Isten érintését kívánni – Szeletekre vágjuk az embert? – Vezess, ó király, a kamrádba – Arcomat nem láthatod – Isten szerelmének tavasza – Öncélú szeretet – Mikor az ember megáldozott... – Mezítelen hit – Csak az öncélúság tévút

Az Énekek Éneke, a címfelirat után, így kezdődik: „Csókoljon engem szája csókjával” (Én 2,2). Ezt egyértelműen a menyasszony mondja, amint azt világosan megmutatja a következő vers, amelyben ezt olvassuk: „Szeretnek téged a lányok!” (Én 1,3). Vagyis a szöveg misztikus értelme szerint az ember mondja Istennek. Az ember kívánja az isteni szeretet eleven tüzének érintését.

Van ennek értelme? Testet test érinthet meg. A testi érintés érezhető, élvezetet vagy fájdalmat okozhat. De a testi érintés az Énekek énekének misztikus értelmezésében csupán allegória. Az ember vágyódhat arra, hogy Isten szeresse; minthogy Isten maga a szeretet, ennek a vágynak teljesülése ésszerűen várható is; de vágyódhat-e az ember Isten érintése után, más szóval, olyan tapasztalat után, amely éppúgy kifejezi az isteni szeretetet, mint a csók az emberi szeretetet?

Amikor a próféták írnak Istennek és népének szeretetkapcsolatáról a szerelem és a házasság képeiben, megmaradnak a kapcsolat elvont fogalmazásánál, nem mennek olyan konkrét részletekig, mint az ölelés vagy a csók. Ezen a ponton érezhetővé válik, miért mondta Rabbi Akiba, hogy az Énekek éneke a Szentek Szentje. Ennél bensőségesebben sehol nem beszél a Szentírás Isten szeretetéről. E bibliai könyv nyelvezete olyan kapcsolatot látszik föltételezni Isten és ember között, amelyet az intimitás, az érzelmi megragadottság, az intenzíven átélt föltárulás és odaadás jellemez. A férfi és nő szerelme egész lényüket forrósítja át, tárja föl egymás előtt és olvasztja egymásba, mint ahogy két olvadt vasdarab eggyé válik a kohó tüzében, s többé nem lehet őket szétválasztani, mert átjárták egymást és kölcsönösen meghatározták egymást – ezért fölbonthatatlan a házasság: „a kettő egy testté lesz” (Mk 10,8). Ebben a kapcsolatban nem csupán a test vesz részt, nem is csak az érzelmi világ (az érzelmek változékonyak, és a csupán érzelmekre fölépített házastársi kapcsolat már néhány év múlva krízisbe kerül), hanem a szív hűsége, az erkölcsi elvrendszer, a világnézeti alap és a vallási élményvilág is. Vérszegény volna azonban egy csupán elvekre és akarati döntésekre épülő házasság, amelyben nem lobban föl a vér és nem vonzódik mágnesként test a testhez. Vagyis: a hitvesi egyesülésben az egész ember vesz részt, a test és lélek, a szellemi világ és az ember természetfölötti dimenziója is. Sohasem mondhatjuk, hogy a test a lényeg, de azt se mondhatjuk soha, hogy a test mellőzhető. A gazdagon rétegezett emberi lény mesterséges széthasogatása kóros jelenség, az ember egységes lény, amely egyaránt magában hordozza a föld agyagát és az élet isteni leheletét (Ter 1,7). Vajon a végső értékkel, a végtelen Igazsággal és Szeretettel szemben az embert szeletelni kell és dimenziókra bontani, mivoltának egy részét mélyhűtőbe tenni és kivonni a forgalomból, hogy csak az értelem és akarat működhessen? Isten szeretete vajon csupán ránknehezedő parancsok teljesítése, fárasztó teher, mint a fahordás? Vagy elméleti művelet, mint egy geometriai feladat megoldása? Az Énekek éneke egészen mást sugall. Isten bebocsát bennünket halálnál erősebb szeretetének szentélyébe:

Vezess, ó király, a kamrádba,
vigadjunk és örvendezzünk veled,
magasztaljuk szerelmedet,
amely bornál is édesebb!
(Én 1,4)

Emlékszem, milyen meggyőződéssel mondta egyszer egy idős pap: „Istent nem lehet megtapasztalni.” Annyiban feltétlenül igaza is volt, hogy Isten transzcendens, meghaladja a teret és időt, és a mi tér-időbeli tapasztalatunk, érzéki megismerésünk nem érheti el őt. Abban is tökéletesen igaza volt, hogy az a teljesen közvetlen istentapasztalat, amelyet Isten színről-színre való látásának nevezünk, a földi élet során nem lehetséges. „Arcomat nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon” – mondja az Úr Mózesnek (Kiv 33,20). Isten végtelen és abszolút valóság, a mi véges és relatív lényünk nem ér föl hozzá. És mégis, a Szentírás zavarba ejtő részleteket tartalmaz, amelyekben Istennel való közvetlen találkozásról esik szó. Csak egyet idézek ezek közül, a Kivonulás könyvéből való, ugyanabból a könyvből, amely a fenti kijelentést is tartalmazza, s amely halálos tabuval veszi körül a hegyet, ahova Isten leszáll, hogy Mózessel beszéljen.

Mózes és Áron, Nádáb, Abiu és hetvenen Izrael vénei közül felmentek, és látták Izrael Istenét. – Olyan valami volt a lába alatt, mintha zafirkőből készült volna, és mint az ég, amikor tiszta. – Az Úr nem emelt rájuk kezet, pedig messzire távoztak Izrael fiaitól. Látták Istent, és ettek és ittak.
(Kiv 24,9-11)

Úgy tűnik tehát, hogy a Biblia mondanivalója e téren kettős. Egyfelől nem szűnik meg hangoztatni, hogy Isten „megközelíthetetlen világosságban lakik” (1Tim 6,16), transzcendenciájában meghalad minden emberi érzékelést és pszichológiát; másfelől azonban nem habozik kimondani azt a félelmetes és csodálatos valóságot sem, hogy Isten mindenhatósága át tudja törni végességünk határait, szabad szeretében igenis tapasztalhatóan belenyúl az ember életébe, részévé válik történelmünknek, s az az emberi élményegyüttes, amely Isten beavatkozását befogadja, ha nem is teljesen közvetlen, mégis valóságos megtapasztalása Istennek. Az ember hiába erőlködne magától, hogy eljusson egy ilyen tapasztalatra, Isten szeretete azonban szólítja őt. A következő idézetet a vőlegény mondja a menyasszonynak, Isten az embernek.

Kelj fel szaporán, szerelmem!
Jöjj, galambom, szépségem!
Mert a tél már elmúlt,
az eső elállt, elvonult,
földünkön előbújnak a virágok,
eljött a szőlőmetszés ideje,
s a gerle szava hallatszik a határban.
A füge már kihajtja első gyümölcsét,
s a virágzó szőlő illatot áraszt.
Kelj fel, kedvesem! Jöjj, te szépségem!
Te, galambom a sziklaüregben,
a kőszál rejtekében,
hadd lássam arcodat,
hadd halljam hangodat!
Mert a te szavad édes,
és oly bájos az orcád!
(Én 2,10-14)

Az ember Isten képére és hasonlatosságára alkotott lény, nincs mit csodálkozni azon, hogy Isten szépnek találja. Serdülő lányok és fiúk gyakran hosszan nézegetik magukat a tükörben, hogy szépek-e, és nem egyszer kétségbeesnek vélt csúnyaságukon; ha a szeretet Istenének ezt a vallomását mélyen befogadjuk szívünkbe, ez gyógyítja énképünk sebeit, és a Szentlélek működése hitvallásunk részévé tudja tenni, hogy szépek vagyunk. Talán kevésbé agresszíven mutatós külsőn ragyog át Isten képmásának egyedülálló és elbűvölő szépsége, de egész biztos, hogy valósággal átragyog rajta, és akinek Isten látást adott, meg fogja látni bennünk. Ugyanakkor, hogy a transzcendenciáról se feledkezzünk meg, nem szabad Isten szerelmi vallomását úgy értenünk, hogy ő hiányérzetet szenved nélkülünk. Isten lénye végtelenül gazdag, semmit nem lehet hozzáadni. Ő semmit se kívánhat abban az értelemben, hogy amennyiben nem kapja meg, csökken a boldogsága. Aki így gondolkodik Isten szeretetéről, túlzottan emberi módon gondolkodik, a teremtményi végesség törvényei szerint. Bennünk űr marad, ha nem kapjuk meg azt, amit szeretünk. Istenben nem lehetséges űr; ő önmagában teljes, de szeretetében éppen az a csodálatos, hogy kinyúl felénk, holott nincs szüksége ránk; ebben a szeretetben árnyéka sincs az önzésnek, sőt még lehetősége sincs; Isten szeretete tékozló és túláradó, a szó legnemesebb értelmében „fölösleges”, de ez a fölöslegesség Isten szükségszerű lényegével azonos. Az emberi szó megbotlik és dadog, nem tudja kimondani a szeretet misztériumát. „Szeretlek, mert élvezlek” – ez az önző szeretet megfogalmazása, így a töltött káposztát is lehet szeretni. „Szeretlek, mert te vagy” – ez a személyes szeretet megfogalmazása, így csak önértékű másikat lehet szeretni. De van a szeretetnek egy harmadik fokozata is: „Szeretlek, mert szeretlek” – ez az isteni szeretet. Clairvaux-i Szent Bernátnál olvastam: „A szeretet önmagának oka és célja. Szeretek, mert szeretek; szeretek, hogy szeressek.” Istenre ez a fajta szeretet jellemző. Nincs olyan szükséglete, amelyet a teremtmény ki tudna elégíteni, mert egyáltalán nincsenek szükségletei; de szeret, mert szeret, és szeret, hogy szeressen. Ez a legönzetlenebb és leghitelesebb szeretet, definiálhatatlan és levezethetetlen, mint Isten maga; mert ez a szeretet Isten maga.

Adjunk most határozott választ a kérdésre, hogy ez a szeretet csak isteni üzenet, kinyilatkoztatás, amit hittel el kell fogadni, vagy pedig ezen túlmenően élmény is, mint az emberi szerelem. A válasz alapjait már megfogalmaztuk: Isten valósággal behatol életünkbe, és az emberi lény minden dimenziója befogadja őt. Isten szeretete eléri tudatunkat, érzelmi világunkat, még testünket is.

Olvassunk el egy részletet az arsi plébános, Vianney Szent János katekéziseiből.

Mikor az ember megáldozott, valami szokatlant érez, valami jóleső fut át egész testén, minden ízén. Mi ez a jó érzés? Krisztus Urunk közli magát testünk minden porcikájával s mintegy megborzongatja valamennyit ... Azt kell mondanunk, amit Szent János apostol: „Az Úr az.” Sajnálni valók azok, akik ebből semmit sem éreznek.1

Nem valami szédült karizmatikus, nem valami rajongó aggszűz, hanem a paraszti szülőktől született, paraszti világban élő arsi plébános mondja ezeket a szavakat; nyilvánvalóan az Oltáriszentség normális hatásának tekinti a testet is átjáró szokatlan élvezetet, az Úrral való egyesülés misztikus érintését. Azt nyilvánítja rendellenesnek, ha valaki ebben nem részesül. Vianney Szent János nem volt elméleti teológus, de gyakorlati teológiája meghaladja nem egy egyházatyáét. Gondolkodásától teljesen idegen a keresztények két csoportra, „elitre” és „közönséges keresztényekre” való fölosztása. Ahogy az Úr mindnyájunk tápláléka a szentáldozásban, ugyanúgy mindnyájunk gyönyörűsége is. Efraim testvér, a Nyolc Boldogság Közösség alapítója, megírta magáról, hogy amikor még protestáns volt, katolikus templomokba járt áldozni, hogy ezt a gyönyörűséget élvezze. Nem tudta, hogy tilos az interkommunió, és Isten méltányolta jóhiszeműségét.

Korántsem azt akarom mondani, hogy Isten köteles érezhető örömöket osztogatni azoknak, akik szeretik. Ő a természetfölötti megtapasztalások adományozásában teljesen szuverén, s gyakran éppen a lélek érdekében tartja vissza a szellemi örömet, hogy tisztuljunk a lélek sötét éjszakájában; ám voltaképpen ilyenkor is jelen van bennünk Isten megfoghatatlan gyönyörűsége, csak háttérbe vonul; mint Keresztes Szent János kifejezi, ilyenkor „sötét tűz” égeti a lelket. De hogy ebben az állapotban is vonzónak érzékeljük Istent, azt az bizonyítja, hogy a lélek hallani sem akar arról, hogy visszaforduljon Isten szeretetének útjáról. Amit Vianney Szent János elmond, az a dolgok normális menete. Természetesen lehetséges, hogy a szellemi öröm akadályba ütközik bennünk. De ha így van, az felszólítás számunkra, hogy vessük bele magunkat mélyebben Isten szeretetébe, ne maradjunk sekélyesek.

A 63. zsoltárban imádkozzuk:

Isten, te vagy az én Istenem,
virrasztva kereslek.
Terád szomjas a lelkem, testem utánad eped,
mint a puszta kiaszott földje.
(Zsolt 63,2)2

Ha Isten lelkünket is, testünket is meg tudja érinteni az ő sajátos, semmi mással nem azonosítható érintésével, akkor az a normális, hogy testünk-lelkünk egyaránt eped ez után az érintés után. A katolikus lelki életben elterjedt az a tanítás, hogy az ilyen érintést nem szabad kívánni és nem szabad kérni, mert ez a lelki élmények öncélú keresése, „nyalakodás”, amelyben Istent édességként élvezzük, célból eszközzé tesszük, ahelyett, hogy mindenestül alárendelnénk magunkat szent akaratának. Különösen Keresztes Szent János dolgozta ki markánsan a „mezítelen hit” teológiáját. Két dolgot azonban nem szabad elfelejtenünk. Először: Keresztes Szent János tanítását szituálnunk kell; ő azokban a 16. századi spanyol kármelita körökben mozog, ahol Avilai Szent Teréz misztikus írásai jól ismertek, ezért könnyen föltámad a vágy a szellemi örömök öncélú hajszolására, s ő ezt ellensúlyozni akarja. A másik: Keresztes Szent János szereti az egyoldalúságig kiélezetten előadni teológiáját, a dolgoknak csak egyik oldalát elemezve. A dolgok másik oldalára egy szintén 16. századi spanyol misztikus, a ferences Alkantarai Szent Péter mutat rá, amikor a szellemi élvezetek kívánásáról ezt tanítja:

Az összes jámborsági gyakorlatoknak, de a lelki életnek is az a célja, hogy teljesítsük az isteni parancsolatokat, és mindenben megtegyük az Isten szent akaratát. Ehhez azonban szükséges, hogy előbb megöljük magunkban a saját önös akaratunkat, hogy az isteni annál könnyebben uralkodhassék rajtunk. Ez a kettő ugyanis homlokegyenest ellenkezik egymással. Ez a nagy győzedelmet azonban kivívni nem tudhatjuk, hacsak Isten minket nagy kedveskedéssel és szinte hízelgéssel nem gyámolít. Ezért kell az imádságban buzgón gyakorolni magunkat, hogy így ezeket a kedvességeket megnyerjük, és eme munkánkat jól és a kívánt célnak megfelelően végezhessük be.

Ebből a célból aztán már szabad kérnünk és esedeznünk, hogy Isten adja meg nekünk az imádságban a benső vigasztalásokat.3

Az öröm kívánása egészséges az emberben, a természetfölötti öröm kívánása is. A lelki tapasztalat azonban nem Isten, hanem teremtett valóság, mert Istent teljesen közvetlenül nem tapasztalhatjuk a földön. Egy teremtett valóság pedig sohasem lehet cél, csak eszköz, hiszen a cél Isten maga. Az élvezetet, amit az Istennel való szeretet-egység nyújt, öncélúan nem szabad kívánni, eszközként azonban szabad. Ez a kiegyensúlyozott álláspont.

Eddig az okoskodás. Befejezésül elmondom Ó édes Istenem c. versemet.

Érted rajong a szívem tavaszi napsütésben,
rügybontó fák alatt terólad álmodom,
ó édes Istenem, mi mindent teszel értem,
hogy földöntúli békéd ellepje homlokom.

Kit békéd átölel, nevet minden kudarcon,
ó vatta-puha fény, lelkem párnája te,
beléd temetem arcom, meleg csöndedben alszom,
erő a gyöngeségben, szentség igézete.

Ó téren-túli tánc, titkos találkozások
belső hullámverése, remegő rejtelem,
ó mágnes a magányban, vonzásod és varázsod
szerelmes ünnepe, én édes Istenem.

3 ALKANTARAI SZENT PÉTER: Imádság, elmélkedés. Szalézi művek. 229-230. o.