Misztikus hagyomány és karizmatikus megújulás – Különböző kulturális begyökérzés –
Közös vonások – Tetű-ellenes körmenet – Szent Margit és a bergamaszkok – A lényeg azonos –
Isten tetszés szerinti ajándéka – Belénk öntött szemlélődés – Az összeszedettség imája –
El a technikákkal

A legutóbbi fejezetben merész dologra adtam a fejemet: Avilai Szent Terézről Patti Gallagherre váltottam, vagyis összehoztam az Egyház misztikus hagyományát a pünkösd-mozgalom istenélményével. Most nézzünk szemébe becsületesen a kérdésnek: vajon azonos ez a két tapasztalat, vagy két különböző dologról van szó?

Amiről nem lehet vita, az, hogy a két jelenségcsoport merőben különböző környezetben jelenik meg, kulturális begyökérzésük más és más. A 16. század spanyol kolostorainak világa és a 20. század amerikai egyetemeinek világa annyira különbözik, hogy groteszk volna, ha fedésbe próbálnánk hozni a kettőt. Példának okáért a kötetlen közös imádkozás, amely a Duquesne Weekend és általában a katolikus karizmatikus megújulás egyik alapmozzanata, teljesen ismeretlen és elképzelhetetlen Szent Teréz környezetében. A közös imádkozás ott liturgikus keretekben történik, a kötetlen imádkozás pedig egyénileg, csöndben. Ugyancsak ismeretlen Teréz világában a direkt evangelizáció, a nővérek csak imájukkal és példájukkal vonzanak másokat Istenhez, valamint a nagyon is korlátozott személyes beszélgetéseken keresztül, amelyek rácson keresztül történnek, hogy senki se gondolhasson rosszat. A férfirend papjai prédikálnak és gyóntatnak, de aztán ők is visszatérnek a remeteélet elzártságába. Az elveszett juhoknak fizikailag utána menni nem az ő feladatuk – akkor még legalábbis így volt. Mindez persze a mienktől eltérő korviszonyokkal is magyarázható, hiszen ma már egyetlen megmaradt juhra esik kilencvenkilenc elkóborolt, akkor viszont még a keresztény hit a kultúra magátólértődőségei közé tartozott, a beköszönő újkor csak fokozatosan, évszázadról évszázadra bontotta le ezt a magátólértődőséget, amíg a jelenkori pluralizmusig eljutottunk. Feladatunk azonban pillanatnyilag nem az, hogy a különbséget megmagyarázzuk, hanem annak kimondása, hogy a különbség fennáll. Teréz misztikája és a karizmatikus megújulás közé vallásfenomenológiailag vagy vallásszociológiailag egyenlőségjelet tenni nem lehet. Világosan szeretném leszögezni, hogy minden ilyen szándék távol áll tőlem.

Ennek tisztázása után azonban még mindig jogosan tehető föl a kérdés, hogy vajon a két jelenség között nincsenek-e azonos vonások. És itt már elég sokat mond, hogy az első sarutlan kolostor alapítása ugyanolyan botránkozást és ellenállást váltott ki a 16. századi Avilában, mint a Szentlélek-keresztség és a nyelveken szólás a 20. században a Nagy Tavak vidékén. Ugyancsak sokat mond, hogy Avilai Terézt majd szétfeszíti az evangelizáció utáni vágy. Nem lázad korának kötöttségei ellen, de folyvást fájlalja, hogy ő csak gyönge nő, akinek kommunikációs lehetőségeit erősen megkötik a társadalmi szabályok. Hogy ő négyszázezer ember előtt beszéljen, mint Patti Gallagher a minap, az persze akkor nem volt elképzelhető; úgy hiszem azonban, sokszázezer embert evangelizál folyamatosan írásaival, amelyek szívszakító erővel vonzanak az isteni gyönyörűség patakjához. Pattinek a Duquesne Weekend éjszakáján írt naplóját olvasni számomra ugyanolyan élmény, mint Terézt olvasni volt annakidején, amikor a szegedi Hittudományi Főiskola könyvtárában hozzájutottam műveihez, először életemben. A közös vonások közé tartozik az öröm is: Teréz sarutlan kolostoraiban elvárta, hogy a rekreáció idején örömteli hangulatban társalogjanak a nővérek, s ha elgondoljuk, hogy többségükben húsz év körüli, spanyol temperamentummal megáldott lányokról volt szó, elképzelhető, micsoda csivitelés, gesztikulálás, kacagás, dalolás, sőt táncolás folyt ott, továbbá dalszerzés és verselés is, s mindebben az Alapító Anya is nagy élvezettel vett részt, táncolt is és verte a ritmust a tánchoz, csöppet se ügyelve tekintélyére. (Nem csoda, hogy rajongásig szerették.) Ez pedig megint csak hasonlít a karizmatikus megújulás vonásaira, hiszen ez a mozgalom a keresztény öröm újrafelfedezésével jár. Emlékezetes Teréznek és nővéreinek tetű-ellenes körmenete is, amelyhez Teréz maga írta a tetvek elleni himnuszt, s amely után, mint följegyezték, a sarutlan kármelita nővérek elnyerték a „tetvetlenség karizmáját”. Jellemző a kor higiéniai viszonyaira, hogy a férfi-ág nem kapta meg ezt az ajándékot Istentől. Vagyis a szent kármelita atyák tetvesek voltak. Mint, horribile dictu, a mi Szent Margitunk is... Minden kort a saját mércéjével kell mérni, és a szentet nem a korát megelőző higiénia teszi, hanem a hősies szeretet. A sarutlan nővérek mindenesetre a tisztogatás minden akkori eszközét is bevetették, az imádság mellett. Teréz rajongója volt nemcsak az erkölcsi, hanem a fizikai tisztaságnak is.

Ha már megengedtem magamnak ezt a kis kitérőt, hadd jegyezzem meg: megrendülten tisztelem hősies életéért a pazarló istenszenvedély szentjét, Árpád-házi Szent Margitot, szeretek egykori sírjának helyén imádkozni, a most következő vers is a Margit-szigeten született meg bennem, részben Szent Margit környezetétől, részben Szent Teréz táncától ihletetten. Címe: Pneumatikon, ami azt jelenti görögül, hogy lelki valami, és ez nagyon szabatos megjelölés, pontosabbat nem tudok kitalálni. Őszintén szólva kicsit plágium, egy Verlaine-vers is belejátszott az ihletbe: „Különös táj a lelked, nagy csapat – álarcos vendég jár táncolva benne...” Ezt a verset franciául is ízlelgettem, a remek fordításból Szabó Lőrinc kispórolta a bergamasques szót, amitől érthetőbb lett, de az eredeti, a bergamaszkokkal, sokkal misztikusabb volt. Az én versem hangulata azonban más. Én a mennyei szerelmet és az Istennek való teljes kiszolgáltatottság szabadságát próbáltam visszaadni.

Hercegnő, hercegnő, éjszaka van,
erdőben, vadonban zúgnak a lombok,
álmatlan, társtalan, hajléktalan
bolyongsz az éjben és semmi gondod.

Hercegnő, hercegnő, sötét a bérc,
bokrokban farkasok lapulnak,
semmit se látsz és semmit se félsz,
énekelsz, énekelsz az Úrnak.

Hercegnő, hercegnő, lángol a hold,
angyalok jönnek dallal, gitárral,
táncolj az éjben, fátyladat leoldd,
míg a vad kórus, bolondos csoport
rajongó, mámoros dallama szárnyal.

Hát ekképpen versel egy újkori rajongó Isten 13. és 16. századi jegyeseiről, bár lehet, hogy a mennyben majd elégedetlenségüket fejezik ki nekem, s akkor kénytelen leszek igazat adni nekik. Visszatérve a témához, volt alkalmunk látni, hogy a kármelita misztika hagyományai igenis mutatnak föl közös vonásokat a karizmatikus megújulással, még ha a két jelenségcsoport nem is hozható teljes fedésbe egymással. És ezekután tegyük föl a kérdést, ami a legfontosabb: vajon a keresztény misztikus hagyomány lényege és a karizmatikus megújulás lényege azonos egymással vagy különböző?

Erre pedig a legnagyobb határozottsággal azt válaszolom: azonos.

Valamikor nem ezt válaszoltam. Sőt vettem a fáradtságot, hogy mindenkinek hangsúlyozzam: különböző dolgokról van szó. Erre nem az volt elsősorban az okom, hogy a felszíni jelenségek, a kulturális környezet különböztek. Ezen hamar túltettem volna magam, mert nincs sok érzékem a részletekhez, figyelmem önkéntelenül is a lényegre irányul. A tévedés oka az volt, hogy azt hittem: a misztikus kegyelmek csak a keresztény tökéletesség bizonyos fokának elérése után válnak lehetségessé. Ezt a téveszmémet már említettem. Teréz ugyan gyakran beszél arról, hogy Isten ezt vagy azt a misztikus kegyelmet rendesen csak olyanoknak szokta megadni, akik már előre haladtak az erények útján, de sohasem említ olyasmit, hogy Isten valamely kegyelmet kizárólag azoknak adhat meg, akik már egy bizonyos szinten állnak. Ellenkezőleg, ő azt tanítja, nyilván tapasztalati alapon, hogy a misztikus szemlélődés kegyelmét Isten akár halálos bűn állapotában lévő személyeknek is megadhatja. A tökéletesség útja XVI. fejezetéből idézem:

Isten néha halálos bűn állapotában levő embereknek is megadja azt a nagy kegyelmet, hogy felemeli őket a szemlélődés magaslatára. Ilymódon akarja őket kiragadni az ördög karmai közül.

Vannak egyes, teljesen tévútra került lelkek, akiket Isten csupán csak ezzel az eszközzel tud megmenteni. Mikor tehát Ő Szent Felsége ezt látja, nem akarja, hogy őrajta múljék a vesztük, s ezért, habár bűn álapotában vannak és nem rendelkeznek erényekkel, szellemi édességet, örömöket és elérzékenyülést küld nekik. Ez azután üdvös vágyakat gerjeszt bennük, sőt olykor még szemlélődésbe is meríti őket, bár ritka esetben és csak rövid időre.

Az idézettel kapcsolatban tisztázni kell a szóhasználatot. A szemlélődés szó itt annak az állapotnak a neve, amelyben Isten leállítja a diszkurzív gondolkodást, amely egyik gondolatról a másikra halad, vagyis a ráció, a formális logikával működő értelem tevékenységét, és az értelemnek csak intuitív képessége működik, amely egy helyben állva szemléli tárgyát. Teréz ezt gyakran úgy mondja, hogy Isten felfüggeszti a lelki képességek működését, valójában azonban csak a lépésről lépésre való haladás van felfüggesztve: az akarat egyszerű aktussal tapad Istenhez, akit homályban, logikai kibontás nélkül ragad meg és élvez, anélkül, hogy ezt az élvezetet meg tudná magyarázni. Ez olyan kegyelem, amelyet mi magunk nem tudunk előidézni, ha Isten nem önti belénk. Pontosabb kifejezéssel ezért ilyenkor belénk öntött szemlélődésről szoktunk beszélni (contemplatio infusa).

Van a szemlélődés szónak egy másik használata is, amikor azt az állapotot értjük rajta, amelyet mi magunk idézünk elő azzal, hogy figyelmünket tartósan egyetlen tárgyra irányítjuk. Az elmélkedéstől ez abban különbözik, hogy az elmélkedésben az értelem lépéseket tesz, egyik gondolatról másikra halad, itt viszont ez nem célunk. Magunk elé állítjuk a tárgyat, például a rózsafüzér valamelyik titkát, és egyszerűen elidőzünk nála. Az Üdvözlégyek egymásutánja ilyenkor csak az imádkozás állapotának fönntartását szolgálja, elkalandozó figyelmünket a szöveg tereli vissza, de nem célunk minden egyes szó vagy mondat tudatos követése. A titkot szemléljük, és átadjuk magunkat Isten szeretetének, aki a titokban megnyilvánul. Ilyen a keleti Jézus-ima vagy az ú.n. középpont imája is, amelyekben csak egy mondatot vagy egyetlen szót ismételgetünk. Hasonló a nyelvima, amelyben már nincs érthető szöveg, vagy Isten jelenlétének gyakorlata, amelyben már egyáltalán nincsenek szavak, csak Isten jelenlétét tudatosítjuk. Mindezekben tudatosan használjuk értelmünket, de nem törekszünk megfogalmazható eredményekre, egyszerűen Istenre figyelünk, nem iparkodunk gondolkodni, de nem iparkodunk nem gondolkodni sem. Ezt a fajta szemlélődést akaratlagosan és előre megfontolt szándékkal lehet gyakorolni, szemben a belénk öntött szemlélődéssel, amely kizárólag Isten szuverén tetszésétől függ. Megkülönböztetésül szokták természetes szemlélődésnek nevezni, a belénk öntött szemlélődést pedig természetfölöttinek. Ez azonban némileg zavaró szóhasználat, hiszen Isten kegyelme nélkül semmiféle imának nincs értéke, a kegyelem pedig természetfölötti, emberi korlátainkat felülmúló ajándék. Egy hittel mondott Miatyánk is természetfölötti. Viszont, hogy a dolog bonyolultabb legyen, éppen Avilai Szent Teréz gyakran használja a „természetfölötti” szót azoknak az állapotoknak megjelölésére, amelyeket csak elfogadni tudunk Istentől, magunktól létrehozni nem. Ez nem szabatos teológiai szóhasználat, dehát Teréz nem teológus, „csak” egyháztanító. Ezért erre a szóhasználatra is késznek kell lennünk. Szabatosabb azonban, ha a saját erőnkből elért szemlélődést „szerzett szemlélődésnek” (contemplatio acquisita) nevezzük, szemben a belénk öntött szemlélődéssel. Teréz az összeszedettség imájának nevezi. Használható megnevezések még: aktív/passzív szemlélődés, rendes/rendkívüli szemlélődés.

Mármost: ha föladjuk azt az előítéletet, hogy csak az erények bizonyos fokán részesülhetünk belénk öntött szemlélődésben, és elfogadjuk, hogy ez egyedül Isten szuverén tetszésétől függ, akkor nincs semmi alapunk arra, hogy a karizmatikus megújulásban tapasztalt istenélmény és a klasszikus misztikában tapasztalt istenélmény között bármilyen lényegi dologban határvonalat húzzunk. Mindkettő Isten jelenlétének és szeretetének megtapasztalása, és egyik tapasztalat se idézhető elő mesterségesen. Emlékezzünk a Duquesne Weekend alkalmából a kápolnában elhangzott kijelentésre: „Valami történik itt. Valami, amit nem mi terveztünk.” Ezek nem tervezhető események. Isten szabad tetszéssel osztogatja szeretetének ajándékait. A körülmények különbözhetnek, maga az élmény se egyféle. Én magam egyszer váratlan nevetésként éltem át, máskor csöndes lángolásként a szívemben, mint az emmauszi tanítványok. Loyolai Szent Ignác is följegyezte misztikus élményeinek naplójában, hogy nevetett. Máskor sírt. Ismét máskor a loquela, „beszéd” szó szerepel feljegyzéseiben, ami minden valószínűség szerint a nyelvek adományát jelenti. Ezek a karizmatikus megújulásból is jól ismert élmények. A lényeg ugyanaz. Isten ugyanaz, és alapjában az ember is ugyanaz. A misztikusok a kereszténység lényegét tapasztalják; a karizmatikus megújulás a kereszténység lényegét tapasztalja. A körülmények különbözhetnek, a tapasztalat izzó magva egy.

A mondottaknak azonban van egy fontos mozzanata: az, hogy a belénk öntött szemlélődés semmilyen módszer alkalmazásával nem érhető el mesterségesen. Avilai Szent Teréznek gyakran ismételt tanítása ez. Az Énekek éneke tartalmaz egy ilyen részletet:

Kérlek titeket, Jeruzsálem leányai,
a gazellákra, a szarvasünőkre a mezőn:
fel ne költsétek, fel ne riasszátok kedvesemet,
amíg maga nem akarja!
(Én 2,7)

Nem szabad a Vőlegényt rázni, ébresztgetni. Istent feltétlen odaadással kell szeretnünk, nem pedig a magunk gyönyörűségére. Ha a Vőlegény ébresztgeti menyasszonyát, az tökéletesen rendben van; mint korábban tárgyaltam, Istennel való kapcsolatunk kölcsönös ugyan, de nem szimmetrikus; ilyen szempontból az emberi szerelem hasonlata sántít. „Fel ne költsétek, fel ne riasszátok”: a Vőlegény nekünk nem eszközünk, mi vagyunk az ő eszközei. Amit a magunk részéről elérni próbálhatunk, az a szerzett szemlélődés állapota, vagyis az összeszedettség imája. Ebben az imádságban nem járatjuk figyelmünket egyik tárgyról a másikra, hanem egyszerűen tudatosítjuk Isten jelenlétét, és várakozunk, minden kezdeményezést átengedve neki, közben persze imádkozva a fönt említett módszerek valamelyikével, vagy egy szentképet szemlélve, megfelelő zenét hallgatva, vagy az Eucharisztiára függesztett tekintettel. Közben olykor váratlan gyönyörűséggel elérhet bennünket a belénk öntött szemlélődés érintése; ezt el kell fogadni és elidőzni benne, amíg kapjuk. De kicsikarni, elvárni, szorgalmazni nem tudjuk. Végzetes eltévelyedés, ha bármilyen módszerrel mi magunk akarjuk létrehozni a diszkurzív gondolkodás leállását, hogy „szemlélődjünk”. Ebből autohipnózis lesz, nem szemlélődés. Abba pedig belebetegszünk.

Manapság elárasztják a lelki irodalmat a szemlélődés különböző, gyakran pogány keleti vallásokból átvett módszereit hirdető tanítások. A szemlélődésnek azonban igazából nincs módszere. Az „összeszedettség imája” egyszerű aktus, amelyben értelmünkkel tudatosítjuk Isten jelenlétét és akaratunkkal átadjuk magunkat neki. A belénk öntött szemlélődés pedig Istentől ajándékozott, akaratunktól független állapot, egyszerűen el kell időzni benne. Ha képesek vagyunk beszélni, gyermeki módon ismételhetjük: „Szeretlek”, „Imádlak”, mondogathatjuk Jézus nevét, vagy dadoghatunk, amit akarunk, vagy imádkozhatunk nyelveken, ha tudunk. De igazából semmi szükség szavakra ott, ahol ölelés van és gyönyörűség.

Kérlek titeket, Jeruzsálem leányai, továbbá Budapest fiai és leányai, és Isten valamennyi gyermeke, kérlek titeket a gazellákra és a szarvasünőkre a mezőn: ha olyan könyvekre akadtok, amelyek a szemlélődésből technikai kérdést csinálnak, menjetek tovább, és rázzátok le szemüvegetekről a port. Fel ne költsétek, fel ne riasszátok kedvesemet, amíg maga nem akarja!