Glosszolalia – Bájos a szerelmed – Létezésünk eksztatikus természete – Mindenki érti? – Elragadtatás nyelve?– Tiltja-e Szent Pál? – Gyermeki jelenség – Nem nélkülözhetetlen – Nevetségessé válni

Pünkösdi élményem elbeszélésében, akárcsak az első keresztények pünkösdi élményének elbeszélésében, jelentős szerepet játszik a glosszolalia, a nyelveken szólás jelensége. Kétségtelenül furcsa, hogy valaki olyan nyelven szólaljon meg, amit ő maga sem ért. Ez a furcsaság egyeseket roppant erősen taszít, miatta az egész pünkösdi jelenségcsoportot visszautasítják. Részben ez az oka, hogy jelentőségéhez képest soron kívül foglalkozom a glosszolaliával, elvégre peremjelenségről van szó, ami nem tartozik a krisztusi élet lényegéhez. A lényeg azonban ebben is megmutatkozik, és éppen a nyelveken szólás tárgyalása jó alkalmat ad arra, hogy megmutassuk, mit is jelent az élő Istennel való kommunikáció. Ez a másik okom arra, hogy soron kívül beszéljek róla. Hasznos lesz azok számára is, akik a glosszolaliát nem gyakorolják. Imádkoznunk mindannyiunknak kell.

Az Énekek Énekében a vőlegény így szól jegyeséhez :

Milyen bájos a szerelmed, húgom, mátkám!
Mennyivel édesebb a szerelmed a bornál,
és keneteid illata minden balzsamnál !
Ajkad színméztől csepeg, mátkám !
Méz és tej árad nyelved alól,
és ruháid illata tömjénillat.
(Én 4,10-11)

Ha ennek nyomán megfoghatatlan szerelmes vágyódásról beszélünk, amellyel az isteni vőlegény teremtményére tekint, ez talán lírai túlzásnak vagy pontatlan teológiának tűnik, hiszen Isten önmagában tökéletesen boldog, senkire és semmire nem vágyik abban az értelemben, hogy nélküle hiányt érezne. Nem is azért vágyódik a vőlegény a jegyes után, mintha saját tökéletlenségét akarná betölteni; inkább saját tökéletességét akarja pazarolni. Az isteni szerelem lényege az, hogy Istennek belső természete a túlcsordulás. De amennyiben a teremtmény valóban különbözik Teremtőjétől, mégis mondhatjuk, hogy valamilyen értelemben Isten önmagától különbözőre vágyódik, kifelé vágyódik, szerelme ránk, méltatlanokra árad. Nem mi okozzuk ezt a szerelmet, ellenkezőleg, ez a szerelem okoz minket. Isten túláradó szerelme miatt létezünk; létezésünk nem következik semmilyen logikából, a szerelem önkénye teremt minket, és gyönyörködik bennünk. Ha kimondod saját nevedet, hozzá mondhatod azt is : „Akiben Isten gyönyörködik.” Vagy ezt: „Akiben az isteni szerelem eksztázisa megnyilvánul.” Lényed tükrözi Isten szerelmes gyönyörűségét. A bűn eltorzíthatja ezt a tükörképet, de ha a húsvéti misztériumban meg vagy váltva és Krisztusban új teremtmény vagy, akkor az isteni gyönyörűség helyreállt benned – annak ellenére is, hogy még mindig küzdened kell gyarlóságaiddal. Az Énekek éneke hatályban van. Ajkad színméztől csepeg, méz és tej árad nyelved alól, és ruháid illata tömjénillat. Túlcsorduló szerelmes gyönyörűséget hordasz magadban, s ha Kedvesedhez fordulsz, ez a gyönyörűség fakad föl belőled. A Kedves varázslatos lényének igézete csendül föl belőled. Élő víz folyója fakad szívedből. Megnyilvánul létezésed eksztatikus természete : belső szükségszerűséggel kilépsz magadból és Abban találod föl magad, aki gyönyörűsége túlcsordulásával létrehozott.

Ez az imádás.

Az imádás objektív eksztázis. Nem azonos az elragadtatás (eksztázis) szubjektív jelenségével, bár az is az imádás egyik megnyilvánulása. Isten imádása a teremtett személy alapvető attitüdje a léttel szemben, ami nélkül létezésének értelme hiányzik. Kifejezhető leborulással, énekkel, böjttel, gyermekek vállalásával, betegápolással. Emberi egzisztenciánk teljes skálája az a hangszer, amelyen a Szentlélek játszik, hogy életünket az imádás szimfóniájává tegye. Az imádás emberi mivoltunk teljességének ön-kommunikáló megnyílása azzal a kimondhatatlan misztériummal szemben, amely végtelenül több nálunk, s amelynek – akinek – egész valónkkal tartozunk, aki szemünk fényét és az igazság bűvöletét adja. Az imádás feloldódás a határtalan Titokban, elveszés Abban, akiben önmagunkat megtaláljuk.

Az imádás egyik szerény, de szép eszköze, a Szentlélek egyik kedves adománya a nyelveken való imádkozás. Benne kimondjuk azt, amit magunk sem értünk, a határtalan Titkot, akiben feloldódunk, az isteni gyönyörűséget, amely a Vőlegény szívéből árad belénk. Ho lalón glósszé pneumati lalei müsztéria, a nyelven szóló Lélekben misztériumokat beszél (1Kor 14,2). Ebben létezésünk eksztatikus struktúrája bontakozik: ho lalón glósszé heauton oikodomei, a nyelven szóló önmagát építi (1Kor 14,4). A glosszolalia karizmája az imádás hiteles megnyilvánulása.

Vegyünk észre három dolgot, határoljuk el a nyelvek adományát három népszerű félreértéstől.

Az első félreértés, hogy a nyelvkarizmát az Apostolok Cselekedeteinek pünkösdi elbeszélése nyomán úgy képzeljük el, mint mások számára érthető idegen nyelven való szólást, vagy éppenséggel egy mindenki számára érthető Bábel előtti „ősnyelven” történő beszédet. Utóbbi, az ősnyelv, aligha történeti értékű hipotézis; az előbbi ugyan lehetséges, és olykor elő is fordul, de nem a nyelvkarizma alapvető jellemzője. A pünkösdkor a világ minden nyelvén beszélő tanítványok képe elsősorban jelkép, az evangélium hirdetésének egyetemességét fejezi ki. Ez a lényegi mondanivaló, amit jól megfogalmaz egy hato­dik századi ismeretlen afrikai szónok beszéde: „Ha valaki azt mondja egyikünknek: 'Megkaptad a Szentlelket, miért nem be­szélsz minden nyelven?', ő válaszolja azt: 'Igenis beszélek minden nyelven: mert Krisztusnak abban a testében vagyok, ti. az Egy­házban, amely minden nyelven beszél.' Mert mi mást jelzett Isten a Szentlélek jelenléte által, mint azt, hogy Egyháza minden nyel­ven fog beszélni?”1 Vagyis: mi mást, mint az egyetemességet? Mögötte persze ott áll a glosszolalia tagadhatatlan történeti jelensége. A mindenható Isten minden további nélkül megtehette, hogy a tanítványok általuk nem ismert érthető nyelveken szóljanak, vagy megtehette azt is, hogy saját nyelvükön szóljanak és mégis minden nemzet értse őket. Nem nyilvánvaló azonban, hogy ez történt. A pünkösdi elbeszélés műfaji előzményei közé tartozik egy zsidó irat, amely a Szináj-hegyi törvényadást, amit a zsidóság pünkösdkor ünnepel, így értelmezi: „Midőn Isten szólt, harsogó hang hallatszott, amely az egész világot betöltötte... A hang kiindult, és hetven hangra oszlott a hetven nyelv szerint, hogy minden nemzet fölfogja. Minden nem­zet saját nyelvén hallotta a hangot.”2 Ez a Tóra egyetemességét jelenti, mert hetvennek vélték a világon létező összes nyelv számát. Az Apostolok Cselekedetei átvitte az egyetemességnek ezt az irodal­mi kifejezését az újszövetségre.

Hangsúlyozom, hogy a modern időkben is előfordultak a nyelvek adományának olyan megnyilvánulásai, amikor valaki héber, kínai vagy vietnami nyelven beszélt, anélkül, hogy tanulta volna a nyelvet, vagy értette volna, amit mond; viszont jelen volt valaki más, aki értette. Magam is tanúja voltam, amikor egy imádkozó a hvala és pohvala szavakat fedezte föl saját nyelvimájában, és ebben horvát őseinek nyelvére ismert.3Francis Sullivan, a Gregoriana-egyetem professzora, alapos tanulmányt írt az újszövetségi glosszolaliáról.4 Ebben 1Kor 14-et elemzi behatóan, éppen mert az Apostolok Cselekedeteiben számolnunk kell az irodalmi alakítás eshetőségével, viszont Korintusban élő egyházfegyelmi problémáról van szó, a leírt jelenség tehát kétségen felül történeti. R.H. Gundry álláspontjával vitatkoz­va Sullivan igazolja, hogy a korintusi nyelveken szólás nem volt valamely nem-tanult létező nyelv használata. Pál ugyanis egyálta­lán nem számít arra, hogy valaki természetes úton megérti a nyelvimát, csak arra, hogy Lélekben értelmezi. De nem is csupán artikulálatlan nyögésről, sóhajtozásról volt szó, mert arra nem al­kalmazható a görög glóssza szó. A nyelveken szólás nyelvszerű beszéd volt, minden ismert nyelvtől különböző, amely imádságra való, és legalábbis az egyéni imában minden bizonnyal építő hatású. Az előbbi esetekben nyilvánvaló csodáról volt szó, az utóbbiban talán a tudattalanból kiemelt emléktöredékekről. Korántsem zárhatjuk ki tehát ezt a jelenséget az első pünkösdkor, mégis tekintettel kell lennünk 1Kor 14-re, ahol Pál apostol a nyelveken szólást mint érthetetlen beszédet fogja föl és értékeli.

A második félreértés, amelytől a glosszolaliát el kell határolnunk, abban áll, hogy összekapcsolják az elragadtatás jelenségével, vagyis föltételezik, hogy a nyelveken szóló magánkívül van. Ezt azonban a Szentírás sehol nem mondja. Amikor a fordításban „az elragadtatás nyelve” áll, ez önkényes parafrázis, a fordító értelmezése; a görög eredetiben mindenhol csak a „nyelv” vagy „nyelvek” szót találjuk. A nyelveken szólók nem lehettek elragadtatásban, hiszen Pál apostol utasítást ad a korintusiaknak: „Ha nyelveken szól valaki, kettő vagy legfeljebb három szóljon, mégpedig egymás után, egy pedig értelmezze” (1Kor 14,27). Ez világosan mutatja, hogy a nyelvkarizma használata akaratlagos. A prófétálással kapcsolatban Pál ezt kifejezetten meg is jegyzi: „A prófétaság lelke aláveti magát a prófétáknak” (1Kor 14,32). Mégis elterjedt egy olyan felfogás, hogy a nyelvek adományát nem akaratlagos, hanem spontán módon kell elnyerni. Valóban gyakran jelentkezik spontán módon, amikor a Szentlélektől ihletett eufórikus légkör fölöslegessé teszi az akarat erőfeszítését. Az Apostolok Cselekedeteinek könyve háromszor számol be ilyen spontán glosszolaliáról, éspedig a jeruzsálemi első pünkösd (Csel 2,1-4), Kornéliusz és háznépe (Csel 10,44-48), valamint az efezusi tanítványok (Csel 19,1-7) történetében. De azt sehol nem állítja a Szentírás, hogy a spontaneitás feltétele a glosszolalia hitelességének. Ez pentekosztalista előítélet. 1Kor 14-ből éppen az ellenkezőjére következtethetünk. A nyelveken szólás az objektív eksztázis, az imádás kifejezése, de ez nem jelenti azt, hogy hozzá van kötve a szubjektív eksztázis vagy akár az eufória lelkiállapotához.

A harmadik félreértés, hogy Pál apostol ellenzi a glosszolaliát. Gyakran idézik, hogy ezt mondja: „Az egyházban inkább akarok öt szót mondani értelmesen, hogy másokat is oktassak, mint tízezer szót nyelveken” (1Kor 14,19). Ez így is van, csakhogy előtte meg azt mondja: „Hálát adok Istennek, hogy mindnyájatoknál jobban szólok nyelveken” (1Kor 14,18). Ezt nem mondhatná, ha a nyelvkarizma rossz dolog lenne. Nem a nyelvkarizma ellen beszél, hanem a nyelvkarizma helytelen használata ellen. Az „egyházban”, a gyülekezetben, a krisztushívő közösség hivatalos összejövetelén nem szabad elnyomnia az értelmes beszédet a nyelveken szólásban való eufórikus versengésnek. Emiatt Pál fegyelmi szabályokkal korlátozza a nyelvkarizma használatát. Fundamentalista félremagyarázás azonban, hogy ezek a szabályok minden kor minden nyelveken szólóját kötelezik. Egy konkrét közösség konkrét helyzetére vonatkoznak, ott is csak a heti hivatalos összejövetelre. Az alapelv, amit minden kor nyelveken szólóinak meg kell tartaniuk, az, hogy a nyelvkarizma sajátos jellegének nem szabad elnyomnia az értelmes beszéd szerepét. „Imádkozzam lélekben, de imádkozzam értelemmel is; énekeljek lélekben, de énekeljek értelemmel is” (1Kor 14,15). Úgy gondolom, ezt az alapelvet a jelenlegi katolikus Egyházban nem fenyegeti veszély. Még nem láttam olyan vasárnapi szentmisét, amelyen a résztvevők kizárólag nyelveken imádkoztak volna. Viszont az áldozás utáni hálaadásban, úgy gondolom, a szentmise jelenlegi rubrikái se tiltják a nyelveken való éneklést. 1984-­ben egy világméretű papi lelkigyakorlat minden szentmiséjén nyelveken énekeltünk az áldozás utáni hálaadásban, a záró misén is, ahol II. János Pál pápával koncelebráltunk a Szent Péter ba­zilikában. A Szentatya nem tartotta ezt visszaélésnek. Amikor ugyancsak II. János Pál katolikus karizmatikus vezetőket hívott meg magánkápolnájában tartott szentmiséjére, vendégei vették a bátorságot és nyelveken énekeltek a pápa miséjén. Szentmise után a Szentatya gratulált a szép énekhez.

A nyelveken szólás gyermeki jelenség. Minden csecsemő először „nyelveken szól”, vagyis érthetetlen hangcsoportokat képez, és csak később formálja a kibocsátott hangokat környezete beszéde szerint. Ugyanezt a képességünket engedjük át a Szentléleknek, amikor nyelveken imádkozunk. Ha aztán Isten csodát művel velünk és egy nem tanult létező nyelv értelmes szavait adja a szánkba, ez tanúságtételül szolgál, szent tetszése szerint. Megismétlem: létezik ilyen, de ez kivételes eset. Ami bárkivel megtörténhet (föltéve, hogy tud beszélni), az, hogy beszélőképessége, a Szentlélek rendelkezésére bocsátva, meghaladja saját korlátait és a Kimondhatatlan kimondásává lesz.

Egyáltalán nem szándékozom bebizonyítani, hogy ez kötelező. A Szentlelket el lehet nyerni a nyelvek adománya nélkül is. Az Egyház történetéből olyan hőseit, bajnokait, fölkentjeit, szentjeit ismerjük a Léleknek, akik nem kapták meg a nyelvek adományát. A Szentírás pedig egymás mel­lé helyezi ugyan a Lélek leszállását és a nyelvek adományát az Apostolok Cselekedeteinek legtöbb (nem valamennyi) elbeszélé­sében, ám nem állít fel közöttük felbonthatatlan kapcsolatot. Az együttjárás még nem okvetlenül logikai összetartozás.

Hadd mondjam el a szellemes hasonlatot, amit egy protes­táns szerzőnél olvastam.5 Egy fiatalember hétfőn gint iszik szó­dával, és lerészegedik. Kedden whiskyt fogyaszt szódával, és megint leissza magát. Szerdán vodkát iszik szódával: ettől is be­rúg. Csütörtökön ugyanezt a hatást éri el vermuttal és szódával. Pénteken levonja a következtetést, hogy tartózkodnia kell a szó­davíztől, mert eddigi ittasságainak ez a nyilvánvaló közös eleme. Amilyen elsietett és hibás ez a következtetés, ugyanolyan elsietett és hibás a korai pentekosztalizmusnak az az állítása, hogy a Lélek keresztsége a nyel­vek adományához van kötve.

Nem állítom tehát, hogy a nyelvek adománya nélkülözhetetlen, nem állítom, hogy a Szentlélek kiáradása nem valósulhat meg nélküle. Mégis hasznosnak tartom ezt a karizmát, és azon a véleményen vagyok, hogy veszteség lemondani róla. Elfogadásával túllépünk egy olyan határt, amit gátlásokból és konvenciókból építettünk magunk köré, és gyermekké válunk, hogy kiléphessünk a Határtalanba. Vállalva azt is, hogy nevetségessé leszünk.

Egy tiszta szándékú hívő azt írta nekem: „Valahogy nem ment, mert nem tudok értelmetlen szavakat kitalálni, és eszembe se jut egy sem. Ha mégis megtörtént, akkor meg nevethetnékem lett, mert viccesnek és dedósnak éreztem a szót, ami »kijött«.” Azaz: volt pillanat, amikor kijött valami a száján, de olyan nevetségesnek találta a dolgot, hogy gyorsan abbahagyta. Először én is hasonlóképpen voltam, Kilián barátom szobájában... De ezen a fázison túl lehet lépni.

Jellemző a kérdés, amit Merlin Carothers metodista tábori lelkésznek tett fel egy hölgy, miután a Lélek keresztségéért és a nyelvek adományáért imádkozott vele: „Hajlandó bolondnak len­ni Krisztusért?” Mások előtt látszólag értelmetlen szavakat mon­dani bolondságnak tűnik. De a Szentírás szerint éppen ez jellemzi a keresztény odaadást: bolondnak lenni Krisztusért (1Kor 4,10 – igaz, az óvatos magyar fordítások a görög mórosz, „bolond” szót az enyhébb „oktalan”-nal adják vissza). Carothers ismerte a szóbanforgó bibliai helyet. „Ez az egész szituációt más perspektívába helyezte. Persze, hogy bármit megtennék Krisztu­sért, de hangosan kimondani ilyen teljes értelmetlenséget ve­szélyt jelenthetett a jövőmre nézve. El tudtam képzelni, amint ezek az emberek fogják magukat és mindenkinek elmondják, hogy egy metodista lelkész ismeretlen nyelven beszélt. Talán el is kell hagynom a hadsereget! És mégis – ha Krisztus ezt akarja tőlem? Hirtelen hadseregbeli pályafutásom is kevésbé látszott fontosnak. Akadozva elkezdtem hangosan kimondani az elmém­ben formálódó szavakat.”6

Akadozva elkezdtem... Ha akadozva el merjük kezdeni, már magunkra vettük Krisztus botrányát. Bolondod c. versemmel fejezem be. Az Üllői úton született, az Örökimádás templomban, az Oltáriszentség előtt.

Érezni akarom hatalmad,
markolni, habzsolni akarlak,
forogni szeszélyed szelében,
álmodni arcod közelében.

Kút vagy, amelybe beleestem,
tűz vagy, amely emészti testem,
dzsungel vagy, amelyben bolyongok,
nevess, kacagj, leszek bolondod.

Táncolnak a hegyek előtted,
leesik a nap, mert lelőtted,
most éjszakától éjszakáig
egyedül szépséged világít.