Zsinat előtt, zsinat után – Ruffini karizma-stopja – Suenens győz: Lumen Gentium 12 –
A Szentlélek a különvált testvérekben –A pittsburghi Szentlélek-várók – Lelkigyakorlat a hallgatókkal – „Csodát akarok!” –Arcra borulva – Hajnalig imádkoztak – „Bolond vagyok”

A pünkösd-mozgalom szempontjából rendkívül fontos volt a zsinatnak a karizmákkal kapcsolatos állásfoglalása. 1963. októberében Ruffi­ni bíboros kifejtette a zsinaton, hogy a karizmák (a szó kegyado­mányt, ingyenes ajándékot jelent) csak az ősegyház életében játszottak jelentős szerepet, ma már „rendkívül ritkák és teljesen kivételesek”.1Álláspontja szerint nem várható, hogy a Lélek karizmatikus ajándékai jelentős szerephez jussanak a mai Egyház építésében. Vele szemben Suenens bíboros hat nappal később, 1963. október 23-án úgy foglalt állást, hogy a karizmák nem „pe­riférikus vagy esetleges jelenségek az Egyház életében”, hanem „életfontosságúak a Misztikus Test építésében”. Nem kevesek ki­váltságai, ellenkezőleg, „minden kereszténynek, legyen művelt vagy egyszerű, megvan a saját adománya a maga mindennapi éle­tében”.2 Látható, hogy itt a karizmák két különböző teológiája csapott össze.

„Egyáltalán nem is készültem fölszólalni akkor" – mondotta később Suenens bíboros. – „Így állt a dolog, amikor egy napon egyik bíboros kifejtette, hogy a karizmatikus adományok csak az ősegyháznak szóltak és nem a mának. Úgy éreztem, itt tennem kell valamit, mert a karizmák tagadása ellene szól annak, hogy Isten egész népében hiteles, új ébredés induljon el... Megkértem egy jó biblikus szakembert, hogy állítsa össze a karizmákkal kap­csolatos valamennyi fontos szöveget, és ennek alapján megtettem fölszólalásomat.”3 Suenens azt javasolta, hogy a zsinatnak az Egyházról szóló konstitúciója nagyobb hangsúlyt helyezzen a ka­rizmákról szóló tanításra. Ez be is következett, amikor a zsinati atyák elfogadták McEleney jamaicai püspök módosító indítványát a konstitúció szövegében. Ez a javított szöveg alkotja most a Lu­men Gentium konstitúció 12. pontjának második bekezdését (az első bekezdés a hitérzékről szól). Az 1964. november 21-én elfo­gadott konstitúció tehát Suenens bíboros nézetét teszi magáévá. Akkor még senki sem látta előre a zsinati atyák közül, hogy há­rom évvel később a Szentlélek váratlan működése révén ez a szöveg drámaian aktuális lesz. Szószerint az elfogadott szöveg így hangzik:

A Szentlélek az Isten népét nemcsak szentségeken ke­resztül és papi szolgálatokkal szenteli meg, vezeti és éke­síti erényekkel, hanem ajándékait „tetszése szerint juttatva kinek-kinek”” (1Kor 12,17). Ezeket a karizmákat, akár a leg­ragyogóbbak közül valók, akár egyszerűbbek és gyakorta előfordulók, hálaadással és vigasztalódással kell fogad­nunk, mert mindig éppen időszerűek és nagyon is hasz­nosak az Egyházban. Nem szabad vakmerően kívánkozni rendkívüli adományok után és elbizakodottan nem szabad tőlük remélni az apostoli munkálkodás eredményességét. Valódiságukat és célszerű felhasználásukat illetően azok­ra tartozik az ítélet, akik elöljárók az Egyházban, és akik­nek különösképpen feladatuk nem a Lélek kioltása, hanem az, hogy vizsgáljanak felül mindent, és a jót tart­sák meg (vö. 1Tessz 5,12 és 19-21). (1Kor 12,11), sajátos kegyelmeket is oszt szét a hívők minden fokozata között. Ezekkel a kegyelmekkel alkalmassá és készségessé teszi őket külön­féle munkák és feladatok vállalására az Egyház megújho­dása és továbbépítése érdekében, ahogyan az Írásban áll: „A Lélek ajándékait mindenki azért kapja, hogy használ­jon velük

A zsinat második, szempontunkból fontos tétele, hogy a Szentlélek a Katolikus Egyháztól elszakadt keresztény testvérekben is működik, s olyan gyümölcsöket teremhet, amelyek számunkra is hasznosak. „A mi épülésünkre is szolgálhat mindaz, amit a Szentlélek kegyelme különvált testvéreinkben megvalósít.”4 Anélkül, hogy a katolikus hitvallásból bármit is feladna, a zsinat kívánatosnak tartja, hogy tanuljunk a nemkatolikus keresztényektől is! A lelki nyitottság általános légköre és a karizmákról adott tanítás mellett ezzel a tételével teremtette meg a II. Vatikáni Zsinat az esélyt, hogy a protestáns pentekosztalizmus termékeny lehessen a katolikus Egyház számára.

1965. december 8-án zárult le a zsinat, és a pezsgő várakozás légkörét hagyta maga után a Katolikus Egyházban. Ebben a várakozásban osztoztak egy amerikai katolikus egyetem, a pennsylvaniai Pittsburghben működő Duquesne egyetem világi katolikus oktatói is. Nagy lelkesedéssel vetették magukat különböző mozgalmakba: liturgikus mozgalom, ökumenikus mozgalom, polgárjogi mozgalom, békemozgalom...De úgy érezték, még mindig keresnek valamit. Amit csináltak, túlzottan emberi erőfeszítésnek tűnt. A Bibliában az Egyház élete sokkal inkább Isten cselekvése. Hogyan vihetnék bele fáradságos munkájukba és imaéletükbe a felülről jövő dinamizmust, a Szentlélek erejét? Kaptak egy könyvet, A kereszt és a rúgóskés címmel,5 amelynek papírra vetésében a már említett John Serrill vállalt részt, s amely David Wilkerson pünkösdi prédikátor élményeit rögzíti. Arról szól, hogyan működik Wilkerson a New York-i ifjúsági gangek züllött és erőszakos világában a Szentlélek erejé­vel. Bűnözők térnek meg, kábítószeresek szabadulnak meg szen­vedélyüktől. A Lélek irányítja a prédikátor lépteit, a Lélek kényszeríti térdre a legkeményebb fiút, Nicky Cruzt. (Később Nicky is pünkösdi prédikátor lett, Magyarországon is járt. Megrendítő volt saját szájából hallgatni a könyvben olvasott történetet, néhány démontól megszállott sivalkodni kezdett a törökőri Lisieux-i Szent Teréz templomban...) A John Sherrill és felesége közremű­ködésével készült könyv izgalmas olvasmány, és a pünkösd-moz­galom tapasztalatait nem ismerő olvasó számára valóságos reveláció. Isten nem távoli benne, hanem kézzelfogható közelség­ben van. A pittsburghiek elolvasták a könyvet, egyikük föllapozta a Szentírásban a bibliai utalásokat, és új világot fedezett föl. Ismerős szentírási helyek új összefüggésben álltak össze, és egy hatalmas remény bontakozott ki általuk: van kulcs az isteni erő­höz. A kulcs: a Szentlélek keresztsége.

A pittsburghi Duquesne egyetem oktatóinak kis csoportja újult reménnyel kezdett imádkozni. Naponta elmondták egymá­sért a Veni Sancte szekvenciát. Közben egyikük, Ralph Keifer, elol­vasta John Sherrill Más nyelveken szólnak című könyvét is,6 amely sok mindent világossá tesz a pentekosztalizmus körül. A csoport úgy döntött, hogy ideje segítséget kérniük olyan embe­rektől, akiknek ismerős a pünkösdi tapasztalat. A pünkösdi fele­kezetek katolikus-ellenességétől tartva, nem a klasszikus, hanem a neo-pentekosztalizmus felé orientálódtak, egy ismerős episzkopális lelkészhez fordultak tanácsért. Fel­hívták telefonon: – „Ismeri ezt a két könyvet?” – „Igen, ahogy itt ülök, látom őket a könyvespolcomon.” – „Nem ismer ilyen imacsoportot?” – „De igen, ahogy kinézek az ablakon, látom a házát egy hölgynek, akinél minden péntek este imaösszejövetel van.” 1967. január 6-ra sikerült találkozót megbeszélni az illető hölggyel, aki – szándékuk ko­molyságát látva – meghívta az érdeklődő katolikusokat az ös­szejövetelre. Január 13-án a presbiteriánus Miss Florence Dodge lakásán találkozott a csoport. Négy katolikus7 élete első pentekosztalista imaalkalmán vett részt. Minden simán és jólnevelten zajlott, a középosztály modorában, bárminemű entuziazmus nélkül, ám a katolikusok érezték, hogy itt Isten működik. Ja­nuár 20-án kettőjük kérte a csoportot: imádkozzanak értük, hogy megkeresztelkedjenek a Szentlélek­ben, s aztán ezt tovább is adták azoknak, akik akkor nem tudtak eljönni. A változás nem volt látványos, mégis tapasztalhatóan körülölelte őket Isten jelenléte és szere­tete. Imádságuk megtelt dicsőítéssel. Megkapták a nyelvek ado­mányát. A Biblia új vonzóerőt gyakorolt rájuk. Problémáikat Istenbe vetett bizalommal viselték. Könnyen és szívesen beszéltek másoknak Jézusról. Megtalálva az erőt, amit kerestek, új tervet készítettek a február közepére tervezett hétvégi lelkigya­korlatra, amelyet az egyetem hallgatóinak rendeztek. Nem volt szándékukban rájuk erőltetni élményüket, úgy gondolták, imádságban együtt kell keresniük Isten akaratát. Min­denesetre megkérték őket, hogy előkészületül olvassák el az Apostolok Cselekedetei 1-4. fejezetét meg A kereszt és a rugós­kés c. könyvet.

Körülbelül harmincan vettek részt a lelkigyakorlatos hétvé­gén. A legtöbben nem is hallottak még a Szentlélekben való megkeresztelkedésről. Közéjük tartozott Patti Gallagher is, az események későbbi fontos tanúja. „Bár tanáraink közül hárman már megkapták a Szentlé­lek keresztségét egy hónappal azelőtt, akkor egyikünk se tudott erről – írta a lány később. – Emlékszem, amikor befejeztem a könyvet, letérdeltem a szobámban, és imádkoztam, hogy mélyeb­ben érzékeljem életemben a Szentlelket és erejét. A 'nyelven szólásra' és a kézföltétellel kapott 'keresztség'-re való utalások elkerülték a figyelmemet, amikor a könyvet olvastam. Rám az tett nagy benyomást, hogy milyen világosan ismerte Dave Wil­kerson Isten akaratát. Emlékszem, azt kívántam, hogy én is ilyen világos jeleket kapjak arra nézve, mit akar velem az Úr.”8

A Bárka és Galamb elnevezésű lelkigyakorlatos házban bűn­bánattal kezdték a lelkigyakorlatot pénteken, 1967. február 17-én este. Szombat délelőtt fölhangzott a kérdés: „Készen vagy arra, amit Isten tenni akar az életedben?”9 Délután Patti Gallagher cédulát rajz­szögezett ki a hirdetőtáblára: CSODÁT AKAROK! Egyszeresek kiderült, hogy nincs víz. A kút apadt ki, vagy a szivattyú romlott el? Víz nélkül nem maradhattak másnapra, de abszurdnak lát­szott most félbehagyni a sokat ígérő együttlétet. „Imádkozzunk!” Egy fiú, aki másokkal együtt imádkozott, hogy a vízprobléma megoldódjék, az esti bibliai elmélkedés után lement, és megnyi­totta a csapot. Bőséges sugárban ömlött a víz! Sokan nem is tud­ták, hogy baj volt a vízvezetékkel, de akik tisztában voltak a gonddal, most a hit örömét tapasztalták. (Csoda egyébként nem történt, nagy nehezen sikerült felhajtani egy szerelőt a szombat délután ellenére.) Egy lány, Karin Sefcik, a kápolnában térdelt, hogy hálát adjon Istennek. Ekkor berob­bant az előbb említett fiú, David Mangan, és teljes hosszában arcra borult az Úr előtt. „Az oltár előtt álltam, és a következő dolog, amit észrevettem, az volt, hogy leborulva fekszem a föl­dön, sírok, és olyan elragadtatott örömet érzek, amilyet talán so­ha többet nem fogok érezni. Jobban sírtam, mint bármikor életemben, de egyetlen könnyet sem hullattam. Jézus Krisztus hirtelen olyan valóságossá és annyira jelenlevővé vált, hogy min­denhol őt éreztem köröskörül. A szeretetnek olyan érzése zúdult rám, hogy meg se próbálom leírni. Egy idő múlva (nem tudom, meddig tartott) a lábamra segítettek, és miközben lementem a lépcsőn, tudtam, hogy Isten Lelke cselekedett bennem az imént.”10 A hallgatókon lassan el­uralkodott a hit atmoszférája. Újból és újból énekelték a Veni Creator himnuszt angolul.

Estére azt tervezték, hogy a sok imádság és beszéd után megünneplik hármuk születésnapját. De a parti valahogy nem akart elkezdődni. Egy jegyespár hallott a Szentlélekben való megkeresztelkedésről. Vágy ébredt bennük, hogy elnyerjék ők is. Ralph Keiferhez fordultak, aki fölment velük az emeletre és imádkozott értük, anélkül, hogy a többiek tudtak volna erről. Mélyen megérintette őket a Szentlélek, és nyelveken kezdték di­csérni az Urat. Közben Patti Gallagher fölment a kápolnába, hogy a partira toborozzon. Ott Isten jelenlétének hatalmas ereje fogadta. „Alighogy letérdeltem, remegni kezdtem. Hirtelen nem volt kedvem elmenni onnan. Emlékszem, vitatkoztam önmagam­mal, hogy Krisztus jelen van a többiekben, és hogy le kell men­nem hozzájuk, nem tölthetem a kápolnában egész életemet. Három másik hallgató is ott volt, amikor váratlanul betöltött a Szentlélek, és megérintett, hogy Isten valóság. Nevetni és sírni kezdtem egyszerre, mert nem csupán azt tudtam, hogy Ő való­ság, hanem azt is, hogy szeret bennünket. És az ő szeretete majdnem őrült, mert mi annyira méltatlanok vagyunk, és ő mégis bőven adja kegyelmét. Meg akartam osztani ezt a csodálatos tu­dást és örömet a többiekkel, de olyan távolinak tűntek. Egy pil­lanatra azt gondoltam, hogy ez csak gyönyörű álom. A következő pillanatban azt vettem észre, hogy leborulva fekszem az oltár e1őtt, és Krisztus békéje tölt be... Nem győztem imádkozni, hagy a többiek is megismerjék őt. Korábbi szégyenlősségem a hangos imádkozással kapcsolatban teljesen eltűnt, ahogy a Szent­lélek beszélt belőlem. A tanárok aztán föltették kezüket néme­lyik hallgatóra, de legtöbbünk akkor kapta meg a 'Szentlélekben való keresztséget', amikor az Oltáriszentség előtt térdelt és imád­kozott. Némelyikünk nyelveken kezdett beszélni, mások a meg­különböztetés, a prófécia és a bölcsesség ajándékát kapták. De a legfontosabb ajándék a szeretet gyümölcse volt, amely összekö­tötte a közösséget. Az Úr Lelkében olyan egységet találtunk, amit régóta igyekeztünk létrehozni saját erőnkből.”11

Hajnalig imádkoztak, nem akarták abbahagyni. A lelkigyakorlatos házat vezető nővérek nagy nehezen tudták rávenni őket, hogy nyugovóra térjenek. De Patti Gallagher még a szobájában se feküdt le, hanem naplót írt.

Leborulva fekszem Jelenlétedben, kezem ég, szívem vadul ver. Ömlengek és félrebeszélek. Azt hiszem, őrült vagyok. Az vagyok, Uram, őrült vagyok szereteted szédületében.

Olyan békés Veled lenni. MARADJ, MARADJ, MARADJ, MARADJ. Nem érdemlem meg, de köszönöm. Most ízlelem jóságodat.

Új erő van bennem. Egy belső hang beszél belőlem, új énem, a Szentlélek. Hadd hallják meg mások, ahogy rólad beszélek, hadd gondolják, hogy bolond vagyok. AZ VAGYOK! Bolond vagyok érted. Mert a te szereteted bolond. Ki más fogadna el bennünket minden hibánkkal, gyöngeségünkkel, hanyagságunkkal?12

Ez volt a híres Duquesne Week­end. A katolikus karizmatikus megújulás tavasza.

Kelj fel szaporán, szerelmem!
Jöjj, galambom, szépségem!
Mert a tél már elmúlt,
az eső elállt, elvonult,
földünkön előbújnak a virágok,
eljött a szőlőmetszés ideje,
s a gerle szava hallatszik a határban.
A füge már kihajtja első gyümölcsét,
s a virágzó szőlő illatot áraszt.
(Én 2,10-13)

Ez az illat azóta is árad az Egyházban. Egy évvel ezelőtt, 2006. pünkösd vigiliáján, Patti Gallagher, Al Mansfield felesége és négy gyermek anyja, négyszázezres tömeg előtt köszönte meg XVI. Benedek pápának az egyházi mozgalmak és új közösségek iránti jóindulatát...

Talán kicsit furcsa az Égsz c. vers, amelyet a Szentlélek tüzéről írtam. De ideillik, mert épp olyan bolond, mint amilyen bolondnak Patti érezte magát az Úr Lelkében, a Duquesne Weekend éjszakáján.

Égsz. És szeretlek. Égek.
Ég a kehelyben a véred.
Égek, mint lángban a féreg.
Mint szégyenben, csődben a cégek.

Égek, mint hitben a tények.
Mint benzinnel leöntött lényeg.
Mint gályarab vállán a bélyeg.
Égek, mint viharban a fények.

Emésztő tűz a lényed.
Imádlak, imádlak téged.
Máglyáján a misztikus éjnek
égsz. És szeretlek. Égek.