikor az ember kinyújtja kezét „a jó és a gonosz tudása” (Ter 2,17), az erkölcsi értékek meghatározása felé, „olyan akar lenni, mint az Isten” (vö. Ter 3,4), fölcserélve a teremtményt a Teremtővel, az eszközt a céllal. Ez az értékperverzió a bűn lényege.

A bűn sugalmazója a kígyó (Ter 3,1), akit más bibliai helyek egyértelműen a sátánnal azonosítanak (vö. Bölcs 2,24; Jel 12,9). A sátán numinózus lény; mint Jób 1,6 és Jób 2,1 mondja, „Isten fiai” közé tartozik (vagyis az angyalok közé – „Isten fiai”: az embernél magasabbrendű lények). Hogyan vált gonosszá? Isten jó, és Isten minden teremtménye jó, itt nincs kivétel. A sátán tehát, akárcsak az ember, eredetileg jó volt, és szabad elhatározással fordult szembe Istennel. A Szentírásban konkrétan olvasunk bukásáról: „Láttam a sátánt: mint a villám, úgy zuhant le az égből” (Lk 10,18). A sátán bukott angyal, az Isten ellen fordult angyalok fejedelme. Az angyalok szabad teremtmények, tehát képesek arra az értékperverzióra, amit bűnnek nevezünk.

Vagyis a bibliai teremtéshit a lét alapvető jóságát vallja. Még egyszer, nagyon világosan szögezzük le: nincs Istennel egyenrangú ős-rossz; a sátán nem anti-isten, hanem csak perverz angyal, lázadó teremtmény.

Az iráni dualizmusból eredő manicheizmus (alapítója Mani, †276) szerint két ősprincípium van: a Világosság és a Sötétség, Ormuzd és Arimán. A világosság istene szellemi és szent, a sötétségé anyagi és gonosz. A gyermeknemzés bűn. Fiatal korában Szent Ágoston (354-430) is a manicheizmus híve volt, de édesanyja imái és saját igazságkeresésének hatalmas szellemi erőfeszítései megszabadították ettől a tévedéstől. Felismerte, hogy a rossz nem önálló valóság (szubsztancia), hanem hiány a jóban.

Ami csak van: jó, – a rossz pedig, minek eredetét kerestem, nem lehet szubsztancia, mivel ha szubsztancia volna, jó volna. Mert vagy romolhatatlan szubsztancia volna, azaz valami felsőbbrendű Jó; vagy romlásnak alávetett szubsztancia volna, melynek jónak kell lennie, hiszen enélkül nem lehetne a romlásnak alávetve.

A középkori bogumilok (Bulgária, Bosznia; a muszlimmá lett bosnyákok a bogumilok utódai), katharok (Németország, Észak-Itália) vagy albigensek (Dél-Franciaország) szektája a manicheus dualizmust folytatja. A „tökéletesek” lemondanak a házasságról, vagyonról, szeszes italról és húsételről, míg a „közönségesek” vétkezhetnek, ők csak majd a halálos ágyukon fölvett „szellemi keresztségben” részesülnek.

Az Egyház álláspontját a manicheus dualizmussal szemben a XII. egyetemes (4. lateráni) zsinat fogalmazta meg 1215-ben (az előző fejezetben már idéztem, de fontossága miatt most megismétlem):

Egy igaz Isten van, aki ... a mindenség egyetlen kezdeti elve, minden láthatónak és láthatatlannak, szelleminek és testinek a teremtője, aki mindenható erejével az idő kezdetétől egyaránt a semmiből teremtette mindkét alkotását: a szellemit és a testit, vagyis az angyalit és evilágit; végül pedig az embert, aki szellemből és testből mintegy közösen van megalkotva. Az ördögöt ugyanis és a többi démont Isten természetüknél fogva jónak teremtette, de aztán önmaguktól rosszakká lettek. Az ember pedig az ördög sugallatára vétkezett.

Az újkori gondolkodásban is kísért, hogy a valóság két őspólusra vezethető vissza, egy pozitívra és egy negatívra.

Nem érzéd-e eszméid közt az űrt,
Mely minden létnek gátjaul vala,
S teremtni kényszerültél általa?
Lucifer volt e gátnak a neve,
Ki a tagadás ősi szelleme.
(Madách)

Madách dialektikus Lucifere, Jung „árnyékszemélyisége” a kétpólusú gondolkodásban nélkülözhetetlen elemei a teljességnek. Bizonyos szabadkőműves irányzatok Lucifert dicsőítik (Carducci: Himnusz a Sátánhoz). Graham Greene Isten világos és sötét oldaláról beszél (A tiszteletbeli konzul), amelyek egymással küzdelemben állnak. Mindezekkel a gondolatokkal szemben a kereszténység alapvető létoptimizmust képvisel: a lét jó, és minden teremtmény létezésénél fogva részesedik Isten jóságában. A rossz másodlagos, nem egyenrangú a jóval.

Jókai Mór Ördögsánc c. elbeszélése az 1877-es bolgár-orosz-török háborúban játszódik. Ezt a háborút a Balkánon fellépő keresztény-muszlim konfliktusok váltották ki, többek között egy olyan esettel kapcsolatos zavargások, amikor egy keresztény lány fölvette az Iszlám hitet és hárembe került. Az orosz győzelmet követő berlini kongresszus eredményeként lett Románia, Szerbia és Montenegró független állam, Bulgária pedig hűbéres királyság; ugyanez a kongresszus hatalmazta fel az osztrák-magyar monarchiát Bosznia okkupációjára. Az Ördögsánc szövegéből való a következő idézet:

A kerek föld mindenféle papjai: a püspökök, archimandriták, az imámok, boncok, lámák és nambetti-levik azt szépen ki tudták csinálni, hogy ahányféle nemzet, népfaj, emberszín van, annyiféle isten legyen; hanem az ördög megmaradt egynek: ez közös.

Az is igen szép gondolat, hogy a különféle »istenségek«: Jehovah, Allah, Brahma, Kolin, Hitzliputzli, Dál, mind azt kívánják az ő híveiktől, hogy a másik isten híveit menjenek ölni, gyilkolni, a föld színéről kiirtani; ezt kívánják ők, a teremtő, a jóltevő, a szaporító, az idvezítő eszme személyesítői; az egy és oszthatatlan ördög pedig: a rombolás, a pusztítás, a kárhozat fejedelme, azt kívánja, hogy az emberek tartsanak össze, kössenek frigyet, értsenek egyet és szövetkezzenek.

Ha egy mohamedán legény és egy keresztyén leány elmennek a pópához, hogy áldja meg a szerelmüket: az botot fog rájuk, s ha aztán elmennek az imámhoz, hogy adja össze őket, az a szemük közé dobja az olvasóját; hanem ha elmennek a nagy bükkfához s előhívják az ördögöt, az megengedi nekik, hogy szeressék egymást.

Miért zeng dicshimnuszt a sátánról a „nagy idealista”? Jókairól a Bangha-féle Katolikus Lexikon azt állítja, hogy szabadkőműves volt. Még nem találtam más forrást, amely ezt megerősítette volna, de tény, hogy az érett Jókai legjobb barátjának vallotta a szabadkőműves Tisza Kálmánt, és az is tény, hogy késői művei egyértelműen tükrözik a szabadkőműves gondolatvilágot. Ebbe az eszmerendszerbe nyújt betekintést ez a novella is. A valláskülönbségek megosztják az emberiséget, tehát föl kell lázadni ellenük. A Nagy Lázadó, a sátán, az emberiség egységének princípiuma.

Jókai nem sokat törődik a ténnyel, hogy a kinyilatkoztatott vallás és a papi hatalom ellen föllázadó Nagy Francia Forradalom véresebben és indokolatlanabbul gyilkolt, mint minden inkvizíció. Szomorú dolog, ha a sátán sikerrel izgatja gyűlölködésre a szeretet Istenének híveit, meghamisítva ezzel Isten irgalmas arcát; de még szomorúbb, ha valaki – mint Jókai, református presbiter létére, aki minden este imádkozik – képes azt hirdetni, hogy a gyűlölet és a hazugság fejedelme egységet akar vagy tud létrehozni az emberek között. A „minden megengedett” elve az Isten elleni lázadás elve, és átmenetileg sokakat egyesíthet; de mivel ki-ki a maga külön istenévé kíván lenni („Olyanok lesztek, mint az Isten!”), a lázadó hamar szembefordul fegyvertársaival. Desmoulin, Danton, Robespierre feje sorra legördül a forradalom guillotine-ja alatt... Az egység numinózus elve a Szentlélek, nem a sátán.

A bukott angyalok sokan vannak. „A nagy sárkányt, az őskígyót, akit ördögnek és sátánnak hívnak”, angyalaival együtt taszítják le az égből (Jel 12,9). Az örök tűz „az ördögnek és az ő angyalainak” készült (Mt 25,41). Mária Magdolnából Jézus hét démont űzött ki (Mk 16,9). Jézus szerint a tisztátalan lélek, ha kiment az emberből, „magához vesz hét más lelket, magánál gonoszabbakat” (Mt 12,45). A hetes szám szimbolikus, beteljesült számot, „nagyon sokat” jelent, de van még hozzá képest is fokozás: a gerazai megszállottat egy légió démon tarja hatalmában (Mk 5,9).

Egyes szerzők azt is tudni vélik, hogy az angyalok egyharmada bukott el. Ezt a nézetüket arra az apokaliptikus képre építik, mely szerint a sátánt jelképező sárkány „farka lesöpörte az ég csillagainak harmadrészét, és a földre sodorta őket” (Jel 12,4). Úgy gondolom azonban, nem indokolt a képes beszédet matematikailag értelmezni. Dániel könyvében, ahonnan a kép származik (Dán 8,9-10), a csillagok földre vetése Antiókhosz Epifánész gőgös, istenkáromló hatalmát fejezi ki, és a Jelenések könyvében ugyanezt mondja a sátánról. A fundamentalista bibliamagyarázat egyik veszélye, hogy adatokat vél fölfedezni ott, ahol elveket kellene látnia. Az egyharmadról szóló felfogás az egyházatyáknál is elterjedt volt, de sose vált az Egyház kötelező tanításává. Ugyanakkor nincs okunk föltenni, hogy az angyalok többsége bukott el. A Szentírás, mikor a szent angyalok nagy számáról beszél (Dán 7,10; Jel 5,11), azt sugallja (nem állítja), hogy ők vannak többségben. Biztos az is, hogy a bukott angyalok nem mind egyformák. Kiemelkedik közülük a sátán, de a többiek is különböznek: „Ez a fajzat (genosz) nem megy ki másképpen, mint imádság és böjtölés által” (Mk 9,29). Mint korábban levezettük, az angyalok nem is lehetnek egyformák. Minden bukott angyal megtartotta saját jellegét, helyét az angyali hierarchiában.

A bukás azt jelzi, hogy az angyalok megteremtésük után döntés elé kerültek. Egyesek megállták a próbát, és ezek most látják Isten arcát (Mt 18,10), mások viszont vétkeztek és elkárhoztak. „Isten még a vétkező angyaloknak sem kegyelmezett, hanem a pokol bilincseibe zárva a mélységbe taszította őket” (2Pt 2,4). A próbatétel tartalmáról annyit állíthatunk, hogy az angyaloknak nincs testi kísértésük, tehát bűnük lényege a szellemi lázadás Isten ellen. Mint a Katekizmus mondja: „A »bukás« a szellemi teremtmények szabad választásában áll, mely radikálisan és visszavonhatatlanul elutasította Istent és az ő országát. E lázadás visszhangját halljuk a kísértő ősszüleinknek mondott szavaiban: »Olyanok lesztek, mint az Isten« (Ter 3,5)”. Végső fokon Isten imádása és az önimádás áll szemben egymással. Ezt jelzi a sátán ellen küzdő angyalok vezérének neve is (Jel 12,7): Mi-ka-él, „Ki olyan, mint az Isten?”

Az Istent imádó angyalok természetesen imádják Jézust, a megtestesült Fiúistent. Mint Órigenész elképzeli az angyalok beszélgetését: „Ha Ő megtestesült, ha halandó testet vett fel, akkor mi maradjunk tétlenül? Rajta, angyalok, szálljunk le valamennyien az égből! Ezért magasztalta és dicsőítette az Istent a mennyei seregek sokasága, mikor Krisztus megszületett. Minden telve volt angyallal.” Lehetséges, hogy a bukott angyalok azt utasították vissza, hogy Jézus személyében egy embert kelljen imádniuk, vagy hogy az Isten képére teremtett embert, aki mégiscsak alacsonyabbrendű teremtmény az angyaloknál, szolgálniuk kelljen. Egy Ádám és Éva élete című ókeresztény írásban a sátán azt mondja: „Nem hódolok annak, aki alacsonyabbrendű nálam és utánam következik.” Mindez azonban teológiailag pusztán feltevés, pontos információnk nincs az angyalok bukásának részleteiről.

A Katekizmus kiáll a sátán és a démonok valósága mellett (391-395; 413-414; 550; 1237).

A Sátán, más néven az ördög és a többi démonok bukott angyalok, mert szabadon visszautasították Isten és az ő tervének szolgálatát. Istennel szembeni állásfoglalásuk végleges. Arra törekszenek, hogy az embert társukká tegyék az Isten elleni lázadásban.

Ragaszkodjunk az Egyház hitéhez, és ne hallgassunk az ördögre, amikor azt állítja, hogy ő nincsen.