Szenzációs jelenségek – Szüntelenül imádkozni – Halálos bűn fenyeget –
Keresztény alapdöntés – Hova lesz a Szentlélek-tapasztalat? –
Az imaélet növekedése – Gyakori gyónás – Összeszedettség

Az eddigiekben szóltunk a belénk öntött szemlélődés fokairól, a nyugalmi imáról, az egyesülő imáról és az elragadtatásról. Sokat lehetne még beszélni a misztikus ima kísérőjelenségeiről, például a levitációról, amikor az imádkozó a levegőbe emelkedik, vagy a Lélekben nyugvásról, amikor, éppen ellenkezőleg, valaki a földre esik az imádságban működő erő hatására. Ugyancsak lehetne szólni a látomásokról és hanghallásokról, amelyek szintén előfordulnak, ismerősek a Szentírásból és a misztikusok életéből, sajnos azonban, nem egyszer bizony vitatható az eredetük. Ilyen jelenségeket a sátán angyalai is elő tudnak idézni, ezért van forgalomban annyi hamis magánkinyilatkoztatás. Ezekkel kapcsolatban fontos tudnunk, hogy a magánkinyilatkoztatások nem képezik a hit tárgyát, elfogadásuk nem szükséges az üdvösségre. Inkább maradjunk szkeptikusak egy valódi magánkinyilatkoztatással szemben, mintsemhogy egyetlen hamis magánkinyilatkoztatást is elfogadjunk. Ha az Egyház jóváhagyását adja egy magánkinyilatkoztatáshoz, az csak azt jelenti, hogy nyugodtan elfogadhatjuk, nem pedig azt, hogy kötelező elfogadni. A mérlegelés joga megmarad.

A szenzációs jelenségek után térjünk vissza a hétköznapokhoz, és kérdezzük meg, hogyan gyakoroljuk Isten imádását magánéletünkben. Siralmas tapasztalatom az, hogy nagyon sok katolikus a kötelező vasárnapi szentmisén kívül, amit unatkozva vagy kevésbé unatkozva végigül, egy rövid reggeli és esti imára korlátozza imaéletét. A karizmatikus megújulásban is sokan vannak, akik lelkesen éneklik a gitáros dicsőítő dalokat és szívesen részt vesznek a közös imádkozásban, s ezeket nem egyszer Szentlélek-megtapasztalás is kíséri, viszont mindennek nincs fedezete személyes imaéletükben. Nem töltenek időt Istennel. Pedig a Szentírásban mást olvasunk: „Szüntelenül rólad szól dicséretem (Zsolt 71,6)”; „Szüntelen kell imádkozni és nem szabad belefáradni” (Lk 18,1); „Szüntelenül imádkozzatok!” (1Tessz 5,17); „Mutassuk be tehát Istennek mindenkor a dicséret áldozatát, azaz ajkunk gyümölcsét, amely az ő nevét magasztalja” (Zsid 13,15). Isten azt kívánja tőlünk, hogy állandóan imádkozzunk, hogy egész lényünk felolvadjon az ő imádásában. Ez nem ésszerűtlen kívánság, hiszen ő teljes létezésünk értelme. „Minden belőle, általa és érte van. Dicsőség neki mindörökké!” (Róm 11,36). Az őrá irányuló tudatos és teljes odaadás nélkül, amit imádásnak nevezünk, céljavesztett egzisztenciák vagyunk.

Erről a követelményről azt szokás mondani, hogy mindennapi teendőinket, munkánkat felajánlva Isten dicsőségére, máris folytonosan imádkozunk. Csakhogy ez így nem igaz. Ezzel még csupán a felajánlás időpontjában imádkoztunk. A jószándék dicséretes, de nem szüntelen ima. Szüntelen ima az, ha az ember egész lényével, tehát tudatával is állandóan együtt van a mindenek fölött szeretett Istennel. Miközben a tudat felszíne a teremtményekkel foglalkozik, a tudat mélyrétegében állandóan jelen van az imádás mint folyamatos belső aktus, s időnként felszínre tör kifejezett imádság formájában. Csak így beszélhetünk igazán állandó imáról; másképp önmagunkat ámítjuk. A sajátos isteni minőség, a „szent” karaktere nem lesz belenyomva a profán tevékenységbe pusztán azáltal, hogy egyszer felajánlottuk, hanem csak akkor, ha a tevékenység minden pillanatában működik az a belső beállítottság, amely a felajánlásra indított bennünket – vagyis az imádás.

Lehetséges ez? Igen, mert az istengyermekség állapotában lévő ember lényének legmélyén a Szentlélek állandóan imádkozik. „Maga a Lélek jár közben értünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal” (Róm 8,26). Az élő víz forrása a kegyelmi állapotban lévő ember lelkének mélyén, egzisztenciájának pneumatikus rétegében fölfakad, és jelenvalóvá teszi benne azt a fenntartás nélküli odaadást, ami a Szentháromság belső életét jellemzi. Csakhogy ez a jelenlét törékeny, ápolni kell. Amennyiben ambícióink folyvást teremtett célokra irányulnak, az imádás belső attitüdje fokozatosan gyöngül, mert az emberi lélek pneumatikus mélységei nem függetlenek a pszichikus felszíntől. Az ember egységes lény. Ha a pszichikus tevékenység nem a pneumatikus beállítottságot követi, a belső, pneumatikus attitüd elsorvad. Az élő víz apad, végül már csak alig-alig szivárog, s előbb-utóbb törésre kerül sor, a psziché olyan döntésre kap indítást, amely már ellentétes a belső beállítottsággal. Ha a pneuma, ahol az ember szabadsága fészkel, megadja magát és megszületik az Istenre irányultságnak ellentmondó egzisztenciális döntés, a lélek az értékperverzió állapotába kerül, bekövetkezik a halálos bűn.

Azokat a személyeket, akik a fönt leírt módon élnek, vagyis a vasárnapi szentmise mellett csak egy rövid reggeli és esti imát végeznek, előbb-utóbb eléri ez a végzet, hiszen az élet tele van kísértéssel. A kegyelem állapotában lévő lélek helyzetét, amely még nem mondott le a világról, Avilai Szent Teréz úgy írja le, hogy a belső várkastély első, legkülső lakásában tartózkodik, ahova sok mérges fenevad is bejut, ezért lehetetlen, hogy azok időnként meg ne harapják.

Ebbe az első lakásba úgyszólván semmi sem jut el abból a fényből, amely a trónteremtől árad szerteszét. Nem fekete és sötét ugyan, mint mikor a lélek halálos bűn állapotában van, de azért bizonyos értelemben mégiscsak el van homályosítva. Nem látni ugyanis benne a világosságot – értem azt a világosságot, amely benne van. Ennek nem a lakás az oka – sehogysem tudom magamat világosan kifejezni – hanem az a sok kígyó, vipera meg mérges fenevad, amelyek betolakodtak, mikor a lélek ide belépett. Ezek miatt azután semmit sem lát a fényből. Úgy van vele, mintha valaki egy napvilágos terembe lép, de nem tudja kinyitni a szemét, mert por ment bele. Hiába süt be az ablakon a nap, ő semmit sem lát. Így van a lélek is: az a sok bestia arra kényszeríti, hogy behunyja a szemét s kívülük ne lásson semmit sem. Így fest ugyanis nézetem szerint az a lélek, amely ugyan nincs halálos bűnben, de teljesen el van merülve a világi dolgokban. ... Pedig ha valaki be akar jutni a második lelki lakásba, nagyon jó lemondania – már amennyire állásbeli kötelezettségei engedik – legalábbis azon dolgokról és ügyekről, amelyek nem igazán szükségesek. ... Ha valaki erre egyáltalán nem volna hajlandó, attól félek, hogy még abban a lelki lakásban sem fog sokáig megmaradni, amelybe sikerült eljutnia. Mert ha bent is van a lelki várban, annyi mérges kígyó között nem fogja elkerülhetni, hogy egyszer-másszor meg ne harapják.

Ezért a léleknek el kell jutnia saját bűnösségének felismerésére, és be kell látnia a teremtett dolgok öncélú keresésének hiábavalóságát. Meg kell hoznia azt a döntést, hogy számára Isten az abszolút érték, minden más csak Isten kedvéért értékes, s ami Istenre irányuló vágyával ellentétes, az elvetendő. Ezt nevezi Loyolai Szent Ignác fundamentumnak, ezért javasol Szalézi Szent Ferenc életgyónást azoknak, akik komolyabb lelki életet akarnak kezdeni, ez a döntés jelenik meg megtérés vagy életátadás néven a karizmatikus megújulásban is, mint a Szentlélekben való megújulás elengedhetetlen előfeltétele. De ugyanez a döntés szerepel már az ószövetségi S’má Jiszráél hitvallásban is: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből” (MTörv 6,5). Ezzel a döntéssel a lélek Teréz belső várkastélyának második lakásába kerül. Itt már megszűnt az önámítás, a lélek szenved attól, ha vétkezik, de bár törekszik Istent szeretni, a fenevadak ide is utána mennek és időnként megharapják. Ennek oka az, hogy nem kerüli a bűnre vezető alkalmakat. Csak ha megvívja harcát a Kísértővel és az élet különböző területein elszakad mindentől, ami akadályozza Isten szeretetében, akkor kerül be a harmadik lakásba. Itt már nincs akadálya az összeszedettségnek.

Ezek őszintén kívánják, hogy Ő Szent Felségét soha meg ne sértsék, sőt még a bocsánatos bűnöktől is őrizkednek. Szeretik a bűnbánati cselekményeket; vannak bizonyos óráik az elmélkedésre; jól használják fel az időt; embertársaikkal szemben gyakorolják az irgalmasság cselekedeteit; nagyon komolyak és óvatosak beszédjükben, ruházatukban és házuk vezetésében, ha esetleg ez utóbbi is rájuk van bízva. Ez a lelkiállapot kétségtelenül nagyon jó s nem látom be, hogy az ilyenek miért ne juthatnának el akár a legbelső lelki lakásig is. Ha ők akarják, az Úr nem fogja ezt tőlük megtagadni.

A belső megtérés itt leírt folyamatához három megjegyzést fűznék. Az első az, hogy a karizmatikus megújulásban a misztikus jelenségek (nevezetesen a nyugalmi ima édessége, az a bizonyos „csontokba öntött balzsam”) már a második lelki lakásban meglehetősen gyakran jelentkeznek; ezen nincs mit csodálkozni, hiszen maga Teréz tanítja, hogy Isten akár halálos bűnben lévő személynek is megadhatja az ilyen kegyelmet, ha ezzel akarja magához vonzani. Viszont ez általában nem tart sokáig. Ha valaki elveszíti a Szentlélek-megtapasztalást, nem kell arra gondolnia, hogy a belső forrás elapadt, sem a lélek sötét éjszakájáról nem kell fantáziálnia, mert az még jóval később következik, hanem tudomásul kell vennie, hogy ő fordult el a belső forrástól. Szembe kell szállnia tulajdon rossz szokásaival, le kell mondania a bűnre vezető alkalmakról, és el kell jutnia a harmadik lakásig. Ez nem történik egy pillanat alatt, hanem folyamat, amit gyakori gyónással és buzgó imával lehet elősegíteni, de mesterségesen fölgyorsítani nem lehet. Aki ehhez nem elég alázatos, eljátszhatja megtérésének kegyelmeit.

Második megjegyzésem, hogy az imaéletnek fokozatosan kell növekednie. Bár az összeszedettség imája olyan valami, amit Isten kegyelmével mi magunk meg tudunk valósítani, nem követelhetjük meg magunktól, hogy mindjárt a komoly lelki élet kezdetén órákat töltsünk puszta összeszedettségben. Igen bölcsnek tartom a következő szabályt: „Ne úgy imádkozz, ahogy nem tudsz, hanem úgy, ahogy tudsz.” Egy jezsuita atyától hallottam, akinél egyszer gyóntam, hogy ő bizony olvasással imádkozik, ahogy Szent Teréz is tette, amíg a belénk öntött szemlélődést meg nem tapasztalta. Olvas egy részt a Szentírásból vagy valamely lelki könyvből, abból áttér az Istennel való beszélgetésre, és mihelyt a figyelme elkalandozik, újból olvas. Ez természetesen egyáltalán nem Loyolai Szent Ignác módszere, de kitűnő imamód, különösen alkalmas például a zsolozsma végzésénél, ha jut elég idő. A trentói zsinat utáni korszakban Szent Ignác elmélkedését szinte kötelezően oktatták, de szó sincs arról, hogy egyetlen lehetséges módja volna a belső imának. Maga Szent Teréz sem tudott soha szerinte imádkozni. A kármelita elmélkedés egyszerűbb: felolvasnak ugyan egy szöveget, hogy legyen téma az értelem előtt, de ahhoz nem kell mereven ragaszkodni, hanem szabadon át lehet térni bármilyen más témára, és úgy beszélgetni Istennel, ahogy az a Szentlélek szabadságában kialakul. A keletről átvett vagy azokra emlékeztető önmanipuláló technikákat viszont hagyjuk meg a pogányoknak. A mi Istenünk élő és jelenlévő személy, akit minden mesterséges tudatmanipuláció nélkül meg lehet szólítani. Az imádságra szánt idő fokozatosan növelhető, természetesen addig a határig, amit kötelező elfoglaltságaink megengednek, no meg amit az idegrendszerünk elbír. A helyes mértékről Alkantarai Szent Péter a következőt mondja:

A szent elmélkedésre ki-ki annyi időt szánjon, amennyit csak tud, és bizonyosan hasznosabb egyfolytában több időt fordítani erre, mint megszakítva, részletekben elmélkedni. Az időnk amúgy is rövid, csaknem az egészet elképzeléssel, nyugodt meglátással és a szív magábaszállásával töltjök el, és nagyon sokszor megesik, hogy amikor már sikerült ezeket a kellemetlenségeket leküzdenünk, az elmélkedési időnek végeszakad. Ami most már az elmélkedési idő nagyságát illeti, nekem úgy tetszik, hogy egy vagy két órát átelmélkedni nagyon kis idő, mert jól tudjuk, hogy nem egyszer csaknem egész óra telik bele, mikorra szívünk hárfájának húrjait kellően hangolni tudjuk, vagyis míg el tudjuk zárni az érzéki dolgoktól. ... Ha pedig valakit annyira lefoglalnak a dolgai és annyira lekötnek a teendői, hogy nem szentelhet órákat az elmélkedésre, legalább kövesse az evangéliumi szegény asszony példáját, legalább egy garast, egy-egy óranegyedet nyújtson az Úrnak, mert ha nem a hanyagság az oka annak, hogy csak ily keveset adunk neki, az, aki minden teremtmény szükségletéről külön-külön gondoskodik, reánk is a legkegyelmesebben tekint.

Látható, hogy a szent misztikus a negyedórát tekinti alsó határnak; tekintsük mi is annak. Nevetséges, ha valaki, aki órákat ül a televízió előtt, soknak tartja a negyedórát Istennel. Nem kikötés, hogy ez a negyedóra elmélkedés legyen; lehet rózsafüzér vagy bármi más, ami lelki igényeinknek leginkább megfelel; de pusztán rövid fohászokkal sose fogunk eljutni az állandó imára. Kell, hogy időzzünk Azzal, akit mindenek fölött akarunk szeretni. Aki nem akar időzni a Kedvessel, az nem szeret. A negyedóra itt, értsük jól, alsó határ, a fölső határt elfoglaltságunk és idegrendszerünk teherbíróképessége szabja meg.

Harmadik megjegyzésem: a gyakori gyónásnak döntő jelentősége van a haladásban. Mihelyt valaki meghozta az alapdöntést Isten mellett, a Szentlélek sorra rá fogja vezetni hibáira, amelyektől meg kell szabadulnia. Ez komoly harc, amelyben vereségeket is szenvedünk, sebeket kapunk és vérzünk. Sebeink gyógyítására, Isten átalakító erejének elnyerésére szolgál a bűnbocsánat szentsége. Ha nem élünk vele sűrűn, nem alakulunk át, és nem tudunk belépni a harmadik lakásba. Szigorú szabályt nem lehet fölállítani, de a lélek hamar elfásul, ezért általában arra kell törekedni, hogy egyhavinál sűrűbben részesüljünk ebben a lelki gyógykezelésben, ellenben a hetinél gyakoribb gyónás már ritkán egészséges. A gyónás tartalma pedig ne sebeink nyalogatása vagy a gyóntatóval folytatott kellemes beszélgetés legyen, hanem bűneink tömör, világos megnevezése, azoknak való határozott ellentmondás, majd az elégtétel és a feloldozás hittel való elfogadása. A jó gyónás rövid. Természetesen, ha a gyóntató egyúttal lelkivezető is (ami nagyon ajánlatos), néhány szükséges kérdés és válasz is belefér ebbe a keretbe, de ne a gyónás legyen az az alkalom, amikor „végre jól kibeszélhetjük magunkat”. A női nem bármilyen életkorú egyedei pedig tartsák magukat tiszteletteljes távolságban lelkiatyjuktól.

Ha tehát meghoztuk a krisztusi alapdöntést (vagyis beléptünk a második lelki lakásba), és törekszünk elszakadni a bocsánatos bűnöktől és bűnre vezető alkalmaktól (vagyis igyekszünk belépni a harmadik lelki lakásba), megkezdődött életünkben az a folyamat, amely az állandó imára vezet. A bensőnkben imádkozó Szentlélek egyre inkább birtokba vesz bennünket. Szól nekünk az Énekek énekének biztatása, hogy haladjunk:

Fuss, kedvesem!
Tégy úgy, mint a gazella,
mint a szarvasborjú
a balzsamos hegyeken!
(Én 8,14)

A „balzsamos hegyek” azok, amelyeken illatos fűszernövények teremnek. Az imádság hegyvidéke ilyen balzsamos hegyekből áll. Nagyon szeretném hangsúlyozni, hogy nem az imádságnak ezt vagy azt a technikáját kívánom népszerűsíteni. Viszont nem térhetünk ki az elől, amit Teréz annyira hangsúlyoz: hogy a jól végzett szóbeli ima is szükségképpen egyúttal belső ima, hiszen tudatosítanunk kell, ki az, akihez beszélünk, és föl kell vennünk vele szemben a helyes attitüdöt. Márpedig lényegében ebből áll az összeszedettség imája: Isten jelenlétének egyszerű tudatosítása, lényünk koncentrálása az imádás egyszerű aktusára. Teréz arra tanít, hogy saját bensőnkben szemléljük az Urat, aki ott van bennünk. Figyeljünk rá, beszélgessünk vele.

Ebben az imában még nem hallgatnak el a lelki tehetségek, hanem csak bezárkóznak. Ezt sokféleképpen el lehet érni, amint ez könyvekben is meg van írva. Úgy például, hogy elvonjuk gondolatainkat minden mástól, és bensőleg teljesen Istenbe merülünk. Vagy pedig egyéb foglalkozásaink közepette, ha csak egy pillanatra is, magunkba szállunk. Mindig nagy hasznunkra van, ha rágondolunk arra a jó Barátra, aki bensőnkben lakik.

A magam részéről nagyon sokat köszönhetek e téren a nyelvek adományának. Anélkül, hogy tudatomat kiüresíteni próbálnám, a tabernákulumra tekintve, vagy kis oratóriumunk ikonját szemlélve, vagy egy zsoltársort ízlelgetve magamban, egyszerűen elkezdek nyelveken imádkozni. Ilyenkor aztán megnyílni érzem bensőmben – magam előtt, de mégis belül – azt a mélységet, amelyről már beszéltem. Vagy megjelenik fantáziámban egy kicsit távolabb álló zsidó férfi képe, akiről tudom, hogy Jézus, és mögötte nagy fényesség van. Egy nekiszánással, egy tudatos elhatározással belevetem magam a képbe, és zuhanok a mélységbe, vagy belém áramlik a fényesség. Gyomrom megremeg, és bár semmi kézzelfogható nem történik, ilyenkor Isten jelenlétének nagyon mély tudata jön létre. Nem igen van szükség szavakra. Még a dicsőítés szavai is túl durvának tűnnek ahhoz a leheletfinom szépséghez képest, amit az Úr jelenléte képvisel. A nyelvima valahogy helyénvalónak tűnik, de az érthető beszéd nem. Emlékszem egy alkalomra, amikor magyarul csak annyit tudtam mondani hitelesen: „Szép vagy!” Pedig nem láttam semmit.

Nagyon szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem belénk öntött szemlélődés, mert létre tudom hozni. Mégcsak nem is egészen az összeszedettség imája, hiszen a fantázia aktívan működik benne. Az pedig távol áll tőlem, hogy mintaként akarjam javasolni bárkinek. Arra hozom például, hogy mindenkinek a saját útját kell megtalálnia.

Egy vers az útkeresés idejéből:

Mennyit vétettem ellened,
mikor még nem szerettelek!
Most elrejtőzöl. Most hagyod,
hogy keresselek, Legnagyobb.

Mi haszna mutatnék neked
virágot, vágyat, verseket?
Szó, ima neked puszta dísz:
tiszta vagy, mint a tiszta víz.

Tiszta vagy, mint az éjszaka.
Vagy mint a jázmin illata.
Vagy mint a szív, mely elpihen
félelelmes örvényeiden.

Fuldoklom. Forró szédület.
Benned vagyok, de nélküled.
Lebegő, kristálytiszta fagy.
Várok. Remélek. Néma vagy.

Néma vagy, néma rejtelem.
Néma parázs vagy lelkemen.
Hogy hívjalak? Hogy sejtselek?
Hallgatva térdelek.