Szabadság a sémáktól – Összeszedettség – Átmenet a nyugalmi imába – Kérés Istenhez – Nem manipulálunk – Az imádkozó szív átalakul – Dicsőítő ima – Isten táncba visz bennünket

Említettem, hogy hosszú ideig tévedésben voltam a misztikus jelenségek jellegét illetően: azt gondoltam, hogy a misztikus ima fokozatai egyúttal erkölcsi fokozatok, vagyis a magasabb imamód a szeretet magasabb fokát és ezzel a tökéletesség magasabb szintjét is jelzi. Ez azonban olyannyira nincs így, hogy például az elragadtatás, amely Avilai Szent Teréznél egy darabig igen gyakori volt, élete végső szakaszában, amikor az Istennel való tökéletes egyesülés útján járt, teljesen megszűnt. Hangsúlyozni kell, hogy a Belső várkastély lelki lakásai is, jóllehet szemléletesen bemutatják Teréz lelki fejlődését és az általa tapasztalt jelenségeket, voltaképpen csak esetlegesen rendelik hozzá az erkölcsi haladás fokaihoz a misztikus ima fokait. Maga Teréz jelenti ki, hogy Isten halálos bűnben lévő embert is meglátogathat szemlélődő imával, ha ezzel akarja magához édesgetni. A karizmatikus megújulásban olyan személyek, akik éppen csak meghozták az alapdöntést Jézus Krisztus mellett, nem egyszer olyan élményekben részesülnek, amelyeket Teréz csak a negyedik lelki lakásban, a nyugalmi imánál tárgyal. Isten imádása élet, szerelem, kaland, nem sémák gyűjteménye.

Éppen ezért nincs szándékomban a misztika rendkívüli jelenségeinek további fokozatait folytonos sorban elemezni. Ezekről bárki olvashat a Belső várkastélyban, de tudnia kell, hogy amiről olvas, az – ebben a formában – Teréz útja és nem az övé. Az életszentség ösvénye mindenkinél más és más. Az alaphelyzet, amelyet leírtam s amelyből kiindulni szándékozom, annak a léleknek helyzete, amely komoly elhatározással akar Jézus Krisztushoz tartozni, meghallotta az életszentségre szóló hívást, küzd gyarlóságaival, és közben imádkozik. Az ilyen lelkeknek ajánlom az összeszedettség imáját, nem mint valami technikát, hanem mint az imádás lényegi attitüdjét. Bármilyen technikával imádkozzék valaki, mondjon rózsafüzért, térdeljen csöndben a legszentebb Eucharisztia előtt, végezze egyénileg az Imaórák Liturgáját, elmélkedjék a Szentírásról, beszélgessen az Úrral halkan vagy hangosan, egy közös alapállásra mindenképpen szüksége van: tudatosítania kell Isten jelenlétét és minden képességét tőle telően őrá kell összpontosítania. Márpedig ebben áll az összeszedettség lényege, nem a negatívumokban, bizonyos képességek működésének szüneteltetésében. Látható, hogy ezer mérföldre vagyunk az autohipnotikus keleti technikáktól. Nem akarjuk elváltoztatni saját tudatállapotunkat. Valakire figyelünk, aki élő személy, és mindenek fölött kívánatos.

Ha aztán elhangzik „a pásztor füttye”, amelyről Teréz beszél, s amely a képességeket a benti vár belsejébe szólítja, akkor valóban többé-kevésbé elváltozott tudatállapot jön létre, de ezért már a Pásztor viseli a garanciát. Ettől nem kell félni, engedni kell neki. Az így beállt állapotot a Belső várkastélyban az összeszedettség imájánál tárgyalja Teréz, de minthogy minden más helyen azt nevezi összeszedettségi imának, amit saját tevékenységünkkel elérhetünk, én ehhez a terminológiához ragaszkodom, s amennyiben Isten maga „gyűjti be”, láncolja magához képességeinket, ebben már a nyugalmi ima csiraszerű jelentkezését látom. A nyugalmi imának aztán számos fokozata van. Amikor jelentkezik, az imádkozónak föl kell hagynia saját tevékenységével, és átadnia magát Isten érintésének. Nem kell tovább mondani a rózsafüzért, le kell tenni a Szentírást, a zsolozsmában szünetet lehet tartani, az Úrral való beszélgetés elnémulhat, a tekintetnek nem kell a tabernákulumra szegeződnie, a szemhéjak lezárulhatnak. Át kell engednünk magunkat Isten édességének, a „csontjainkba öntött illatos balzsam” érintésének. Egy-két szerető szót mondhatunk, de semmiképpen ne erőltessük az eddigi tevékenységet. Mint Alkantarai Szent Péter tanít bennünket, „az elmélkedés eszköz, a szemlélődés pedig a cél: az elmélkedés út és mozgás, a szemlélődés az élet befejezése és a a cselekvés vége ... A cél elérésével minden eszköz megszűnik. Íme a hajós is megpihen, mikor beért a kívánt kikötőbe; éppen így az elmélkedő is, mihelyt eljut fáradságos úton-módon a szemlélődés nyugalmára és ízlelésére, abba kell hagynia az okoskodás és megfontolás kényelmetlen ösvényét; és be kell érnie azzal, hogy egyetlen egyszerű tekintettel az Isten jusson eszébe, és őt mintegy maga előtt lássa és azzal az indulattal, amelyet ugyancsak ő ad meg, a szeretet, a bámulat, az öröm indulataira serkenjen, benne örvendezzen és azt élvezze” . Ilyenkor, amennyiben fantáziánk még mindig csapong, ne foglalkozzunk vele, hagyjuk csapongani. A szív szeret, és ez a lényeg.

Mindez egyáltalán nem ritka jelenség. A nyugalmi ima, gyöngébb vagy erősebb mértékben, gyakran fellép a komoly imaéletben. Amikor már hosszabb ideje imádkozunk, és közeledik imaidőnk vége, érdemes kicsit megállni, és a szeretet egyszerű belső aktusával fordulni Istenhez. Lehet, hogy nem részesülünk misztikus ajándékban, de az is lehet, hogy a Szentlélek ilyenkor felizzítja szívünket. Ezt teljesen az ő szabad tetszésére kell bíznunk, nem követelve semmilyen élményt – mégis, legalább az esélyt adjuk meg rá. A csöndes belső figyelem akkor is érték, ha nem kíséri belénk öntött tapasztalat. Ám, noha nem tanítani, csak tapogatózni próbálok ezen a területen, vajon nem azért maradnak le sokan Isten szeretetének megtapasztalásáról, mert túl keveset várnak az Úrtól? A misztikus kegyelmeket nem szabad követelni, de szabad alázattal kérni, ha helyes szándékkal tesszük. S ne volna szükségünk erre a megerősítésre a bennünket körülözönlő szenny- és kínáradatban?

Emlékszem életemnek egy szakaszára, amikor Pestszentlőrincen laktam, és egy-egy ima- vagy közösségi összejövetel után este busszal kellett hazamennem a főváros más pontjairól. A peremvárosi buszok ritkán járnak. Kemény télben bizony nem volt könnyű kivárni a Kőbánya-Kispest megállóban a busz beállását. Ilyenkor vacogtam és imádkoztam. „Uram, áraszd ki rám Szentlelkedet. Brrr, brrr. Eleven tüzedet öntsd ki rám. Vac, vac. Jöjj, Szentlélek. Brrr, brrr. Jöjj, mennyei tűz, járj át engem. Vac, vac.” És így tovább. Tárgyilagosan meg kell mondanom, hogy semmiféle tűz-élményem nem volt. Fizikailag nem szabadultam meg a fázás kínjától. Mégis, talán jobb lett volna, ha imádkozás nélkül vacogok? Volt reménységem, és bizonyára nem volt a Szentlélek hívása hiába. A fázást túléltem, és el is fogadtam Istentől. Tűzáldozat helyett didergés-áldozatot mutattam be neki. Lehet, hogy a mennyei tűz kérése kicsit komikus volt részemről, de hiszen Isten szereti gyermekeit akkor is, amikor kicsit komikusan viselkednek. Ő tudta jól, hogy ennyi fázástól nem lesz semmi bajom. Talán a szándékom se volt egészen helyes, mert inkább a vacogás motivált, mint a Szentlélek eleven tüze utáni vágy. Ha azonban azért kérjük a mennyei tüzet, hogy növekedni tudjunk Isten szeretetében, helyes a szándék, és szabad meghallgatást remélnünk. Hogy meg ne fagyjunk a világ jégkatlanában, szükségünk van a pünkösdi lángra. „Adja a Szentlelket mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle” (Lk 11,13).

Itt fölmerül a kérő ima problémája. Mint tudjuk, Urunk biztos meghallgatást ígér azoknak, akik hittel imádkoznak. „Mindazt, amit imádkozva kértek, higgyétek, hogy már elnyertétek, és meglesz nektek” (Mk 11,24). Vagy: „Amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek” (Jn 16,23). Ugyanakkor mindnyájunknak vannak olyan tapasztalataink, hogy kértünk valamit Istentől, és nem kaptuk meg. Felületesen azzal szoktuk ezt magyarázni, hogy kérésünk nem felelt meg Isten akaratának. Ez azonban igen rosszízű elképzeléshez vezethet: mintha a kérő ima találgatás lenne. Ha sikerül eltalálnuk vele Isten akaratát, teljesül, ha pedig nem sikerül, akkor nem teljesül. Mivel pedig Isten imádságunk nélkül is meg tudja tenni, amit akar, fölmerül a kérdés, miért kell egyáltalán imádkoznunk. Nem A kis hercegben szereplő királyhoz válunk-e hasonlóvá, aki hajnalban napfelkeltét, este naplementét parancsol „alattvalóinak”, és azok pontosan „engedelmeskednek” neki? Ez az irónikus kérdés már pontosan jelzi, mi a hiba az imameghallgatás fenti értelmezésében. Ha az imát úgy képzeljük el, hogy saját akaratunk teljesítésére vesszük rá Istent, akkor az ima teljesen fölösleges, mert Isten abszolút, szuverén valóság és nem függ a mi imáinktól. Amikor a Bibliában Ábrahám vagy Mózes alkudozik Istennel és ráveszi terveinek módosítására, akkor antropomorf ábrázolásokkal van dolgunk. Isten akarata nem változik, és nem függvénye a mi akaratunknak. Mi úgy képzeljük, hogy imánk hat Istenre, utána pedig Isten hat a teremtett valóságra, és megvalósítja imánk tartalmát. Ez azonban nem így van. Mindig Isten a kezdeményező. Ő tudja, mit akar; ennek érdekében hat ránk, hogy imádkozzunk; utána pedig imánk (feltételezhetően az angyalok közreműködésével) hat a teremtett valóságra, és megvalósítja Isten akaratát. Mint Szent Ágoston mondja:

Maga az Úr mondta, hogy ahhoz imádkozzunk, aki mielőtt kérnénk, már tudja, hogy mire van szükségünk ... Urunk és Istenünk nem a mi akaratunkat szeretné ezzel megtudni, mintha előbb még nem ismerné, hanem éppen azt akarja, hogy imádságunkban tartósan foglalkozzunk kérésünkkel, hogy ezáltal majd be tudjuk fogadni, amit úgyis adni készül.

Ágoston tanítása szerint tehát a kérő imával Isten akaratának hullámhosszára állunk be, hogy rajtunk keresztül megvalósulhasson az ő – kérésünket megelőző – elhatározása. Csatornáivá válunk erejének, amelyet imánkon keresztül áraszt ki. A világot mozgató Akarat szabad eszközeiként imádságunkkal befolyásoljuk a teremtést. Figyeljük meg azt is, hogy Jézus semmi különbséget nem tesz a kérő és parancsoló formában elmondott ima között, feltéve, hogy van benne hit.

Bizony, mondom nektek: ha valaki azt mondja ennek a hegynek: »Emelkedj fel és vesd magad a tengerbe!«, és nem kételkedik szívében, hanem hiszi, hogy megtörténik, amit mond, akkor az meg is fog történni. Azért mondom nektek: Higgyétek, hogy mindazt, amit imádkozva kértek, elnyeritek, és meglesz nektek (Mk 11,23-24).

Vagyis: az Istenhez intézett kérő ima egyúttal a teremtéshez intézett parancs. Érthető tehát, hogy az ilyen ima mindig teljesül, hiszen Isten elhatározását valósítja meg. Ez az imádság nem Istent manipulálja, hanem rajta keresztül Isten manipulálja a teremtést. Éppen fordítottja ez a mágikus beállítottságnak, amelyben az ember az istenséget próbálja manipulálni. Ha ez sikerül, akkor nem Istennel szemben sikerül, hanem démonokkal szemben, akik azért válnak az ember eszközeivé, hogy hatalmukba kerítsék. A keresztény imában azonban Isten használja az embert, és nem az ember használja Istent. Ezt fejezi ki az a követelmény, hogy a kérő imának hittel kell történnie. Ha Isten az aktuális hit karizmáját adja, amelyben elfogadjuk, hogy kérésünk az ő szándékát fejezi ki, akkor valóban biztosak lehetünk a kérés teljesüléséről. Ehhez azonban egyesülve kell lennünk Jézussal, hogy kérésünk egyúttal az ő kérése legyen. Ezt fejezi ki a János-evangéliumban megfogalmazódó követelmény, amely szerint „Jézus nevében” kell imádkoznunk, vagyis az ő személyében, mert az ókori keleti gondolkodásban a név a személyt jelenti. Bensőséges egységben kell lennünk az Úrral, hogy amikor imádkozunk, ő imádja bennünk az Atyát. Az ilyen kérő ima aztán teljesül, bármilyen rövid. „Az imádságban pedig ne fecsegjetek, mint a pogányok, akik úgy gondolják, hogy a bőbeszédűségükért nyernek meghallgatást” (Mt 6,7). A pogány gondolkodás manipulatív, az imádság mennyiségével mint súllyal akarja lenyomni az istenség mérlegét. Szabó Lőrinc a Tücsökzenében elbeszéli, hogyan imádkozott gyerekkorában családja szegénységének megszűnéséért:

Ezer miatyánkot mondok, ha kell –
míg meg nem áldasz, nem engedlek el!

Nem kapta meg a nagy gyémántot, amit kért. Hasonló tapasztalatról számol be Maugham is. Ugyanezt a panaszt hallom jámbor asszonyoktól: „Nem hallgat meg a Jóisten, pedig annyit imádkozom...” A manipulatív imának nincs esélye.

Miért biztat akkor Jézus, hogy kitartóan imádkozzunk? (Gondoljunk az igazságtalan bíró vagy az alkalmatlankodó barát példabeszédére.) Azért, mert, mint tapasztaljuk is, a Jézussal való egyesülés nem adatik készen, ennélfogva az aktuális hit karizmája is gyakran nagyon halványan, bizonytalan formában jelentkezik. Ezért kell elsősorban arra törekednünk, hogy az imádságban az Úrral találkozzunk és szeretetben egyesüljünk vele. Mint a Katekizmus mondja: „Kérésünk első meghallgatása abban áll, hogy az imádkozó szív átalakul.” A panaszkodó jámbor asszonyok minden bizonnyal több meghallgatást tapasztalnának, ha tartózkodnának mások szidalmazásától és, mondjuk, nem szólnák meg a menyüket. „Amikor ... felálltok, hogy imádkozzatok, bocsássátok meg, ha valami sérelmetek van valaki ellen, hogy a ti Atyátok is, aki a mennyekben van, megbocsássa nektek vétkeiteket” (Mk 11,25). A kitartó ima indoklásához tartozik az is, hogy a hegyek nem mindig mozognak gyorsan. Türelemre, állhatatosságra, vissza nem vont bizalomra van szükség.

Ebből kiviláglik, hogy a kérő ima hatékonyságának titka nem a mennyiségben vagy bármilyen imatechnikában rejlik, hanem abban, hogy szívünk mennyire egyesült Jézussal. Amit Teréz annyira hangsúlyoz, hogy az imádságban meg kell fontolnuk, ki is az, akivel beszélünk, voltaképpen a dicsőítő ima alapvető jelentőségét emeli ki. Meg kell fontolnunk, hogy Isten kicsoda, és az ő végtelen szentségének kifejezésre kell jutnia életünkben: „Szenteltessék meg a te neved.” Ez az első és legfontosabb kérés az Úr imájában. Ha tehát időt töltünk az Úrra irányított összeszedettségben, s közben talán mondunk is néhány szót arról, hogy imádjuk, csodáljuk és szeretjük őt, hogy hálásak vagyunk mérhetetlen jóságáért és viszonozni próbáljuk ingyenes ajándékait, ez imaéletünk lényege lesz, amit alkalmilag kiegészíthetünk a Dicsőség, a Szent vagy vagy a dicsőítő zsoltárok szövegével. A nyelveken való imádkozás is nagyon alkalmas eszköze a dicsőítésnek.

A dicsőítés légkörében aztán gyakran megtörténik, hogy a Szentlélek átveszi imádságunk irányítását. Közös imaösszejöveteleken nagyon fontos ez, de ugyanígy előfordulhat egyéni imában is. Ilyenkor habozás nélkül lépjünk ki előre megtervezett sémáinkból. Ha a Szentlélek az Úrral való szótlan együttlétre vezet, mint már mondottam, fogadjuk el azt, amíg csak tart; ha kérések bukkannak elő szívünkből, mondjuk ki kéréseinket; ha dicsőítő imák vagy énekek jönnek ajkunkra, engedjünk a késztetésnek. Itt nem valami rendkívüli kegyelemre gondolok, hanem arra a közönségesre, ami fantáziánkon és intuíciónkon keresztül érkezik, mindazonáltal több-kevesebb bizonyossággal a Szentlélektől van. Ilyenkor le kell tenni a Szentírást, bátran félre lehet tenni a rózsafüzért, hacsak nem vagyunk kötelezve elvégzésére; utóbbi esetben is jobb későbbre halasztani; ilyenkor kapjuk a vezetéseket, a prófétai ösztönzéseket, Istennel összekötött sorsunk új és új kalandjait. Félre ne értsük, nem igényelhetjük magunknak az isteni vezetés vagy szózat tévedhetetlenségét, de örvendezhetünk a játékos szabadságnak, amely megnyílik előttünk. Isten táncba visz bennünket.

Perdülj, perdülj, Szulamit!
Perdülj, perdülj! Hadd nézzünk!
Mit akartok nézni Szulamiton?
Csak nem a tábori körtáncot?
(Én 7,1)

A Szentléleknek ez a szabadsága kiárad életünk minden területére. Indokolatlan előítélet, hogy földi vagy anyagi dolgokért nem szabad imádkozni. Jézus belefoglalta a Miatyánkba a mindennapi kenyeret, éppúgy, mint Isten országának eljövetelét, s ha valaki anyagi gondjaiért, betegségekből való gyógyulásért, állásért, lakásért vagy sikeres családalapításért imádkozik, ez éppúgy része lehet Istennel töltött idejének, mint a dicsőítés, hálaadás vagy a bűnbánat. Csak legyen a maga helyén, az Istennel való kapcsolatnak alárendelve. Ne feledjük, az első kérés: „Szenteltessék meg a te neved.”

Minden legyen alárendelve az Istennel való kapcsolatnak. Szomorú visszaélés, ha az imádság meddő önvizsgálatba vagy a problémáinkon való tépelődésbe fullad. Az Imádottunkkal való együttlét lényege, hogy rácsodálkozunk az ő szépségére, és magunkba isszuk azt.

akit imádok fény és látomás
akit imádok örvénylő zene
akit imádok villámló varázs
akit imádok a tűz szelleme

akit imádok felhő és galamb
akit imádok holdfény a havon
akit imádok vakmerő kaland
akit imádok édes nyugalom

akit imádok mélyebb mint a csönd
akit imádok naponta kiált
akit imádok élő sziklatömb
akit imádok érti a halált

akit imádok vérzik és kacag
akit imádok titkaimba néz
akit imádok boldog virradat
remegő mámor égő ölelés