Ő élvezi a liliomokat

Az imádó gyönyörű – Nem panteizmus – Fénykévék – Evangelizáció – Eucharisztia – Zsolozsma – Karizmatikus imaösszejövetel – Személyes átadottság az imádásra

Isten saját dicsőségére teremtett bennünket. Boldogságot csak akkor remélhetünk, ha egész életünket átjárja az ő megdicsőítésére irányuló szándék, vagyis az imádás. Ennek az imádásnak át kell törnie végességünk határait, és bekapcsolnia bennünket a Végtelen Szeretetbe. Saját erőnkből ez nem lehetséges, mert be vagyunk zárva teremtett mivoltunk korlátai közé. A Végtelen Szeretetnek azonban minden lehetséges. Isten lehajolt hozzánk Jézusban, hogy saját természetének részeseivé tegyen bennünket (vö. 2Pt 1,4). Az emberi lény, ha ebben a megistenült állapotban van, azt az imádást nyújtja a mennyei Atyának, amelyet Jézus Krisztus, a második Ádám, a megváltott emberiség feje nyújt neki. „Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldte Fiának Lelkét szívünkbe, aki azt kiáltja: »Abba, Atya!«” (Gal 4,6). Az ilyen imádó gyönyörű. Részesedik a Fiúnak, az Atya tökéletes képmásának szépségében. Isten gyönyörűséggel fogadja tőle az imádást, s szeretetének boldogító ölelésével válaszol. Mint az Énekek éneke mondja:

Kedvesem a kertjébe szokott menni,
a balzsamágyakhoz,
hogy élvezze a kertet,
és liliomot szedjen.
Én a kedvesemé vagyok,
s a kedvesem az enyém,
s ő élvezi a liliomokat.
(Én 6,3)

Hárítsunk el határozottan minden panteista félremagyarázást. Az ember megistenülése nem jelenti azt, hogy a teremtmény Istenné válik, sem pedig azt, hogy Isten és ember között tulajdonképpen nincs olyan nagy távolság, az ember önmagában találja meg Istent. Nem, ez nem így van, az ember azáltal találja meg Istent, hogy meghal önmaga és a világ számára, belép Jézus kereszthalálának és föltámadásának megváltó misztériumába, s Isten ingyen kegyelméből túllépve saját lényének határain, a Határtalan ölelésébe jut. Mint mondottuk, ez magában foglalja a „filmszakadást”, a mezítelen, vérző lélek elveszését az ismeretlen éjszakában. De magában foglal egy elemi erejű új hajnalt, a föltámadás átélését is, az Élő Szeretetláng minden képzeletet meghaladó gyönyörűségét, az isteni Kedves becéző érintését és a boldog Szentháromság optikán-túli vízióját. „Én a kedvesemé vagyok, s a kedvesem az enyém, s ő élvezi a liliomokat” (Én 6,3).

Azok a lelkek, akik ezt az egyesülést élvezik vagy legalábbis ennek az útján haladnak, alkotják a hiteles imádók sorait a földön, akikről Jézus beszél: „Az igazi imádók Lélekben és igazságban fogják imádni az Atyát, mert az Atya ilyen imádókat keres magának” (Jn 4,23). A megváltott emberiség eleven ideggócai ők, lámpák, amelyek nélkül a világ feneketlen éjszakába hullana. S a világosság nem arra való, hogy véka alá rejtsék (vö. Mt 5,15). „A nép, melyet magamnak formáltam, dicséretemet hirdeti majd” (Iz 43,21). A kéjvágy, birtoklásvágy és hatalomvágy szorításában fuldokló emberiség zűrzavaros sötétségében fénykévék robbannak a magasba, az Isten imádására átadott életek sugárnyalábjai.

Nem kizárólag imádkozásról beszélek. Isten imádása az ő dicsőítésére mindenestül fölajánlott életet jelent, olyan életet, amelynek irányelve és mércéje Isten szentsége; amely a család, a társadalom, a munka, a kultúra értékeiben maradéktalanul Isten abszolút értékét fogalmazza meg. „Akár esztek, akár isztok, és bármi mást tesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek” (1Kor 10,31). Az imádást sugárzó élet a társadalmi érintkezés során magától értődően Isten ismerete felé irányítja az imádásba merült ember környezetét. A II. Vatikáni Zsinat előtti katolikus mentalitásnak meglehetősen idegen volt az evangelizáció gondolata. Ma már ezen túl vagyunk, II. János Pál pápa nagy erővel meghirdette a keresztény gyökerű társadalmak újraevangelizálását. Manapság azonban nekem olykor úgy tetszik, hogy a másik végletbe esünk. Frissen megtért embereket arra szólítanak föl, hogy egy két és fél napos kurzus végén kimenjenek az utcára és ismeretlen járókelőket evangelizáljanak. Lehet, hogy ez működik a mienktől eltérő kultúrákban, de a magyar ember pszichológiája más. Belső iránytűnk nehezebben leng ki, nem beszélve arról, hogy a gyorstalpaló teológiai képzés mennyire elégtelen az alapvető hitbeli nehézségek megválaszolására. Jobbnak tartom a társadalmilag jobban begyökerezett, pszichológiailag korrektebbül megalapozott Alfa kurzus módszerét. Döntően azonban nem a módszerről van itt szó, hanem arról, hogy az evangelizáció az imádás szerves része. Ha nincsenek mögötte Isten imádására radikálisan átadott életek, üres propagandává silányul, nem fogja áthatni a Szentlélek.

Amikor a pap az Eucharisztiához kiválasztott kenyeret, „mint a föld termését és az emberi munka gyümölcsét” Istennek fölajánlja, vele az egész emberi életet, sőt a teljes univerzumot nyújtja át a Teremtőnek, hogy az átlényegülés eseményében mindez belépjen a húsvéti misztériumba és megszentelődjék. A szentmisén való részvétel célja, hogy az egyetlen megváltó áldozat, ami a Golgotán egyszersmindenkorra megtörtént, közöttünk jelenvalóvá váljék, abba mi is belépjünk, Jézussal együtt elfogadjuk és meghaladjuk a halált, és a föltámadt Úrral egyesülve folytassuk életünket. Az Eucharisztia a legtökéletesebb imádás, forrása és csúcsa minden imádásnak, s ezzel az evangelizációnak is.

Ha az Oltáriszentség elé térdelünk, hogy imádjuk a köztünk lakó Istent, akkor is tudnunk kell, hogy a szentostya látszólagos passzivitása mögött sodró erejű élet van, Jézus állandóan átadja magát az Atyának, ahogy a kereszten az ő kezébe ajánlotta lelkét, s az Atya állandóan az élet teljességével, a mennyei dicsőség megosztásával válaszol, beleölelve Fiát viharzó és folyton túlcsorduló boldogságába. Az isteni viharzás és túlcsordulás pedig nem más, mint a Szentlélek, aki a dicsőség felhőjébe burkolja az Úr Testét, és bennünket is belevon az eucharisztikus jelenlét örvénylésébe és sodrásába. Ez független attól, hogy mennyire adatik meg nekünk az isteni ölelés édességének megtapasztalása. Ám mély meggyőződésem, hogy amint korábban Szent Teréz alapján kifejtettem, akik valóban átadták életüket Isten imádására, nem lesznek teljesen híjával ennek a tapasztalatnak. A Kedves a kertjébe szokott menni, és élvezi a liliomokat.

Az Imaórák Liturgiájában, vagyis a szent zsolozsmában az Egyház kiterjeszti a szentmisében megvalósult istenimádást a teljes napra. A zsolozsma háttérbe szorulása gyakori, de igen sajnálatos jelenség az Egyházban. Sokan még ma is „papi breviáriumnak” mondják, pedig a II. Vatikáni Zsinat megszüntette a papság és szerzetesség privilégiumát az Imaórák Liturgiájának végzésére. A zsolozsma most már akkor is az Egyház hivatalos imája, ha világi hívők imádkozzák. A zsinat kívánatosnak mondja, hogy legalább vasárnap a klérus és a világiak együtt dicsérjék Istent a zsolozsmáskönyv csodálatos szépségű imáival. E kívánság megvalósulásának nemcsak a lelki nehézkesség az akadálya, hanem a zenei szakértők tradicionalista tendenciái is. Az Éneklő Egyház kiadványban foglalt „népzsolozsmák” dallamai szépek ugyan, de a szövegek önkényesen és indokolatlanul eltérnek a hivatalos zsolozsmáskönyv szövegeitől. Ez az önkényesség nem lehet a liturgikus megújulás útja. Ugyanakkor a fiatalság szívesebben énekli a szubjektív érzelmek kifejezésére talán alkalmasabb, de liturgikus célra kevésbé megfelelő könnyű műfajú dalokat. Anélkül, hogy ezeket lebecsülném, úgy gondolom, a zsolozsmázásnak kevésbé izgatott, kevésbé érzelmes, mélyebb, árnyaltabb dallamvilágban kellene kibontakoznia. Ez nem kizárólag gregorián lehet, az Egyház szabadságot ad a különböző zenei irányzatoknak, amennyiben azok a liturgia szellemével és előírásaival összhangban állnak. Sajnos, ez az új zenei nyelv még nem jelent meg a magyar horizonton. Lehet, hogy elmulasztottuk a történelmi pillanatot, de az is lehet, hogy csak a jövő hozza meg ezt a fejleményt. Amit egyelőre (2007. augusztus) józanul remélni lehet, az egy ésszerű kompromisszum a zenei szakértők preferenciái és a liturgia érvényes rendje között, szép gregorián ének, de a hivatalosan előírt szövegekkel.

Túl ezeken a vitás kérdéseken, az volna jó, ha klerikusok és világiak felismernék a zsolozsma páratlan értékét. A lényegében zsoltárokból és biblikus olvasmányokból összeállított szövegek ősi használatúak, a zsoltárokat imádkozta és énekelte a hívő Izrael, imádkozta és énekelte Jézus a tizenkettővel, imádkozta és énekelte az ősegyház, imádkozták és énekelték az első remeték és szerzetesek; nem több évszázados, hanem több évezredes előéletük van. Az Egyház mindig meg volt győződve arról, hogy ezekkel az imákkal a mennyei liturgiába kapcsolódik, az angyalok velünk énekelnek, a menyasszony dicséri az isteni Vőlegényt, a föld beszennyezett arculatán természetfölötti szépség jelenik meg. Szír Szent Efrémnek és Nagy Szent Bazilnak egyaránt tulajdonítják a következő sorokat:

Legyen a zsoltár szüntelenül ajkunkon, mert ahol Isten nevét kimondják, ő elűzi a démonokat, és megszenteli az éneklőt. A zsoltár a lélek nyugalma, a békesség szerzője. A zsoltár a barátság táplálója, az elszakadtak egyesülése, az ellenségek kiengesztelődése. A zsoltár vonzza az angyalok segítségét, fegyver az éjszakai félelmek ellen, megnyugvás a napi munkák közepette, biztonság a gyermekeknek, dísze a hajlott korúaknak, a legillőbb ékesség az asszonyoknak. A sivatagokat otthonná teszi, a vásártereket józanokká. Kiindulás a kezdőknek, továbbvezetés a haladóknak, megerősítés a tökéleteseknek, az Egyház hangja. Ragyogóvá teszi az ünnepeket; megteremti az Isten szerinti szomorúságot, mert még a követ is könnyekre indítja. A zsoltározás az angyalok műve, közösség a mennyel, szellemi tömjén. A zsoltározás megvilágosodás a léleknek, megszentelés a testnek. Testvérek, sose szűnjünk meg meditálni a zsoltárokon, sem otthon, sem az úton, sem álmunkban, sem ébren: mondjunk magunkban zsoltárokat, himnuszokat és lelki énekeket. A zsoltár azok öröme, akik Istent szeretik. Távoltartja tőlünk a tétlen fecsegést, lezárja a viccelődést, emlékeztet az ítéletre, Istenhez emeli a lelket, csatlakozik az angyalok kórusához. Ahol zsoltár és zsoltárdallam van, ott van Isten az angyalokkal.

Mi, magyarok, káromkodó nép gyermekei vagyunk. Nemrég mesélte valaki, hogy szomszédja vagy félórán keresztül gazdag szókinccsel szidalmazta Istent és a szenteket. Ennek természetes következménye a csüggedésre, depresszióra való hajlandóság. A káromlás következtében a gonosz lelkek jutnak hatalomhoz. Nekünk, akik az Atya igazi imádói akarunk lenni, hasonló kitartással és hasonlóan gazdag szókinccsel kell imádkoznunk, hogy a sötétség hatalmai visszaszoruljanak és a szent angyalok erőre kapjanak körünkben.

Szólnunk kell itt a karizmatikus imaösszejövetelről is. Ez, szemben a zsolozsmával, nem liturgia, hanem magánima, tehát nem kötik rituális előírások. Most nem az evangelizációs összejövetelről beszélek, ahol egy zenekar népszerű könnyűzenét játszik, és az egybegyűlteket megtérésre szólítják fel. Az ilyen összejövetel arra törekszik, hogy az érdeklődőket bevonja a hívők körébe. Megvan a létjogosultsága, de megvannak a korlátai is: az érdeklődők, nagyon természetesen, nem kapcsolódnak be Isten dicsőítésébe, passzívan hallgatják azt, mint egy koncertet. Az imaösszejövetelen minden jelenlévő imádkozik, mindenki a maga módján. Ebből kaotikus zsongás támad, amit sokan zavarónak éreznek. Valójában teljesen logikus az, ami történik, hiszen Istenhez beszélünk, nem egymáshoz, ő pedig mindnyájunk imáját hallja és érti. Nem nevezem karizmatikus imaösszejövetelnek a kis csoportok spontán imáját, ahol egyszerre csak egy beszél, végighallgatják egymást. Ennek is lehet létjogosultsága, de fönnáll a veszély, hogy egymáshoz kezdenek beszélni, nem Istenhez. A karimatikus imaösszejövetelen mindenki Istenhez fordul, és a Szentlélektől várja, hogy a közösség imájának irányt szabjon. Emberi vezetés is szükséges, amely érzékeny és fogékony az imádkozó közösségben zajló szellemi folyamatokra. Ilyenkor helye van a prófétai szónak, helye van a nyelvek adományának, a gyógyításnak, az erőnyilvánulásoknak, helye van a szakrális táncnak is. Nem a liturgiában, hanem itt van a fő területe a megfelelő érzékkel fölvezetett gitáros daloknak. Szerep jut a közösen mondott szövegeknek, az imádás mozdulatainak (kitárt kéz, térdre borulás). Az emberi vezetésnek kell beavatkoznia akkor, ha a spontán viselkedés hisztérikus önmutogatássá fajul. A szélsőséges manifesztációkat, amilyen az ordítozás vagy szaladgálás, mint mondottam, nem bátorítani kell, hanem ellenkezőleg, leállítani vagy legalábbis marginalizálni. De nem szabad megijedni egy-egy olyan jelenségtől, mint a sírás, nevetés vagy a test remegése, esetleg a „Lélekben nyugvás”, vagyis a földre esés a Szentlélek ereje alatt. Ezek a tökéletlen ember, a hús és vér reakciói a föllépő hatalmas isteni erőre. Az ilyen összejöveteleken változatosan működik a Szentlélek, gyógyulások és szabadulások mennek végbe, felismerések és elhatározások születnek. Sokat mondott nekem egy szabadegyházas protestáns testvér tanúságtétele, aki elhitette magával, hogy a pornográf weboldalakban való gyönyörködésben nincs semmi rossz, előfizetett ilyen oldalakra és rendszeresen kéjelgett rajtuk. Egy alkalommal egy Toronto típusú összejövetelen imádság közben a földre zuhant, és a Szentlélek nyilvánvalóvá tette számára, hogy vétkezik ezekkel a dolgokkal. Hazamenve letörölt minden ilyen anyagot a gépéről, és fölhagyott a rendetlen szexuális élvezetekkel. Saját közösségem összejövetelein ritkán lépnek föl ennyire erőteljes manifesztációk, de a kötetlen karizmatikus ima lehetőséget ad az ismeret szavának működésére és egyéb prófétai megnyilvánulásokra. A személyes intimszféra megsértését gondosan kerüljük.

Meg vagyok győződve arról, hogy mindez akkor éri el célját, ha mind a szentmiséken, mind a szent zsolozsmán, mind a karizmatikus imaösszejöveteleken olyan emberek vesznek részt, akik egyénileg is odaadóan imádkoznak. Pusztán közös imákból nem lehet összerakni az Egyház imaéletét. Az emberiség létszámra nagyon kicsiny, de szellemi súlyára nézve annál fontosabb része, amely Jézus Krisztuson keresztül eleven kapcsolatban áll Istennel, annyira tudja közvetíteni a többiek számára a reménységet, a szabadulást, a Jó Hírt, amennyire saját testét és lelkét az imádás állandóan megújított személyes aktusában beleveti az isteni jelenlét emésztő tüzébe. Ez nem penzumok teljesítése, hanem halálos kaland és szenvedélyes szerelem.

Esztergomban, egy papi lelkigyakorlaton írtam az itt következő verset.

Kinyílik Esztergom fölött
a vérpiros virág,
bizsergő illat hömpölyög
a tetőtéren át,
Jézus bíbor seb, fényözön,
dallam és szakadék,
sugárzásába öltözöm,
szívem bicsaklik, ég.

Tűzláng vagy tűzpiros szirom,
remény vagy rejtelem,
árnyéka táncol arcomon –
árnyékod, Istenem!
Ki téged áhít, tűzben áll,
kiontja önmagát –
halálom percét tudja már
a vérpiros virág.