A menyasszony ébresztése – A nyelvek adománya Camp Creekben – Parham bibliaiskolája – „Teljes evangé­lium” – Azusa Street 312 – A tűz Európába terjed – Berlini Kiáltvány – Árnyaltan gondolkodni – Pünkösd drámai ereje

Az Énekek énekének az a része, amelyet a magam részéről a legszebbnek találok („Tégy engem, mint pecsétgyűrűt a szívedre...”), a következő bevezetéssel indul:

Az almafa alatt keltettelek föl:
itt szült téged anyád,
itt hozott a világra édesanyád.
(Én 8,5)

A menyasszony ébresztésének ez a jelenete látszólag nem szükséges és nincs szerves kapcsolatban a rákövetkező sorokkal, amelyek a szerelem szépségét és erejét írják le. De mindenki, aki valaha elbeszélt egy számára fontos eseményt, nagyon jól tudja, hogy ilyenkor milyen jelentőséget nyernek a részletek, és mennyire megragadják az emlékezőt az esemény kezdetének körülményei. A menyasszony a pusztából jön fel, gyönyörtől aléltan, kedvesére támaszkodva, mint ugyanennek a versnek az eleje mondja – az istentávolság sivatagából, a rutinná sorvadt vallásosság pusztájából csak az isteni Vőlegény tudja kivezetni az Egyházat, és visszaemlékezve ennek történetére, különös jelentőséget kap az „almafa”, az ébredés történelmi helye. Annál is inkább, mert a paradicsomi bukás helyét, a jó és rossz tudásának fáját a köztudat még mindig gyakran „almafaként” tartja számon, jóllehet a Biblia nem beszél almafáról, nyilvánvalóan jelképes fáról van szó. De hadd legyen most az Énekek énekének almafája is jelképpé. Jelképévé annak a történelmi helynek, ahol az újkori pünkösdi ébredés végbement.

Ez a hely, talán meglepő módon, a Katolikus Egyház látható határain kívül van, a 19. század végének protestáns revivalizmusában, ébredési mozgalmaiban. Ezek intenzíven élték át az Úr köztünk működő erejét, és fokozatosan használni kezdték a Szentlélekben való megkeresztelkedés fogalmát. 1896-ban North Carolina hegyeiben, Camp Creek község iskolaépüle­tében egy laikus igehirdető, William F. Bryant vezetésével ébre­dés kezdődött. Messziről gyülekeztek a résztvevők, gyalog vagy ökrösszekéren. Buzgón, kitartóan, várakozással telítve imádkoz­tak. És az egyszerű hegylakók ismeretlen nyelveken kezdtek szólni. Isten jelenlétének megdöbbentő átélése öntötte el a gyü­lekezetet. Az események híre további érdeklődőket vonzott: megbolydult az egész környék. A szokatlan jelenség hamarosan ellenállásba ütközött. A nyelveken szólóktól megvonták az engedélyt az iskolaépület használatára, a baptista egyházi vezetés ellenük fordult, saját – fából épült – templomukat lerombolták, az új gyülekezet tagjait éjjel kirángatták ágyukból és megkorbácsolták... A hívők kitartot­tak, és az ellenségeskedés lassan elcsitult. Függetlenül e baptista ébredéstől, 1900-ban egy fiatal metodista lel­kész, Charles Fox Parham kutatott a Szentlélek-keresztség titka után. Számára az volt a kérdés: honnan tudhatja valaki biztosan, hogy részesült a Lélek keresztségében? A dolog nem volt kielégítően tisztázva. Számunkra, katolikusok számára ott van a bérmálás objektív ténye. Az érvényesen megbérmált katolikus nem mondhatja, hogy nem kapta meg a Szentlelket; legföljebb, hogy nem veszi hasznát. Akiben nem hatékony a bérmálás kegyelme, annak mindig mondhatjuk: „Szítsd fel ma­gadban Isten kegyelmét” (2Tim 1,6). Hiszünk benne, hogy van mit fölszítania. A protestáns ébredési mozgalmak azonban, jóhiszemű tévedéssel, üres ritualizmusnak tartják a katolikus szentségtant, és mindenre „igét”, bibliai kijelentést keresnek. Parham tehát azt mondta: tisztázni kell a Biblia alapján, miből lehet valaki biztos, hogy a Szentlélek kereszt­ségét megkapta. A feladat megoldására bibliaiskolát nyitott To­pekában (Kansas), amelyben nem csupán tanító, hanem tanuló is akart lenni. Tanítványaival együtt kutatta a föltett kérdésre a választ. Nem volt tandíj, a tanítványok megosztották egy­mással földi javaikat. Forgatták a Bibliát, és imádkoztak, hogy Isten legyen a tanítómesterük.

Nem szabad lebecsülnünk ezt a protestáns keresést. A katolikus Egyház mára visszavonhatatlanul elkötelezte magát az ökumenizmus mellett. A II. Vatikánum szemlélete szerint már most, a látható egység híján is, minden krisztushívő testvérünkkel fönnáll valamilyen valóságos kapcsolat a Szentlélekben, sőt, tanulhatunk is abból, amit Isten kegyelme elszakadt testvéreink között végbevisz. Ez a szemlélet nem engedi meg, hogy mindezt „protestáns belügyként” kezeljük. Még ha nem is érthetünk mindenben egyet az elmélettel, amit protestáns testvéreink kifejtenek (s meg kell mondanunk, nem kevés elméletet fejtettek ki, egymással is bőségesen vitatkozva), mégis jelentőséggel bír számunkra, ami történt.

Az 1900-as év utolsó napjaiban Parham és társai az Apostolok Cselekedetei alapján úgy döntöttek, hogy a nyelvek adománya jelenti a Szentlélekben való megkeresztelkedés objektív krité­riumát. Mi ezzel nem érthetünk egyet, de Parham csoportjának nem állt rendelkezésére a katolikus Egyház történelmi tapasztalata, csak Bibliájuk volt, és élő hitük hozzá. Elkezdtek imádkozni, hogy úgy nyerjék el a Lélek ke­resztségét, ahogy a Cselekedetek elbeszéléseiben történik: a nyelveken szólással együtt. Nagy várakozással ostromolták az eget, és Isten jelenléte érezhetően betöltötte őket, de a nyelvek adományára sokáig hiába vártak. Ekkor az egyik tanítvány, egy Agnes Ozman1 nevű lány arra kérte Parhamot, hogy kézrátétellel imádkozzék fölötte. Parham kicsit habozott, kicsit fohászkodott, aztán engedett a kérésnek.

Amikor kezét a fejemre tette, a Szentlélek leszállt rám, és elkezdtem nyelveken beszélni, Istent dicsőítve. Többféle nyelven szóltam, és egészen világos volt, mikor került sor új nyelvre. Megkaptam azt az örömöt és dicsőséget, amire szívem még vá­gyódott, és az Úr jelenlétének olyan mélységét bensőmben, amit azelőtt soha nem ismertem. Olyan volt, mintha lényem legmélyé­ről élő vizek folyói fakadnának – beszéli Agnes Ozman.2

1901. január elseje volt, majdnem este 11 óra.

A következő napokban sorra történtek a nyelvek adományá­val kísért Szentlélek-keresztségek Topekában. Január 3-án maga Parham is megkapta ezt az ajándékot, vagy tucatnyi más lel­késszel együtt, különféle felekezetekből. Pünkösdi tűzzel telve, Parham és lelkésztársai megindultak, hogry meghódítsák a világot! Legalábbis az Egyesült Államokat és Kanadát. De már Kansas Cityben föloszlott a lelkes missziós csoport. Legyőzhetetlen nehézségekkel találták szemben magukat. Nyílt ellenségeskedésbe ütköztek, senki sem hitt a pünkösdi üzenet­nek. A csoport egységét sem sikerült megőrizni. Parham magára maradt, a többi lelkész el­hagyta. Egyik templomban sem engedték prédikálni. Visszatért Topekába, de hamarosan a bibliaiskola is megszűnt: az épületet eladták, a bérletet fölmondták, és nem volt más helyük. Parham mégsem adta föl! Utcasarki prédikátor lett. Megvolt a Bibliája, és hozzá a meggyőződése, hogy ismeri a „teljes evangé­liumot”. Ehhez hozzátartozott a nyelveken szólás mint a Szentlélekben való megkeresztelkedés „kezdeti fizikai bizonyítéka”, valamint a többi karizmá­ról, a hívőket kísérő jelekről szóló tanítás. „Azokat, akik hisznek, ezek a jelek fogják kísérni: a nevemben ördögöket űznek ki, új nyelve­ken szólnak, ... a betegekre teszik kezüket, és azok meggyógyulnak” (Mk 16,17-18).

Parham bátor ember volt. Nem habozott szaván fogni az Igét, és hit­tel betegekre tenni a kezét, hogy meggyógyuljanak. Végül is en­nek köszönhette, hogy tanúságtétele eredményes lett. Majd háromévi prédikálás után El Dorado Springs (Missouri) gyógy­forrásaihoz vetődött. Minden beszéde után fölajánlotta a gyógyu­lást keresőknek, hogy imádkozik értük. Sokan azok közül, akik a gyógyvízhez fordultak, az imádságot is kipróbálták. És az imádság gyakran hatásos volt. Drámai egy Mary Arthur nevű asszony gryó­gyulása, aki megvakulóban volt: már csak fél szemére látott, azt is csupán fájdalom árán tudta nyitva tartani. Parham kézrátétellel imádkozott érte, és az asszony néhány perc múlva nyitott szem­mel nézett a fénybe, minden fájdalom nélkül. Parham rövidesen Galenában (Kansas) prédikált, ahová Mary Arthur hívta meg, hogy az ő házukban tartson összejöveteleket. Nemsokára zsúfolásig megtelt a lakás. Sátrat emeltek, de az is kicsinek hizonyult. Kibéreltek egy ócska áruházat, és hordókra tett deszkákkal padokat rögtönöztek benne. Az emberek tódul­tak Parham összejöveteleire! Mint egy újságíró beszámolt az eseményekről:

Nincs egész három hónapja, hogy ez az ember Galenába jött, és ez alatt az idő alatt több mint ezer embert gyógyított meg, és nyolcszáznál többet megtérített... Emberek, akik évek óta nem tudtak járni mankó segítsége nélkül, olyan kiegyenese­dett tagokkal keltek föl az oltár elől, hogy eldobhatták mankói­kat... Itt a résztvevők megkaphatják, amit a Pünkösd néven neveznek, és idegen nyelveken képesek beszélni, olyan nyelve­ken, amelyekben teljesen járatlanok enélkül az erő nélkül. Ez önmagában a találkozó egyik legfigyelemreméltóbb jelenségének tűnik. A múlt héten egy nő fölállt a találkozó közben, és tíz per­cen át beszélt, miközben látszólag a hallgatóság egyik tagja sem tudta, mit mond. Egy indián, aki a területen lévő pawnee rezer­vátumról jött be a szolgálatra, kijelentette, hogy a nő az ő törzsi nyelvén beszélt, és ő a tanúságtétel minden szavát értette.3

Parham híres ember lett. Újra megnyithatta bibliaiskoláját, ezúttal a texasi Houstonban. Itt részesült a Szentlélek keresztsé­gében az afroamerikai baptista lelkész, William J. Seymour, akinek az a hivatás jutott, hogy Californiába vigye a Lélek lángját. Seymournak meghívása volt, hogy Los Angelesben egy fekete gyülekezetnek prédikáljon. Amit Houstonban tanult Parham­tól, azt a neofiták hevével öntöt­te a meghívó gyülekezetre. A nyelvek adományának és többi karizmának hirdetése sokkolóan hatott a szervezőkre. Beszédsorozatát az első nap után fél­be kellett szakítania. Magánházban prédikált tovább. 1906. április 9-én látványosan kiáradt a Szentlélek a hallgatóságra. Ezek az egyszerű, élénk kaliforniaiak – köztük sok fekete – nem ha­boztak entuziasztikusan reagálni!

Három nap, három éjjel kiál­toztak. Húsvét ideje volt. Mindenhonnan jöttek emberek. Már a második nap reggel nem lehetett a ház közelébe férkőzni. Ahogy az emberek beléptek, elestek Islen ereje alatt. Az egész város fölkavarodott. Addig kiáltoztak, amíg az alapok elmozdultak, de senki sem sérült meg. Ezalatt a három nap alatt sok olyan ember befogadta a keresztséget, aki csak éppen azért jött, hogy lássa, mi történik. A betegek meggyógyultak, a bűnösök megtértek, mi­helyt beléptek.4

A beszámoló nem túloz abban, hogy az ócska ház alapjai kimozdultak helyükről: az épület valóban összeom­lott, ha föltehetően nem is egy csapásra, a résztvevők fejére. Új helyet kellett keresni a találkozók számára, és ez lett a híres Azusa Street 312. Itt Seymourék egy ócska istállót állítottak úgy-­ahogy helyre, szögek tárolására szolgáló kis hordókat helyeztek el ülőhely gyanánt, és folytatták a pünkösdi ébredést. Az Azusa Street lett a pünkösd-mozgalom világszerte ismert kiindulópont­ja. Jöttek ide prédikátorok az Egyesült Államok minden tájáról, sőt külföldről is. Ezek aztán elterjesztették mindenfelé a pünkös­di élményt és tant. Különböző irányzatok és egymással is, a hagyományos egyházakkal is vitában álló új közösségek keletkeztek.

A pentekosztalizmus atyja Európában Thomas Ball Barratt, Norvégiában működő angol metodista lel­kész. Hatalmas pünkösdi élménye után (1906) egész Skandinávi­ában terjeszteni kezdte a mozgalmat. Hamarosan Angliába is eljutott a hír. Alexander A. Boddy anglikán lelkész 1907-ben Oslóba utazott és lelkesen tért haza. Boddy meghívására Barratt Sunderlandba ment, ahol Boddy szolgált. Két hónapig ott végzett pünkösdi missziót. Az eredmények nagy feltűnést keltettek, a sajtó is felfigyelt. A sunderlandi Mindenszentek anglikán plébá­nia nagytermében emlékkövet állítottak föl az angol pünkösd­-mozgalom születésének emlékére, ezzel a fölirattal: „1907. szeptember: ahol az Úr tüze lehullott, fölégette az adósságot”, vagyis eltörölte a bűnt.5 Smith Wigglesworth, a későbbi nagy pünkösdi evangelizátor, Boddyék sunderlandi összejövetele alkal­mából keresztelkedett meg a Szentlélekben.

A tűz leszállt. Cso­dálatos volt, hogy az Úrral voltam együtt. Megfürdetett hatalmas erejében. Tudatában voltam a drága Vér tisztító erejének, és fel­kiáltottam: Tiszta vagyok, tiszta vagyok, tiszta vagyok! Betöltött a tisztaság tudatának öröme. Látomásom volt, melyben láttam az Úr Jézus Krisztust. Láttam az üres keresztet, és Őt megdicsőülve az Atya jobbján. Nem tudtam angolul beszélni, hanem dicsőíteni kezdtem Őt valami más nyelven, amit Isten Lelke adott nekem, hogy rajta szóljak.6

Rendkívül érdekes, hogy az illetékes angli­kán püspök semmilyen akadályt nem állított a pünkösdi ébredés útjába.

A pünkösdi élmény ott van Walesben, megjelenik Németor­szágban... Nem késik a tiltakozás sem. 1909-ben megjelenik a Berlini Kiáltvány, amelyet ötvenhat személy ír alá, köztük mind a szabadegyházak, mind a történelmi protestáns egyházak képvi­selői:

Az úgynevezett pünkösd-mozgalom nem felülről, hanem alulról való; sok jelensége közös a spiritizmuséval. Démonok mű­ködnek benne, amelyek a sátántól csalárdsággal vezettetve, ha­zugságot és igazságot összekevernek, hogy Isten gyermekeit fél­revezessék... Olyan ocsmány jelenségek, mint az elesés, arcrángatózás, reszketés, kiáltozás, visszatetsző, hangos nevetés stb. ... előfordulnak az összejöveteleken. Nyitva hagyjuk a kér­dést, mennyi ezekből a démoni, mennyi a hisztérikus és mennyi a pszichikus, – mindenesetre az ilyen jelenségek nem Istentől valók.7

Az erőteljes bírálat mögött a jólfésült polgár ízlése áll, aki nem tudja elképzelni, hogy a Lélek ilyen kevéssé jólfésült módon is jelentkezhet. Nem fölösleges megemlíteni, hogy a pünkösdi jelenségek ilyen sommás elítélését ma is számosan osztják. A magyar református egyház egyes körei kimondottan démoni eredetűnek tartják a nyelveken szólást.

Az európai pentekosztalizmusnak van egy igen fontos fejle­ménye, amelyet értékelnünk kell. Az ún. mühlheimi irányzat feloldja azt az álláspontot, hogy a Szentlélekben való megkeresz­telkedés egyetlen hiteles jele a nyelveken szólás. Ez a mérsékelt pünkösdi beállítottság nagyban előkészíti a történelmi egyházak­kal való dialógust. Ezek ugyanis semmiképpen sem fogadhatják el, hogy még a legnagyobb tanúságtevők és legszentebb Krisztus­követők is nélkülözték a Lélek keresztségét, pusztán azért, mert nem mondtak olyan szavakat, amelyeket maguk sem értettek.

Tisztelet mindazoknak, akik – bármely oldalról – ár­nyaltan próbálnak gondolkozni. A szélsőségek nagyon hatásosak tudnak lenni, de egy idő múlva fárasztóvá válnak. Részemről a pünkösdiek Szentlélek-tapasztalatát általában hitelesnek tar­tom. Értelmetlen volna föltételezni, hogy amikor valaki bűneit őszintén megbánva Jézus Krisztusnak adja az életét, akkor nem az élő Istennel kerül kapcsolatba, s amikor hittel imádkozik a Lélek keresztségéért, nem Isten Lelke ragadja meg. De az na­gyon is állítható, hogy a Lélek működése mellett sok emberi té­nyező is fellép a pünkösdi gyülekezetekben. A nyelvek adománya nem hitelesít mindent. Sőt, hajlamos volnék azt mon­dani, hogy nem hitelesít semmit; hiszen olyan vallási közösségben is föllépett, mint a mormonoké. A mormonokat pedig, vagyis „Jézus Krisztus Mai Szentjeinek” gyülekezetét, ahogy nevezik magukat, nem sza­bad a keresztény felekezetek egyikének tartanunk. Alapítójuk, Joseph Smith, zavarosfejű, szélhámos próféta volt, tanításuk ke­resztényellenes métely. És mégis: 1855-ben Nauvoo-ban (Illinois) a mormonok nyelveken beszéltek, hitvallásuk hetedik cikkelye pedig kimondja: „Hiszek a nyelvek adományában.”8 A nyelve­ken szólás általános emberi jelenség, nem sajátosan keresztény. A kereszténységben a Szentlélek egyszerűen áthatja az általáno­san emberit.

Miközben a szabadegyházakban megdöbbentő módon jelentkezett a Lélek újszerű megtapasztalása, a Szentlélek-várás egyidejűleg kibontakozott a Katolikus Egyházban is. Erről a várakozásról a következő fejezetben szólok. Most csak arról próbáltam megyőzni olvasóimat, hogy a Szentlélekben való megkeresztelkedés, amelynek személyes megtapasztalásáról már beszámoltam, s amely az Apostolok Cselekedeteiben drámai erővel szerepel, a modern időkben se nélkülözi a drámai erőt. Egy rövid pünkösdi versemmel fejezem be, melynek címe: Menjetek, hirdessétek.

Több mint érzés és több mint gondolat:
kabát nélkül rohansz
az ég alatt, az égő ég alatt,
mert forró tűzparancs
zsibong benned — lángolva futkosol
a glóbusz kerekén,
arcodba néz az üvöltő pokol
s a villámló remény!