Ilyen a kedvesem

A Vőlegény szépsége – Teréz spontán dicsőítései – Fehér is, piros is –
Látszólagos ellentmondások – Zene és imádság – Elragadtatás

Az Énekek éneke 5. fejezetében a kórus azt a kérdést teszi föl a menyasszonynak:

Miben különb a kedvesed más kedvesénél,
te, legszebb a nők között?
Miben különb a kedvesed más kedvesénél,
hogy ennyire kérlelsz minket?
(Én 5,9)

Válaszul a lány leírja a vőlegény szépségét.

A kedvesem fehér is, piros is,
ezer közül is kiválik.
Feje színtiszta arany,
a haja, mint a pálma koronája,
fekete, mint a holló.
Szemei, mint a galambok
a patak mellett:
tejben fürödnek,
bőséges vízfolyás mellett pihennek.
Orcái, mint a balzsamágyak,
amelyek illatos füveket teremnek;
ajkai liliomok,
finom mirhától csepegnek.
Keze aranyhenger,
tarzis-kővel kirakva;
teste elefántcsont zafírral borítva;
lábai márványoszlopok,
aranytalpon állnak;
termete, mint a Libanon,
pompás, mint a cédrusok.
Szája merő édesség,
ő maga egészen kívánatos,
ilyen a kedvesem, ilyen a szerelmem,
Jeruzsálem leányai!
(Én 5,10-16)

Ez az elragadtatott dicséret bibliai mintája mindazoknak a dicséreteknek, amelyeket Isten szerelmesei szívükben átéltek és nem egyszer szavakban is kifejeztek. Avilai Szent Teréz, akinek tanítását most kicsit alaposabban szemügyre vesszük, a lelki életre vonatkozó magyarázatai közben időnként második személyben kezd beszélni Istenhez, s ilyenkor bőséges dicséretben tör ki. Egyetlen ilyen részletet idézek A tökéletesség útjából, amikor azt fejtegeti, hogy imádság alkalmával meg kell fontolnunk, ki is az, akivel beszélünk:

Ó, mennyei Uralkodónk! Mily csodálatos a Te mindenhatóságod és végtelen a Te jóságod! Magad vagy a Bölcsesség! Nincs kezdeted, sem véged! Tökéletességeidnek nincsenek határai; végtelenek és felfoghatatlanok! A csodáknak feneketlen óceánja vagy! Szépséged magában foglal minden szépséget. Magad vagy az Erő és a Hatalom.

Az ilyen dicsőítő kitörések nem ritkák Teréznél, és nem is mindig ilyen rövidek. Kicsit teologikusabb nyelvet használ, mint az ókori Sir Hasirim, amelynek képanyaga egyrészt a földi szerelemben, másrészt talán az ószövetségi kinyilatkoztatás körén kívüleső mítoszokban gyökerezik, de az a rajongó lelkesedés, amely Teréz szavain átüt, olyan spontán és erőteljes, hogy nincs az a menyasszony, aki több lelkesedéssel tudna beszélni földi jegyeséről. Ebben rejlik a belénk öntött szemlélődés fontossága: aki megízlelte Isten lényét, minden magyarázat nélkül is megérti, hogy egész valója Isten dicsőítésére szolgál. Isten rajongójává válik.

A fönt idézett bibliai hely, a vőlegény dicsérete, a következő szavakkal kezdődik: „A kedvesem fehér is, piros is.” Az én alkalmazott értelmezésemben ez kétfajta istenélmény leírására szolgál: a „piros” a pünkösd-élmény, főképpen közösségben, lelkes karizmatikus összejöveteleken (bár a pünkösd-élmény nem korlátozódik a közös összejövetelekre); a fehér az Eucharisztia-élmény, a szentostya fehérsége a monstrancia aranyába foglalva (jóllehet, mint tudjuk, az Eucharisztia-élmény sem korlátozódik a szentségimádásra). Volt egy idő, amikor nagy pünkösdi lelkesedésemben arra gondoltam, hogy az Egyház eucharisztikus kora a karizmatikus megújulással lejárt, és új, pünkösdi korszak kezdődött. Ez tévedés volt; a Szentlélek éppenséggel az Eucharisztia imádására ösztönöz. Visszaemlékezhetünk, hogy a Duquesne Weekend alkalmával mind Patti Gallagher, mind David Mangan az Oltáriszentség előtt részesült a Szentlélek megtapasztalásában, nem pedig pünkösdi-kézrátételes technikával. Azt hiszem, akkor többen voltak így, azóta pedig se szeri, se száma az olyan katolikus karizmatikus közösségeknek, amelyek az Eucharisztia imádásának különleges fontosságot tulajdonítanak, mint például a Nyolc Boldogság.

Tévelygésem nem tartott sokáig, szinte panaszos hívogatását éreztem magamban az Úrnak, amikor a szentségi adorációt elhanyagoltam. Eleinte nem volt könnyű az imádásban kitartani, de amikor hozzászoktam, hogy ne érzelmeimre és idegállapotomra hallgassak, hanem egyszerűen helyezzem magamat az Úr jelenlétébe és bízzam rá a többit, a kitartás kifizette magát. Papi életem során egyszer megengedtem magamnak azt a luxust, hogy kikapcsolódás céljából menjek szabadságra: néhány napot a Bakonyban, a balinkai plébánián töltöttem, ahol semmiféle programot nem csináltam, kizárólag pihentem és imádkoztam. Az ottani templomban történt, hogy mind erősebben kezdtem érezni az Úr jelenlétét az Oltáriszentségben. Tekintetem imádság közben a tabernákulum ajtajára irányult; az ajtón lévő fehér, redős függöny egyszercsak selymesen elevenné vált, mintegy új dimenziót öltött, érezni kezdtem benne azt a sajátosan „más” jelleget, ami a belénk öntött szemlélődést minden érzelmi élménytől megkülönbözteti. Nem volt ez látomás, és nem volt egyesülő ima sem; a nyugalmi imának egy intenzív jelentkezése volt, amelyet az jellemzett, hogy az isteni kenetet nem önmagamban érzékeltem, hanem az eucharisztikus jelenlét helyén. Aztán bejött valaki a templomba, továbbá aznap be is akartam kukkantani Székesfehérvárra, a buszon a látnivalók magukra vonták érdeklődésemet, és a nyugalmi ima megszűnt. Itt is helytelenül viselkedtem, a kirándulást el kellett volna halasztanom (nem volt ugyanis találkozóm senkivel), és az Úrral kellett volna maradnom. Ha nem becsüljük meg Istennek ezeket a látogatásait, ő nem erőlteti ránk őket.

Lesznek talán, akik azt gondolják, hogy amit itt mondok, az nincs összhangban Keresztes Szent János tanításával. Ő a Kármel-hegy útját bemutató híres ábráján nemcsak a földi javak útját hibáztatja, hanem az „égi javak” útját, vagyis az istenélvezést is úgy ábrázolja, mint ami nem vezet sehova: „Ezeket keresve keveset szereztem, időt vesztettem s nem jutottam sokra, jobb a szűk út.” Helyette a „semmi” útját, a mindenről való lemondás útját javasolja, olyannyira, hogy egyesek párhuzamot vonnak a buddhista misztika és Keresztes János misztikája között. Az igazság az, hogy János a belénk öntött szemlélődés minden fokozatát éppúgy ismerte és élvezte, mint Teréz; ugyanakkor, éppúgy, mint Teréz, pontosan tudta, hogy a lelki örömök élvezete még nem egyesít bennünket Istennel, hanem csak a minden teremtményről való radikális lemondás és Isten akaratának föltétlen teljesítése, ami nem más, mint a kereszt szűk útja. Ez nem eltérés Teréz tanításától; ezt Teréz is állandóan hangoztatja, művei tele vannak azzal a folyton ismételt kijelentéssel, hogy a lelki életben az önmegtagadás és alázat játssza a fő szerepet, s ennek egyik eleme az is, hogy a belénk öntött szemlélődést nem szabad követelnünk, elvárnunk, másoktól irigyelnünk, hanem meg kell lennünk nélküle, annál is inkább, mert a szemlélődés örömeit súlyos szenvedések kísérik. Ezeknek a szenvedéseknek elméletét dolgozza ki aztán Keresztes Szent János, sokszor bizony nehézkes skolasztikus fejtegetésekkel, amelyek nem a középkori nagyskolasztika csúcsain járnak, hanem egy újkori, már hanyatlásnak indult skolasztika tüneteit mutatják; ámde maradandó tanítást ad ezekben a lélek sötét éjszakájáról, amely megtisztít bennünket földi ragaszkodásainktól. Ez a megtisztulás azonban nem az én és a nem-én határainak lebontásához vezet, mint a buddhizmusban, hanem az Istennel való egyesüléshez. Hadd jelentsem ki világosan: Keresztelő Jánosnál Isten nem „semmi”, hanem pozitív valóság és végtelen gyönyörűség. Aki a Szellemi páros éneket és az Élő szeretetlángot olvasta, annak erről semmiféle kételye nem maradhat.

Itt még egyszer utalok az előző fejezetben is említett ellentmondásra, amelyet Teréz tanításában felfedezni véltünk. Egyfelől azt mondja, hogy legyünk meg csak belénk öntött szemlélődés nélkül, ha Isten nem részesít benne; másfelől azt állítja, hogy Isten mindenkit meg akar itatni a belénk öntött szemlélődés élő vizével. Ez az ellentmondás kézzelfoghatóvá válik a Tökéletesség útja című, az első sarutlan kármelita rendház nővéreinek írt művében. A 17. fejezetben meggyőzően mondja:

Habár ... ebben a házban mindenki imádságos életet él, abból legkevésbé sem következik, hogy mindenki szemlélődő. Ez lehetetlen volna, s ez a gondolat szolgáljon vigasztalásul annak, aki nem volna az. A szemlélődés Istennek rendkívüli ajándéka, amely az üdvösségre egyáltalán nem szükséges. Az Úr nem kívánja azt tőlünk.

Ugyanakkor a 19. fejezetben, mint már idéztem is, teljesen megfeledkezik arról, hogy korábban ezt írta (ugyanis hosszabb szünet állt be a mű írásában a 18. fejezet után), és így beszél: „Teljesen bizonyos, hogy akik csak el nem maradnak az úton, mind meg fogják kapni ezt az élő vizet” – értve rajta a szemlélődést, ami Teréznél mindig a belénk öntött szemlélődést jelenti. Meg kell értenünk a dolgot: Teréznek nem volt szokása elolvasni, amit korábban írt, ezt idővesztegetésnek érezte volna. Ő hallatlanul energikus lény volt, írni úgy írt, mintha tiprólánc lett volna a tollán, ékezeteket, írásjeleket nem használt, vulkanikus lényéből úgy ömlött a mondanivaló, mint az olvadt láva.

Tévedés volna azonban azt hinni, hogy álláspontja is ingadozó volt. A 20. fejezet elején eszébe jut, hogy korábban más húrokat pengetett, és teljes határozottsággal tisztázza álláspontját.

Úgy tűnhetik fel, hogy az előbbi fejezetben ellenmondásba keveredtem önmagammal, mert midőn vigasztalgattam azokat, akik nem jutnak el a szemlélődés színvonalára, azt mondtam, hogy az Úrnak különböző útjai vannak, amelyek mind őhozzá vezetnek; aminthogy sokféle lakás is van a mennyországban. Ugyanezt mondom most is. Csakhogy Ő Szent Felsége ismeri a mi gyarlóságunkat s amilyen irgalmas, gondoskodott minden eshetőségről. De azért nem mondta, hogy: „Ezek jöjjenek ezen az úton, azok pedig ama másikon”, hanem ellenkezőleg olyan jóságos volt, hogy senki előtt nem zárta el az élet vizének útját.

Teréz álláspontja tehát egyértelműen az, hogy a belénk öntött szemlélődés a keresztény lelki élet rendes vonalába esik; gyakolati okokból azonban mindig vannak olyanok is, akik buzgóságuk ellenére sem válnak istenélvezővé. Saját tapasztalatom szerint ilyenek lehetnek az erősen gátlásos, szorongó személyiségek; magam is ilyen voltam, ezért történt a Szentlélekben való megkeresztelkedésem olyan nehézkesen és többlépcsősen. Hogy mégis elszabadult bennem valami, azzal függhet össze, hogy van személyiségemnek egy lírai-bohém, „Halihó! tigris!” oldala is. De a nyárspolgári beidegzések lehetnek olyan erősek is, hogy megakadályozzák az érezhető istenélményt. Hangsúlyozom, csak az érezhetőt; mert a hit homályában megtapasztalt Isten éppolyan valóságos és éppolyan gyönyörű. Ugyanígy hatnak különböző idegzeti rendellenességek, mint a kényszerneurózis, hisztéria, depresszió. Ezek ellen bizonyos mértékben lehet küzdeni, de akiknek alkatára ezek túlzottan rányomják bélyegüket, jól teszik, ha nem állnak neki szellemi örömökről ábrándozni, hanem teljes odaadással gyakorolják az imádságnak azokat a módjait, amelyek lelki berendezésüknek inkább megfelelnek. Testi betegségek vagy a túlságosan csapongó fantázia is akadályai lehetnek a belénk öntött szemlélődésnek. Ilyeneknek, akik nem képesek a figyelmüket összeszedni, Teréz ezt ajánlja:

Az ember ilyenkor sokkal jobban teszi, ha nem búsul emiatt, hanem belenyugszik abba, hogy egyelőre nem képes az ő szegény megbolondult értelmét észre téríteni s imádkozik úgy, ahogy tud. Vagy esetleg ne is imádkozzék, hanem tekintse betegnek a lelkét s engedje, hadd pihenjen meg szegény, ő maga pedig töltse idejét valami más erényes foglalkozással. Ez a tanács azoknak szól, akik már gondosan vigyáznak magukra és megértik, hogy nem lehet Istennel és a világgal egyszerre beszélni.

Emlékszem Teréznek egy levelére, amelyben egy depressziós hajlamú fiatalembernek azt javasolja, hogy sétálva próbáljon elmélkedni, olyan helyen, ahonnan lehet látni az eget. Kimondhatatlanul bölcs tanács. Ha mindehhez még hozzávesszük, amit az előző fejezetben kifejtettem, hogy a szorosan vett misztika és a hit általános értelemben vett misztikus jellege között nincs elvi, csak fenomenológiai különbség, meg fogjuk érteni, hogy ezek a tanácsok nem értékelik le az imádkozót.

A zene is imává lehet. Miközben ezeket írom, a számítógép hangszórójából Sztravinszkij Tűzmadara szól, s bár azt hiszem, ehhez a műhöz valamilyen mágikus tartalmú mese tartozik (noha ebben, zenei műveltség híján, nem vagyok egészen biztos), én nem ebben a kontextusban fogadom, engem ez a zene imádságra hangol, Istenben fürdeti meg szívemet. Nemrég idéztem Teréztől, amit Istennek mond: „Szépséged magában foglal minden szépséget.” Mivel ez így van, minden szépség jelzés Istenről; csak az öncélú szépség tévút. Volt egy időszak, amikor sokat jártam hangversenyre (egy kínos köhögés tett óvatosabbá), s akkor a zene szépsége összekapcsolódott bennem Isten szépségével. Egy szentségimádáson fogant meg bennem a következő vers:

És zene is vagy, zengő, viharzó,
hullámtörés üstdob-sziklákon,
hegedű-áram, klarinét-jajszó,
álmom, gyönyörűm, boldogságom.

Hallgatlak és túl vagy a hangon,
megmérlek és túl vagy a távon,
finoman fakuló fuvola-fantom,
álmom, gyönyörűm, boldogságom.

Hörgő tölcsérek törnek magasba,
tomboló titkodat imádom,
szédülő szívem szilaj kalandja,
álmom, gyönyörűm, boldogságom.

Pontosan már nem tudok visszaemlékezni, mennyi alakult ki a versből szentségimádás közben és mennyi otthon, az íróasztalom mellett. Csak azt tudom, hogy bár a vers végül imádság, ilyenkor a fantáziában alakuló verssorok inkább akadályai tudnak lenni az imádságnak. Eltérően azonban attól, amit korábban a nyugalmi ima jelentkezéseiről mondtam, itt nem tartom hibának, hogy az Oltáriszentség előtt versen gondolkoztam, mert az ihletett pillanatokban megjelenő sorok bizony hamar szétfoszlanak a fantáziában, akár az álom, és kár értük; s amikor ez a vers fogant, egyáltalán nem voltam a belénk öntött szemlélődés állapotában. Az összeszedettség imáját próbáltam végezni jól-rosszul, s az többé-kevésbé tőlünk függ, akaratlagosan újra kezdhető. De például szentmise közben nem lehet ugyanezt megtenni, hiába hoz elő verssorokat az öntörvényű fantázia (s bizony mondom, megteszi), a miséző nem foglalkozhat ihletével, a mise cselekményével kell foglalkoznia. Ilyenkor föl kell áldozni a véges szépséget a Végtelen Szépség kedvéért, aki magában foglal minden szépséget.

Copertinói Szent József olyan misztikus volt, aki zene hatására rendkívül könnyen került elváltozott tudatállapotba, a belénk öntött szemlélődésnek abba a fokozatába, amikor a szellemi képességek aktív működése teljesen föl van függesztve, s amit elragadtatásnak, eksztázisnak hívunk. Avilai Szent Teréz így ír az elragadtatásról:

A lélek ... keresi Istent, egyszerre csak érzi, hogy rendkívül nagy és édes gyönyörűség kíséretében majdnem teljesen valami ájulásfélébe esik. A lélegzete eláll, a testi ereje egészen elhagyja, úgyhogy még a kezét is csak nagy nehezen tudja mozdítani. Szeme bezáródik anélkül, hogy akarná; ha pedig nyitva tartja, akkor sem lát úgyszólván semmit. Ha olvas, nem képes egy betűt sem kimondani sőt még felismerni is alig tudja a betűket. Hallani hall, de nem érti, amit mondanak.. Érzékeinek tehát semmi hasznát sem veszi, legfeljebb abban akadályozzák, hogy öröme teljes legyen, s így inkább csak ártalmára szolgálnak. Beszélni nem tud, mert képtelen elgondolni is egy szót, s még kevésbé van hatalom, amely csak egyet is ki tudna vele ejtetni. Ugyanis az összes testi erő elmegy, de ugyanannyival gyarapszik a lelki erő, hogy annál jobban tudja élvezni boldogságát. Az érzéki részre átáradó boldogság is igen nagy és szembeszökő.

Vannak Terézétől eltérő elragadtatás-élmények is. Betlehemi Boldog Mirjam teljesen elvesztette a kapcsolatot a külvilággal, eszméletlen állapotba került, néha igen hosszú időre. Ő nem tudta, hogy ez misztikus kegyelem, azt hitte, lusta és elalszik. „Ó, anyám, megint elalszom” – panaszkodott a perjelnőnek. A perjelnő viszont tudta, mi az. „Aludjon csak el nyugodtan, leányom” – mondta nagyvonalúan. A kis arab lánynak nem árulták el, hogy rendkívüli kegyelmekben részesül, nehogy el találja bízni magát.

A nyugalmi ima, az egyesülés imája és az elragadtatás folytonos sort alkotnak. Mindegyiknek az a lényege, hogy a lélek fogalmon túli módon fogadja be Istent; a lelki képességek aktív működése a nyugalmi imában nincs fölfüggesztve, az egyesülés imájában már majdnem teljesen, az elragadtatásban pedig teljesen ki van kapcsolva. Az értelem passzív módon működik, befogadja a misztériumot. Teréz erről így ír:

Azon törtem a fejemet, mit csinál ilyenkor a lélek; s íme az Úr így szólt hozzám: „Egészen megemészti magát, leányom, hogy annál jobban belém merüljön. Már nem ő az, aki él, hanem én élek őbenne. Mivel nem képes felfogni azt, amit ért: nem értvén ért.

Keresztes Szent János hiába írt fenntartásokkal a „lelki javakról”, könnyen esett elragadtatásba, s volt hogy Terézzel beszélgetve őt is belesodorta. Mindez, bármily szokatlan, nem más, mint hittapasztalat. Hiszen a hit paradox módon homályban lát, megértésen túli módon fogadja be a gyönyörű Kedvest, aki „ezer közül is kiválik”, mert transzcendens Titok.