Hisz-e az Egyház az angyalokban? – Angyalok a Szentírás minden lapján – Szenthagyomány és hitéleti tapasztalat – Archaikus szimbólumok – Gyanús hermeneutika – Racionalista előítélet a dogmatikai kézikönyvben – A IV. Lateráni Zsinat dogmája – Az írástudók árulása – A Katekizmus nem alkuszik

Az első négy fejezet inkább leírása volt az angyaloknak, mintegy fenomenológiája, az angyal-jelenség bemutatása, némi hitéleti buzdítással; de mindeddig nem néztünk szemébe alaposabban a kérdésnek, hogy hitünk szerint csakugyan biztosan léteznek-e angyalok. Pontosabban szólva, az őrangyalok létezésének kérdésére sort kerítettünk, de ezzel az emeleten kezdtük építeni a házat, hiszen őrizetünkre rendelt angyalok csak akkor létezhetnek, ha egyáltalán vannak angyalnak nevezhető lények. Nem hanyagságból jártam el így, hanem azért, hogy a hallgató számára képet adjak arról, mit is akarunk igazolni, amikor az angyalok létezését bizonyítjuk. Az a tétel, hogy „valóban léteznek angyalok”, csak akkor mond valamit, ha az „angyal” szóhoz már fűződik valamilyen tartalom. Pedagógiailag se lett volna szerencsés elvont fejtegetésekkel indulni. Az előző fejezetben már sor került az angyalok létezésének igazolására; remélhetően sikerült az absztrakt érveket kellően fűszerezni szemléletes példákkal, az arkangyalokról elnevezett számítógépekkel, a beszélő tigrissel és hasonlókkal. Ez a bizonyítás azonban filozófiai jellegű volt, nem a hitet vette alapul, hanem a józan ész belátásaiból érvelt. Továbbá, mi tagadás, nehéz, metafizikai fogékonyságot kívánó gondolatmenet volt, jóllehet lényegét tekintve nagyon egyszerű. Most tegyük föl a kérdést: hisz-e az Egyház valóban az angyalokban? Függetlenül a filozófiától, el kell-e fogadnunk az angyalok létezését, egyszerűen mert hívő katolikusok vagyunk?

Hogy a Szentírás nagyon sokat beszél az angyalokról, az nem vitás. Valaki azt mondta: ha kivágnánk a Szentírásból az összes olyan helyet, ahol angyalokkal foglalkozik, lyukasabb volna, mint az ementáli sajt. Valóban, kerubok őrzik az elveszett paradicsomot (Ter 3,24); Isten két angyal kíséretében jelenik meg Ábrahámnak Mamre tölgyesében (vagy síkságán) (Ter 18,1-19,1); angyal szól Ábrahámhoz, amikor Izsákot föl akarja áldozni (Ter 22,11-15). Angyalok mentik meg Lótot és övéit a Szodomára és Gomorrára hulló kén- és tűzesőtől (Ter 19,1-24). Angyal jelenik meg Hágárnak a pusztában (Ter 16,7-13; 21,17-19). Jákob otthonából menekülve bételi álmában föl-alá szálló angyalok seregét látja (Ter 28,11-12), angyal közli vele hazatérésének idejét is (Ter 31,11-16). Jákob, amikor fiait megáldja, angyalról beszél, aki megszabadította őt minden bajtól (Ter 48,16). Mózesnek Isten angyala jelenik meg az égő csipkebokorban (Kiv 3,2); a felhőoszlopban Isten angyala jár az izraeliták előtt (Kiv 14,19); mint Mózes mondja: „Angyalt küldött, aki kihozott minket Egyiptomból” (Szám 20,16). Az Úr angyala tartóztatja föl útján Bálám prófétát (Szám 22,21-35); a Kánaánt elfoglalt Izrael második nemzedékéhez az Úr angyala beszél Bókímban (Bír 2,1-4); Bárák az Úr angyalától várja a katonai sikert Sziszera hadai ellen (Bír 4,8), s Debora és Bárák győzelmi éneke is az Úr angyalára hivatkozik (Bír 5,23); Gedeon az Úr angyalától kap megbízást a mádiániták elleni felszabadító harcra (Bír 6,11-26); Mánuénak és feleségének az Úr angyala jelenti be Sámson születését és nazíri hivatását (Bír 13,2-23). Az Úr angyala sújtja pestissel Izraelt Dávid uralkodásának idején (2Sám 24,16-17; 1Krón 21,12-18); a Jezabel elől menekülő menekülő Illés prófétát kimerültségében angyal táplálja és indítja útnak (1Kir 19,5-7); az Úr angyala indítja Illést arra, hogy bejelentse Ahaszja király halálát, amiért Beelzebubhoz, Akkaron istenéhez fordult (2Kir 1,2-15); az Úr angyala sújt le a Jeruzsálemet ostromló Szanherib asszír király táborára, megöl száznyolcvanötezer embert, mire Szanherib visszavonul (2Kir 19,35-36; vö. Sir 48,21; Iz 37,36); Ráfael, Isten angyala jár Tóbiással (Tób 5,4), ő kötözi meg Azmódeus démont (Tób 8,3) és ő tanítja meg Tóbiást, hogyan gyógyítsa meg apja vakságát (Tób 11,7-8). Tóbiás apja, Tóbit, hálaadásában így imádkozik: „Áldott legyen az Isten és legyen áldott az ő nagy neve, és áldottak az ő szent angyalai örökkön-örökké” (Tób11,14). Jób könyvében Eliú azt mondja a beteg emberről: „Közbenjár érte egy angyal, csak egy az ezer közül” (Jób 33,23). A 34. zsoltár szerint „az Úr angyala az őt félőket körülsáncolja, és kiragadja őket” (Zsolt 34,8). Dávid király azért imádkozik, hogy az Úr angyala „űzze” és „kergesse” támadóit (Zsolt 35,5-6), s az angyalok színe előtt magasztalja Istent (Zsolt 138,1). Izajás próféta meghívási víziójában szeráfokat lát az Úr trónja mellett (Iz 6,2), és a szeráfok egyike az oltár tüzéről vett parázzsal tisztítja meg a próféta ajkát (Iz 6,6-7). Ezekiel próféta látomásában az Úr trónját kerubok veszik körül (Ez 10,1-22; vö. Sir 49,8). Dániel próféta Gábriel angyaltól kapja Isten üzenetét (Dán 8,15-19; 9,20-23; 10,4-12,23). Nebukadnezár király tüzes kemencéjét az Úr angyala teszi hűssé a három hitvalló zsidó ifjú számára (Dán 3,49-50.92.95), s a három ifjú énekében ott van a sor: „Áldjátok az Urat, az Úr angyalai!” (Dán 3,58). A Zsuzsanna ellen hamisan tanúskodó vénekre Isten angyala sújt le (Dán 13,55.59). Az Úr angyala viszi el Habakukot Babilonba, az oroszlánok vermébe vetett Dánielhez, hogy enni adjon neki (Dán 14,34-39). Zakariás prófétához az Úr angyala beszél (Zak 1,12-14), ugyancsak Józsue főpaphoz is Zakariás látomásában (Zak 3,1-7).

Az Újszövetségben Gábriel angyal adja hírül Zakariás papnak Keresztelő János születését (Lk 1,8-20), ugyancsak ő jelenti be Szűz Máriának, hogy Isten Fiának anyjává lesz a Szentlélek erejéből (Lk 1,26-38). Az Úr angyala értesíti Józsefet arról, hogy Mária a Szentlélektől fogant (Mt 1,20-25). Angyal közli a pásztorokkal a Messiás születését, s ugyanakkor angyalok serege dicsőíti Istent (Lk 2,9-15). Az Úr angyala figyelmezteti Józsefet, hogy meneküljön Egyiptomba Heródes elől (Mt 2,13); ugyancsak az Úr angyala jelenti be a veszedelem megszűnését (Mt 2,19-20). A Márk-evangélium szerint Jézusnak angyalok szolgálnak pusztai tartózkodása idején (Mk 1,13).

Jézus arról beszél, hogy „az Emberfia eljön angyalaival Atyja dicsőségében” (Mt 16,27); „az Emberfia eljön dicsőségében, és vele együtt az angyalok mindnyájan” (Mt 25,31). A feltámadottak „olyanok lesznek, mint az angyalok a mennyben” (Mt 22,30). Az ítélet napjának időpontját még az ég angyalai sem ismerik (Mk 13,32; Mt 24,36). Lukácsnál Jézus így beszél: „Aki megvall engem az emberek előtt, azt az Emberfia is megvallja majd Isten angyalai előtt. Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt ő is megtagadja majd Isten angyalai előtt” (Lk 12,8-9). Isten angyalai örülnek a megtérő bűnösnek (Lk 15,10). Jánosnál Jézusnak ezt a kijelentését olvassuk: „Látni fogjátok a megnyílt eget, s hogy az Isten angyalai föl- és leszállnak az Emberfia fölött” (Jn 1,51).

Jézust angyal erősíti meg halálos agóniájában a Getszemáni kertben (Lk 22,43). Jézus sírjától angyal hengeríti el a követ (Mt 28,2), s egy vagy több angyal adja tudtul az asszonyoknak Jézus föltámadását (Mt 28,5; Lk 24,23). A János-evangéliumban Mária Magdolna két fehér ruhába öltözött angyalt lát ülni Jézus sírjában, mielőtt a föltámadt Jézus megjelenik neki (Jn 20,12).

Angyal jelenti be Cezáreában Kornéliusz századosnak Péter látogatását (Csel 10,1-7); angyal szabadítja ki Pétert börtönéből, ahol négyes őrségtől őrizve, kettős lánccal megbilincselve raboskodik (Csel 12,7-10); az Úr angyala irányítja Fülöpöt a gázai útra, ahol az etióp kincstárosnak hirdeti az evangéliumot (Csel 8,26); az Úr angyala sújt le az istenkáromló Heródes Antipászra, úgyhogy meghal (Csel 12,23); a tengeri viharban Isten angyala jelenti be álmában Pálnak, hogy a hajó utasai meg fognak menekülni (Csel 27,23-24)

A Zsidóknak írt levél, amikor azt bizonyítja, hogy Jézus több az angyaloknál, egyúttal tanítást ad az angyalokról is: az angyalok magasabbrendű lények az embernél, de Jézus az angyalok fölött áll (Zsid 1,5-2,9). Ugyancsak a Zsidó levél szerint a hívők „az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez, sokezernyi angyal seregéhez” járultak (Zsid 12,22), vagyis már a földön az angyalok társaságában imádják Istent. A Kolosszei levél szintén tanítást ad az angyalokról, amikor azt mondja, hogy Krisztus „minden fejedelemségnek és hatalmasságnak a feje” (Kol 2,10), és visszautasítja az öncélú angyalkultuszt (Kol 2,9-19).

A Jelenések könyve valósággal tobzódik az angyalokban; végigfutva a szövegen, ötvenkét alkalmat számoltam meg, ahol angyalokról beszél. Az angyalok közlik az emberekkel Isten szándékait, végrehajtják Isten tervét a történelemben, és hatalmas sokaságuk imádja Istent a mennyben.

A bukott angyalokról még nem is beszéltünk, de az eddigi bemutató is impozáns, holott korántsem teljes. Igazat kell tehát adnunk Nagy Szent Gergelynek, aki így ír: „Hogy angyalok vannak, a Szentírásnak majdnem minden lapja tanúsítja.” A Szenthagyomány tanúi soha nem kételkedtek az angyalok valóságos létezésében. Megerősíti ezt a misztikusok tapasztalata, valamint a hívők hétköznapi tapasztalata, amelyről az őrzőangyalokkal kapcsolatban korábban szó volt.

Fölmerül azonban két hermeneutikai (értelmezéstani) probléma. Az első: archaikus bibliai szövegekben számos olyan helyet találunk, amelyben az Úr angyala nem látszik külön lénynek, hanem csak az Úr szimbólumának. Olvassuk el például Gedeon meghívásának történetét a Bírák könyvében (Bír 6,11-26). Aki Gedeonnal beszél, az hol az Úr angyala (malak Jahve), hol pedig egyszerűen az Úr (Jahve). Ha ez a váltogatás lehetséges, nem kell-e azt mondanunk, hogy az angyal nem külön teremtmény, hanem csak archaikus szimbóluma az Úrnak magának, amikor beavatkozik az emberi történelem eseményeibe?

Válaszul először is azt szögezzük le, hogy ilyen archaikus szimbólum viszonylag kevés van, a későbbi szövegek már világos különbséget tesznek Isten és angyalai között, amit az angyalok többeszáma is egyértelműen jelez. Másodszor pedig azt fontoljuk meg, hogy az angyal numinózus lény, megjelenése és cselekvése tükrözi és jelzi Isten megjelenését és cselekvését. Az angyal nem nyelvileg, hanem lényével szimbóluma Istennek: ahol az ember számára megnyilvánul, rajta keresztül Isten nyilvánul meg. Nem kell azt mondanunk, hogy Mózesnek az Úr maga jelent meg, Szűz Máriának pedig „csak” Gábriel angyal. Mindkét esetben Isten szólt az emberhez, és mindkét esetben jelen volt az isteni eszmét a teremtésben hordozó angyal is. Legföljebb a szövegek irodalmi formája különbözik.

A másik hermeneutikai probléma súlyosabb, sőt egyik nyitott sebe a mai teológiának. A Szentírás, mint tudjuk, nem közöl az emberrel olyan dolgokat, amelyekre saját értelmével kell rájönnie: nem tanít természettudományt, csillagászatot, földrajzot, profán történelmet. Mondanivalója üdvtörténet, hitvallás, teológia; s ez be van csomagolva annak a kornak emberi ismeretanyagába, amelyben a szerző élt, akkor is, ha ebben az emberi ismeretben tévedések is voltak (pl. az ókori világmodell a teremtéstörténetben). Nem kell-e azt mondanunk, hogy az angyalokban való hit is csak ilyen csomagolása az Istenről szóló üzenetnek? Az angyalokról, mint láttuk, mindig csak másodlagosan beszél a Szentírás. Nem az-e a helyes hermeneutika, ha a jó és rossz angyalokat csupán szellemi tendenciák megszemélyesítésének tekintjük, és a róluk szóló bibliai részeket csak ilyen átvitt értelemben fogjuk föl igaznak?

A Theodor Schneider által szerkesztett Dogmatika kézikönyve ilyen húrokat penget. Legkiélezettebb mondata:

A nehézségek elkerülhetőek ... , ha az angyalok és a démonok „személyességéről” szóló tanítást úgy fogjuk fel, mint arról való meggyőződést, hogy hatékonyságukat az ember személyes-egzisztenciális síkon tapasztalhatja meg.

Más szóval: az angyaloknak és a démonoknak az embertől független személyessége nincs. A bibliai angyalok a szerző szerint csak megszemélyesítései és nem személyes hordozói a szellemi tartalmaknak.

Ezzel a hermeneutikával kapcsolatban az a szerény észrevételem van, hogy ugyanezzel a módszerrel magának Istennek önálló, személyes létezését is ki lehet muzsikálni a Szentírásból. Mondhatjuk, hogy a Biblia a zsidó nép és Jézus történetéről szól, s minthogy istenhívő korokban keletkezett, kifejezésmódjában tükrözi az emberi szerzők fölfogását, de ránknézve az istenhit nem kötelező, az csak a „csomagoláshoz” tartozik. Istennek ténylegesen nincs más személyessége, mint az, hogy a benne megszemélyesített eszmék bennünk, emberi személyekben tükröződnek. Ilyet már mondtak valamikor, „Isten halála teológiának” nevezték, de nem volt hosszú életű, mert tökéletesen üres. Egy „angyalok halála teológia” hasonló betegségben szenved. Az angyalokról szóló kijelentéseknek pontosan ugyanaz a hermeneutikai struktúrája, mint az Istenről szóló kijelentéseknek; ha az egyiket ki lehet harmonikázni – akarom mondani: hermeneutikázni – a Bibliából, akkor a másikat is ki lehet; de ha az egyiket nem lehet, akkor a másikat se. A hitetlenség és racionalizmus, amely a Bibliából mítoszt csinál, nem nevezheti magát teológiának.

A tévedésre az vet fényt, hogy az angyalokról szóló üzenet a numinózumhoz, a mennyei dolgokban való hithez tartozik, tehát nem kezelhető úgy, mint a bibliai ember profán ismeretanyaga. Utóbbi lehet csupán csomagolás: egy elbeszélés nélkülözheti a szigorú történetiséget, állattani megfigyelések (pl. a vedlő sas vagy a kérődző nyúl) hibásak lehetnek, de amikor az angyalokról van szó, egyúttal Istenről van szó. Az angyal numinózum, lénye Istent tükrözi. Ahogy korábban fogalmaztam: az angyalok Istenről szólnak. Ha elhagyjuk őket a hitből, az Istenről való beszédből hagytunk el valamit, és nem a „göngyölegből”. Az a hermeneutika, amely az angyalokat meg akarja fosztani személyes valóságuktól, nem a Biblia megértésének vágyából fakad, hanem racionalista előítéletből. Lényegénél fogva hibás hermeneutika, mert az embert meghaladó valóságról szóló isteni üzenet fölé mércéül állítja emberi korlátait.

A döntő szót természetesen az Egyház Tanítóhivatalának kell kimondania. Ki is mondta, éspedig már elég régen, 1215-ben, a IV. Lateráni Zsinaton. A zsinat hitvallásában olvassuk:

Egy igaz Isten van, aki ... a mindenség egyetlen kezdeti elve, minden láthatónak és láthatatlannak, szelleminek és testinek a teremtője, aki mindenható erejével az idő kezdetétől egyaránt a semmiből teremtette mindkét alkotását: a szellemit és a testit, vagyis az angyalit és evilágit; végül pedig az embert, aki szellemből és testből mintegy közösen van megalkotva. Az ördögöt ugyanis és a többi démont Isten természetüknél fogva jónak teremtette, de aztán önmaguktól rosszakká lettek. Az ember pedig az ördög sugallatára vétkezett.

Korunk angyaltagadó teológusai ezt a hitvallást is meghermeneutikázzák. Azt mondják, ez nem az angyalok létezését állítja, hanem csak a teremtés dualizmusát tagadja. Vagyis a manicheus fölfogás ellen szól, amely azt állította, hogy a Gonosz valamilyen, Istennel egyenrangú ősprincípium. Ezért az angyaltant meghamisító teológusok szerint ez a hitvallás a kérdésben csupán annyit állít, hogy a teljes valóság a jó Istentől származik, az angyalokkal és démonokkal pedig csak indirekte, oldallagosan foglalkozik. Következésképpen – mondják – az angyalok és démonok önálló, személyes létezése tagadható a katolikus hit megkérdőjelezése nélkül. Ez az állítás azonban, ha elfogulatlanul olvassuk a hitvallás szövegét, tarthatatlannak bizonyul. A zsinat kifejezetten, a hitvallás szintjén kimondja, hogy Isten a szellemi, angyali teremtményeket, köztük az (eredetileg jó, de később önmagától rosszá lett) ördögöt és többi démont megteremtette. Márpedig, amit Isten megteremt, az létre is jön. S még az is benne van, hogy az ördög és a démonok, miután mint jó angyalok létrejöttek, maguktól rosszakká lettek. Ezek szerint az angyaloknak döntésre való képességük, szabad akaratuk van. Más szóval: személyes lények. Az angyalok önálló, személyes létezése az Egyház hitéhez tartozik. Azok a dogmatika-tankönyvek, beleértve Schneiderét, amelyek az angyalok személyességét olymódon értelmezik át, hogy az semmi másban nem áll, mint az ember személyességében, az Egyház hitét rombolják. Ez a jelenség – az írástudók árulása – elterjedt, de igen szomorú vonása korunk Egyházának. A Tanítóhivatal azonban ebben a kérdésben nem enged. A Katolikus Egyház Katekizmusa (amely biztos és kötelező mécéje hitünknek) a következőkben foglalja össze az Egyháznak az angyalokra vonatkozó hitét:

Hitigazság, hogy szellemi, test nélküli lények, akiket a Szentírás általában angyaloknak nevez, léteznek. Ezt a Szentírás éppoly világosan bizonyítja, mint az egybehangzó Szenthagyomány.

Mint tisztán szellemi teremtményeknek, értelmük és akaratuk van; személyes és halhatatlan teremtmények. Tökéletességük fölülmúlja minden látható teremtményét. Ennek bizonysága dicsőségük ragyogása.

Az Egyház egész élete az angyalok titokzatos és hatalmas segítségét élvezi.

Az emberi életet kezdetétől a halálig körülveszi őrségük és közbenjárásuk.

Mindent összefoglalva: az Egyház hisz az angyalokban, mint tisztán szellemi, az embertől függetlenül létező, az embernél magasabbrendű teremtményekben. Akik az előző fejezetet, mely az angyalok létezését filozófiailag bizonyította, megértették, azoknak ez a hit talán nem is esik olyan nehezére. Részemről igen jól érzem magam a szent angyalok társaságában.