Ments meg engem, Uram – Emeljétek fel fejeteket – Az Ország: lakodalom – Magányosan szomorkodó Isten? – A végtelen öröm megosztása – Isten a ravatalon? – Megsebezted szívemet, húgom, mátkám – Fizikai szívsebzés – A gyönyörűség patakja – Szeráf, tüzes lándzsával

A II. Vatikáni Zsinatot követő liturgikus reform idején, a múlt század hetvenes és nyolcvanas éveiben, a lelkipásztoroknak sok harcot kellett vívniuk a tradicionalista tendenciákkal, amelyek különösen a falusi hívekben gyökereztek mélyen. Egy plébános, ha nem akarta, hogy elsöpörje a népharag, engedményekre kényszerült, olykor az egyházi előírások rovására is. Ilyen engedmény volt az ú.n. „koporsós mise” helyébe tett „húsvéti gyertyás mise”. Az új liturgia tiltja bármilyen imának a szentmise végéhez való ragasztását, a különböző szándékok közös imába foglalására a hívek könyörgése szolgál az igeliturgia végén. Mint tóalmási plébános azonban, bármennyire tudatában voltam ennek az előírásnak, csak a koporsót tudtam száműzni, a halottakért végzett misék végén kénytelen voltam alkalmazkodni az igényhez, hogy énekeljük a „Ments meg engem, Uram” kezdetű éneket a húsvéti gyertya előtt. Utána áttérhettünk a föltámadásra, de a híveket ez a borzadállyal teljes ének hatotta meg igazán.

Ments meg engem, Uram, az örök haláltól,
Ama rettenetes napon minden bajtól,
Midőn az ég és föld meg fognak indulni,
S eljössz a világot lángokban ítélni.

Reszket minden tagom, borzadok és félek,
Földi pályát végzett szegény bűnös lélek,
Félek a naptól, mely vizsgálni fog s dúlni,
Midőn az ég és föld meg fognak indulni.

Minthogy pedig sok szentmise volt fölajánlva a halottakért, gyakorlatilag minden hétköznap szárnyalt ez az ének a templomban. Volt egy munkatársam, fiatal fiú, aki sekrestyési teendőket látott el, és segédkezett a miséken. Nem volt muzikális, de ez a dallam ráragadt a sok ismétlés során. Egy alkalommal sírszentelésre készültünk, amikor a kántorhölgy benyitott a plébánia konyhájára. Ott találta Bélát, amint éppen rántottát készített, a serpenyőt rázogatva a gáztűzhely lángja fölött, és jellegzetes, meg-megreszkető hangján buzgón énekelte:

Ments meg engem, Uram, az örök haláltól...

A jelenet annyira komikusan hatott a hölgyre, hogy a sírszentelés során, amikor énekelnie kellett ezt az éneket, végig küzdenie kellett az elfojtott nevetéssel. Persze ő is nagyon jól tudta, hogy komoly dolgokról van szó, a földi életből eltávozott testvéreink örök sorsáról, de az emberi idegek játéka szeszélyes, a „Ments meg engem, Uram” komor pátosza és a rántottás serpenyő rázogatása között pedig fönnállott az az összeférhetetlenség, ami a komikum lényegét alkotja – természetesen bárminemű szentségtörő szándék nélkül Béla részéről. Egyszerűen az volt a baj, hogy túl sokszor hallottuk ezt az éneket. A jézusi örömhír tartalmazza ugyan a félelmetes ítéletről szóló tanítást, de hozzáteszi, hogy a hívőknek nem lesz okuk félni. Egy részlet Jézus eszkatologikus beszédeiből:

Az emberek megdermednek a rémülettől és annak várásától, ami a világmindenséggel történik, mert az egek erői megrendülnek. Akkor meglátják az Emberfiát, amint eljön felhőben, nagy hatalommal és dicsőséggel. Mikor pedig ezek elkezdődnek, egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket, mert közel van a ti megváltástok (Lk 21,26-28).

Az ókori hívők várták Jézus második eljövetelét, és abban reménykedtek, hogy még földi életükben megérik azt. A középkorban ez a várakozás átalakult félelemmé. Ami a bibliai időkben így hangzott: Marana Tha, „Jöjj el, Uram!”, az a középkorban Dies Irae, „a harag napja” lett.

Reszket akkor holt meg élő,
hogyha megjön az Ítélő,
mindent híven számon kérő.
==============
Én szegény, ott mit beszéljek,
pártfogómul kit reméljek,
ahol még a jók is félnek.

Ez a fordulat összefügg a kereszténység eltömegesedésével, azzal, hogy a keresztény hit a középkorban már nem árral szemben úszás, hanem általános kultúrközeg; a középkori keresztény nem azt érzi, hogy kimenekült a bűnös világból, hanem hogy ő a bűnös világ. Ugyanakkor ennek a félelemmel teljes ítélet-élménynek is van bibliai alapja: „Ha az igaz is alig üdvözül, mivé lesz az istentelen és a bűnös?” (1Pt 4,18; vö. Péld 11,31 görög szövegével).

Végeredményben a bűneink miatti jogos félelem is hiteles része a végtelenül szent Istenhez való közeledésünknek; Jézus föltámadása után örülnek a tanítványok, de Péter elszomorodik, amikor Jézus harmadszor kérdezi: „Szeretsz-e engem?”, mert ez háromszori tagadására emlékezteti (Jn 21,17). Ám ha a szomorúság uralkodóvá lesz a keresztény életérzésben, akkor valamit elhibáztunk. Az evangélium jóhír, és a keresztény alapélmény nem abban áll, hogy „reszket minden tagom, borzadok és félek”. Ellenkezőleg, abban, hogy „emeljétek fel a fejeteket, mert közel van a ti megváltástok” (Lk 21,26-28). Az isteni Vőlegény, amikor a földön járt, bátran emelte ajkához a boros kelyhet, nem félve a képmutató botránkozástól, és amikor boros kehely alakjában hagyta ránk megváltó Vérének kelyhét, azt mondta tanítványainak: „Mostantól nem iszom a szőlőnek ebből a terméséből addig a napig, amíg az újat nem iszom veletek Atyám országában” (Mt 26,29). Az eljövendő Országot lakodalomként szemléltette, az örvendezés idejeként.

Vajda János Magány című versében ugyanazt a jelenséget írja le, amelyet ma is tapasztalunk: mindenki kesereg, és mindenki azt állítja, hogy soha nem volt ilyen rossz.

Az emberek beszélnek fájdalomról,
Rakásra hordva sok bút, bánatot;
És mondja mindenik a magáéról,
Hogy már a földön az a legnagyobb.

E sok panaszkodás elől a költő kimegy a magányba saját bánatával, s ott magának Istennek teszi föl a kérdést, hogy ha minden ilyen szerencsétlen a teremtésben, legalább ő, a Teremtő, boldog-e.

„Hát e világon semmi sem tökélyes!
Nincs alkotásod kifogástalan.
Ha fogyatékos minden, ami véges,
Teljes talán, ami határtalan?

Te, aki ülsz ott arany fellegtrónon,
Teremt, változtat, öl vezényszavad;
Míg lényeid itt hánykolódnak gyarlón,
Elégedett volnál te egymagad?”

A kérdésre elborul az égbolt, árny vonul el odafönt, s a dermesztő csöndben a pesszimista költő egy pesszimista Isten fájdalmas fohászát véli hallani:

„Hozzám hasonló e világon nincsen;
Mindig magamban, egyedül vagyok!”

A sötét világkép rávetítése Istenre a hazugság Atyjának nagy győzelme. Nyilvánvaló, hogy Vajda nem ismeri az élő Istent, aki a boldogság teljessége. Ha Isten csakugyan egyedül volna, akkor is boldog volna, mert a hiánytalan tökéletességet birtokolja és élvezi önmagában. De Isten nincs egyedül. A Szentháromság titka biztosít bennünket arról, hogy Isten a közösség tökéletességét is magában hordja. Állandó odaadásban „szüli” vagy „nemzi” az Atya a Fiút, állandóan megosztja vele az értékek teljességét, s a Fiú állandó viszont-odaadással válaszol, s ez a kölcsönösség, kettejük közös szeretete a Szentlélek személye, aki az Atyától és a Fútól mint egyetlen princípiumtól származik. A valóság forrásában nincs egyedüllét, csak boldog osztozás, a közösség törvénye szerint: „Megosztott öröm kétszeres öröm.” A végtelen öröm megosztása minden határon túli gyönyörűség.

Ez a végtelen öröm azonban magában hordja az odaadás paradox szabadságát, a szenvedés lehetőségét is. Isten mint Isten nem szenvedhet, de képes emberré lenni, szeretetből szenvedni és meghalni. Tóth Árpád Tetemrehívás c. versében Isten halva fekszik, és ravatalánál megjelennek a különböző bolygók lakói.

Valaki megölte az Istent,
És fekszik némán és hanyatt;
S reszketve a gazdátlan űrnek
Lakói hozzá bolyganak.

Jönnek a sárga Hold-lakók és
A Mars bölcs óriásai,
Saturnus-népek hat szivükkel
S Vénusz szirom-leányai.

És olykor egy-egy emberlélek,
A gennyes Földnek hirnöke
Jön, és láttára szerterezzen
A gyászolók kövült köre.

Ilyenkor egy nagy csöpp isten-vér
Az alvadt sebből fölfakad,
Legördül lassan, s átzuhogja
A végtelen világokat.

Egy nagy csöpp, bús, meleg isten-vér –
S a földön bíbor alkonyat
Gyúl tőle a sötét hegyek közt –
S én fölemelem arcomat,

És úgy érzem, e fájó arcnak
Nem lehet többé mosolya,
Mert ember vagyok én is, én is,
Az Isten véres gyilkosa...

Isten mint Isten nem halhat meg; de emberré lett, emberi szívét kitárta előttünk, hogy megsebezhessük. És megsebeztük. Mindnyájunk bűnei sebezték meg; bűneinkkel mindnyájan Isten gyilkosai lettünk. Vérének meleg cseppjei ránk hullanak. Új értelmet kap az Énekek éneke szerelmi vallomása:

Megsebezted szívemet, húgom, mátkám!
Megsebezted szívemet szemed egyetlen tekintetével,
nyakláncod egyetlen gyöngyével!
(Én 4,9)

Ez a vallomás a halálos szerelem üzenete, ez a seb a szeretet sebe; de az isteni Vőlegénynek az ember iránti szerelme a tényleges, fizikai szívsebzésig megy, a katona lándzsadöféséig. Isten emberré lett, és szeretetből meghalt értünk.

Amit a föltámadás fényében meg kell értenünk, az, hogy Isten magához ölelte az emberi tragikumot, a szenvedést, a halált és a bűnt, de ez az ölelés nem különbözik a boldog szerelem ölelésétől, ez a szívsebzés nem különbözik a szerelem édes sebétől. Ebből a sebből gyönyörűség árad. A 36. zsoltár mondja:

Istenem, milyen gazdag a te irgalmasságod!
Az emberek fiai szárnyad oltalmába menekülnek.
Megrészegülnek házad dús javaitól,
gyönyörűséged patakjával itatod őket.
(Zsolt 36,8-9)

A megváltott emberi egzisztencia erre az ölelésre hivatott, amelyben a fájdalom édes, és a halálból élet fakad. Isten azt akarja, hogy igyunk gyönyörűségének patakjából. De mindaddig, amíg őt csak teremtményeinek ambivalens mivoltán keresztül észleljük, nem pedig színről színre, ez fájdalommal is jár. Paradox módon az élvezet és a fájdalom gyakran egyidejű. Avilai Szent Teréz Önéletrajzát idézem:

Nem lehet azt kimondani, sem pedig megmagyarázni, hogy miképpen sebzi meg Isten a lelket, és bocsátja reá ezt az észbontó fájdalmat. Csakhogy ez a kín olyan édes ám, hogy nincs a földön gyönyörűség, amely akkora élvezetet okozna. A lélek, mint mondom, azt szeretné, ha folyton ettől a betegségtől kellene haldokolnia. A fájdalomnak és a mennyei boldogságnak ezen szövetkezése előtt nekem megállt az eszem; nem tudtam megérteni, hogyan lehetséges.

Ó, micsoda látvány az ilyen megsebzett lélek! Egy lélek, amely úgy érzi, s bizonyos tekintetben valóban tudja is, hogy át van ütve, és pedig olyan fenséges okból! Ő maga – ezt világosan belátja – a kisujját sem mozdította, hogy ez a szeretet föllángoljon benne, hanem abból a nagy szeretetből, amellyel az Úr viseltetik iránta, abból pattant ki, úgy látszik, hirtelenében az a szikra, amelynek következtében most az egész belseje ég. Ó, hányszor jut eszembe, mikor így vagyok, Dávidnak ez a verse: „Amint a szarvas kívánkozik a forrás vizéhez...” – mert úgy látom, hogy betű szerint beteljesedett rajtam.

...........................................................................
...........................................................................
...........................................................................

Néha ... olyan heves a fájdalom, hogy ... a test meg van semmisülve; nem tudja mozgatni se lábát, se kezét. Ha álló helyzetben érte, összeesik, mint egy élettelen tárgy. Még csak lélegzeni is alig képes. Csak nyög, de azt is halkan, mert az erő elhagyta, ám ezek a gyönge hangok annál erősebb érzelmet fejeznek ki.

Ebben az állapotban az Úr többször volt kegyes engem a következő látomásban részesíteni. Egy angyalt láttam a baloldalamon, testi alakban, ami nálam ritkaság; mert bár gyakran mert bár gyakran jelennek meg nekem angyalok, nem szoktam látni őket ... Ebben az esetben azonban azt akarta az Úr, hogy testi alakban lássam. Nem volt nagy, hanem inkább kicsike, s nagyon szép; kipirult arca, úgy látszik, arra vallott, hogy azon igen magasrangú angyalok közül való, akik teljesen lángolnak a szeretettől. Ha nem csalódom, keruboknak nevezik őket. (Inkább szeráfnak, lángolónak. K.G.) A nevüket ugyan nem szokták nekem megmondani, azt azonban világosan látom, hogy az égben kimondhatatlanul nagy a különbség egyes angyalok között. Ez egy nagy arany dárdát tartott kezében, amelynek csúcsa, úgy láttam, kissé tüzes volt. Úgy tűnt föl előttem, hogy többször beledöfte a szívembe, úgyhogy egészen keresztül hatolt a belső szerveimen, s mikor visszahúzta, úgy éreztem, mintha azokat magával rántaná, engem pedig nagy szeretetre gyullasztott Isten iránt. A fájdalom akkora volt, hogy azt a nyögést csalta ki belőlem, amelyről az imént szóltam, viszont azonban ez a borzasztó kín olyan végtelen gyönyörűséget okoz, hogy lehetetlen volt azt kívánnom, hogy megszűnjék. A lélek ilyenkor semmi mással nem éri be, mint magával Istennel. A fájdalom nem testi, hanem szellemi, habár a test is szenved bele, mégpedig igen erősen. Valami kimondhatatlanul édes ömlengés ez Isten és a lélek között, s én arra kérem Őt, ízleltesse meg azt az Ő végtelen jóságában mindenkivel, aki azt találná hinni, hogy hazudom.

Azon egész idő alatt, amíg csak ezek az indulatok tartottak, egészen magamon kívül voltam. Nem akartam sem látni, sem beszélni, hanem szerettem volna magamat teljesen átengedni ennek a fájdalomnak, amely nekem nagyobb boldogságom volt, mint amekkorát ez az egész világegyetem nyújthat.

Ez a kegyelem többször megismétlődött.

Mint látjuk, Teréz misztikus élménye nem küszöböli ki a fájdalmat, mégis egészen más Istenről beszél nekünk, mint a „Reszket minden tagom, borzadok és félek” ének, vagy akár a Dies Irae, vagy mint Vajda János magányosan szomorkodó Istene, s mint Tóth Árpád ravatalon fekvő Istene. Ez a szeretet Istene, akit megsebzett teremtményének szerelme, aki alászállt teremtményének gyötrelmeibe, és magával hozta gyönyörűségének patakját.

S vegyük most hozzá ehhez a tapasztalatlan fiatal lány, Patti Gallagher már idézett megállapítását:

Ha én, aki nem vagyok semmi különleges, így megtapasztalhattam Isten szeretetét és irgalmát, gyöngédségét és részvétét, akkor mindenkinek, igen, mindenkinek lehetséges, hogy megtapasztalja Istent.

Nem azt akarom mondani, hogy a misztikus élmények mesterségesen reprodukálhatók, mert ez tévedés volna. Nincs reprodukálható szeretet, a szeretet mindig személyes és megismételhetetlen. Azt akarom mondani, hogy Isten megsebzett szíve mindegyikünk felé nyitva van.