Elveket tanulni Szent Teréztől – Isten mindenkinek szánja az élő vizet –
A belénk öntött szemlélődés helye a lelki életben – A keresztény hit misztikus valóság –
Az észlelés átistenülése – Mit tegyünk a nyugalmi imában? – Az egyesülés imája

Úgy gondolom, Istennek azt a látogatását, amit belénk öntött szemlélődésnek nevezünk, Avilai Szent Teréz írta le legérthetőbben, ezért idézem leggyakrabban őt a témával kapcsolatban. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy Isten kincstárának végtelen gazdagságát egyetlen lélek kimeríteni nem képes, márpedig Teréz, amikor „a lélek” kifejezést használja, mindig saját lelkéről, saját tapasztalatairól beszél, hiszen mások bőrébe ő se tud belebújni. Ebből következik, hogy mi se próbáljunk az ő bőrébe bújni, vagyis ne várjuk azt, hogy a mi lelki életünkben pontosan ugyanazok a jelenségek ismétlődjenek, amelyek nála előfordultak. Ez szerénytelenség is volna, hiszen Teréz az Egyház legnagyobb szentjeinek egyike, akit Isten különös feladatra választott ki: a Kármel megreformálására és az imádság újrafelfedezésére. Az elvek azok, amelyeket meg kell tanulnunk Teréztől, mindenekelőtt azt, hogy a nyugalmi imától kezdve a misztikus életnek olyan jelenségeivel állunk szemben, amelyek teljességgel Isten szuverén tetszésétől függnek, tehát elhibázzuk célunkat, amennyiben azokat mesterségesen akarjuk előállítani valamely technika segítségével.

Ugyanakkor, mint az előző fejezetben is jeleztem, az éremnek két oldala van, s bár a misztikus tapasztalatot előidézni nem tudjuk, elébe tudunk dolgozni. Miközben Teréz nagy nyomatékkal figyelmezteti leányait arra, hogy ne akarjanak többet, mint amit Isten ad nekik, nem mulasztja el betoldani azt sem: „Én azt hiszem, hogy ha egyszer igazán tökéletes lesz bennetek a lemondás és az alázatosság, Ő nem fogja ezt tőletek megtagadni” ; már t.i. a belénk öntött szemlélődést. Sőt máshol még azt is mondja:

Itt bizony úgy tűnik, Teréz tökéletesen megfeledkezett korábbi óvásairól és figyelmeztetéseiről, amelyeket a helyes lelkület, az önmegtagadás és alázat érdekében hangoztatni óhajtott, és engedte, hogy előtörjön igazi meggyőződése: Isten mindenkinek szánja a mennyei szemlélődés élő vizét. Minthogy azonban az óvások és figyelmeztetések is bőven ki vannak fejtve, a spirituális teológia szakemberei valamikor sokat vitatkoztak arról, hogy a belénk öntött szemlélődés a keresztény lelki élet rendes vonalába esik-e, vagypedig egyes kivételes személyeknek szánt kivételes ajándék. Akik gyakorlati oldalról közelítették meg a kérdést, azoknak úgy tűnt, hogy nem mindenki alkalmas a szemlélődésre, és sokan jól teszik, ha megmaradnak az elmélkedő vagy éppen a szóbeli imánál. Ez a nézete Teréz magyar fordítójának, Szeghy Ernő kármelita atyának is. Akik viszont elméletileg közelednek a misztikához, hajlamosak azt vallani, hogy a keresztény lélek fejlődésének rendes vonalához tartozik a belénk öntött szemlélődés kegyelme, csak éppen vannak, akik saját hibájukból nem jutnak el idáig. Ez a dominikánus teológus, Garrigou-Lagrange álláspontja. A 20. századi karizmatikus megújulás tapasztalata erőteljesen a második felfogást támogatja, hiszen benne széles tömegek tapasztalták meg Istent, élvezték jelenlétét és szeretetét, ami Teréz terminológiájában legalább a nyugalmi ima fogalmának felel meg.

Hogy tisztán lássunk, meg kell mondanunk azt is, hogy a „Szentlélekben való megkeresztelkedés” nem jár okvetlenül rendkívüli élménnyel. A kegyelem elnyerhető és az élet megváltozhat akkor is, ha a tapasztalat nyugodtabb formában lép föl, édes láng, szent nevetés vagy a Lélekben való elnyugvás nélkül. Magam is csak lassan jutottam el odáig 1978 tavaszán, hogy érezzek valami felülről jövő beavatkozást; egész odáig nem volt más tapasztalatom, mint imaéletem fokozatos átmelegedése és szent vágyaim egyre hangsúlyosabb ébredése. De ha jól megnézzük, ez már maga az „édes láng” volt, a szív lángolása, akár az emmauszi tanítványoknál, csak csöndesebb, lassabban kifejlődő formában. Éppen ezért a vitás kérdés megoldását abban látom, hogy a belénk öntött szemlélődés formáit nem szabad a Teréztől oly szemléletesen leírt jelenségekre korlátoznunk, hanem elvileg bele kell foglalnunk annak csiraszerű, kevésbé látványos jelentkezéseit is. Fontoljuk meg azt, hogy már a hit maga is valamilyen Szentlélektől ajándékozott szemlélet; „tükör által, homályban” (1Kor 13,12), de valamiképpen megragadjuk benne szellemi tekintetünkkel a láthatatlan Istent; ugyanis a hit védhető az értelem segítségével, ésszerűsége igazolható értelmi megfontolásokkal, de maga a hit mégse értelmi belátáson alapul, hanem a Szentlélektől belénk öntött ajándék, mint a másik két isteni erény, a remény és a szeretet is. A hit tehát a belénk öntött szemlélődés csiraszerű formája, és mindaz, amiben a hit kibontakozik, a belénk öntött szemlélődés vonalába esik. Nincs kétféle lelki élet, a Szentlélekben élt élet egységes valami, és magában foglalja a láthatatlan Isten misztériumként, homályban való szemléletét és jóságának élvezetét. E gondolatmenet érvénye elől nem lehet kitérni azzal, hogy megkülönböztetünk „rendes” és „rendkívüli” kegyelmeket; magának a hitnek középpontjában egy legnagyobb mértékben rendkívüli kegyelem, Jézus föltámadása áll. A halál legyőzése, egy halálra kínzott, átdöfött szívű ember életre kelése, az emberi test megdicsőülése a föltámadásban – ez igenis rendkívüli jelenség. Márpedig keresztény hitünkkel ebben osztozunk: „Ha Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, és hiábavaló a ti hitetek is” (1Kor 15,14). A hit a föltámadás rendkívüli eseményének misztikus befogadása életünkbe. Ha ezt az eseményt nem „élvezzük”, más szóval: nem éljük meg értékként, és nem vesszük ingyen ajándékként, amelyet létrehozni nem, csak elfogadni tudunk, akkor nem is hiszünk. Ha viszont ingyenes ajándékként élvezzük, akkor ez misztika. Nincs külön „misztikus keresztény” és „nem misztikus keresztény”, a megkülönböztetés abszurd. A keresztény hit lényegénél fogva misztikus valóság.

Miután ezt elvi szinten tisztáztuk, kicsit vissza kell térnünk az égből a földre, és őszintén megmondanunk, hogy mégiscsak van különbség a Teréztől „szemlélődés” címszó alatt leírt jelenségek és a „közönséges” imaélet között. A jelenség szintjén, fenomenológiai szinten a kettő jól megkülönböztethető. A hitélet és imaélet rendes jelenségeiben a hittel elfogadott valóság csak az emberi pszichére gyakorolt hatásánál fogva vált ki belőlünk örömöt, meghatottságot, lelkesedést; ezek skálája megegyezik profán pszichikai skálánkkal. Viszont a belénk öntött szemlélődés esetében a hittel elfogadott valóság a maga sajátos szent jellegét közli az emberrel, előbb lelkünk legmélyebb rétegével, a pneumával, utóbb ezen keresztül a pszichével, s ezzel kitágítja pszichikai skálánkat, új minőséget visz be abba. Akinek része volt a Szentléleknek ebben a sajátos érintésében, az tudni és tanúsítani fogja, hogy itt valóban más minőség jelentkezik, valami, amit nem lehet összetéveszteni az emberi eredetű érzelmekkel.

Értsük meg tehát egymást. Lényegi, elvi szinten nincs kétféle kereszténység és kétféle keresztény, misztikus és nem-misztikus. A hit a Szentlélek misztikus ajándéka, érintkezés a sajátosan istenivel, amely az emberi lélek mélyrétegében jelenik meg és arra rányomja az isteni valóság bélyegét. Ez a pneumatikus szint aztán többé vagy kevésbé bevonja tevékenységi körébe az ember pszichikai szintjét is. Idáig nincs különbség. A különbség fenomenológiai szinten jelentkezik: észlelésünk egyes esetekben kitágul és átveszi az isteni jelleget (ez a belénk öntött szemlélődés), más esetekben pedig saját emberi határai között marad (ez a „közönséges” ima- és hitélmény). Annyit gyakorlati alapon feltétlenül lehet állítani, hogy az észlelés kitágulása tekintetében nagy különbségek vannak különböző személyek között, és ez a különbözőség megfelel Isten akaratának. Azt viszont nagyon valószínűtlennek tartom, hogy amennyiben valaki komolyan Jézus Krisztusnak adta életét, annál az észlelés kitágulása egyáltalán nem jelentkezik. Talán kisebb fokban, talán kevésbé érzékelhető módon, de a belénk öntött szemlélődés beleesik a keresztény lelki élet általános vonalába. A Szentlélek, mint mondottuk, a teljes embert ragadja meg, nincs olyan terület az emberi életben, amelyet nem akar átisteníteni.

Amennyiben megvalósul az észlelés átistenülése, ennek az a módja, hogy a megismerésben a szeretet veszi át a döntő szerepet. A földi életben „megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három; de ezek közül legnagyobb a szeretet” (1Kor 13,13). Azért legnagyobb, mert a szeretet már a földön is az, ami az örök életben lesz. A hitből az örök életben Isten boldogító színelátása lesz, a reményből Isten boldog birtoklása lesz; a hit tehát nem marad hit, és a remény nem marad remény. A szeretet azonban szeretet marad mindörökké. Éppen azért csak a szeretettel közelíthetjük meg Istent ugyanolyan minőségben, mint az örök életben fogjuk. Ez a mennyei minőség akkor nyilvánul meg az imában, ha az nem az értelem diszkurzív működésén alapul, hanem a szeretet erejével egyszerű aktusban tapad transzcendens tárgyához, a Szentségeshez. Ilyenkor a természetfölötti szeretet minősége dominál, az a minőség, amely a mennyben is ugyanaz lesz. Ez pedig gyönyörűség, élvezet, boldogság, de másfajta, mint a pszichikai eredetű örömök. Benne van a mennyei íz. „Ízleljétek és lássátok, mily édes az Úr” – imádkozza a zsoltáros (Zsolt 34,9).

Az értelem ilyenkor nem szűnik meg működni, de diszkurzív, egyik gondolatról a másik gondolatra szaladó működésére itt nincs szükség. Intuitív, a tárgyat egyszerű aktussal befogadó tevékenysége viszont itt is szükséges, csakhogy tárgyát a hit homályában ragadja meg. Viszont megmaradhat a diszkurzív működés is, a figyelem elszórakozhat, a fantázia földi dolgok felé fordulhat, miközben a szívet perzseli az édes láng. Ez a helyzet a nyugalmi imában. Azonban a nyugalmi ima alaptendenciája mégiscsak az, hogy az értelem megpihenjen Istenben, hiszen szeretetünkkel Őbenne örvendezünk. Mint Teréz mondja:

Teréz saját tapasztalatait írja. Őnála a szeretet olyan erős volt, hogy a „másik két tehetség”, amelyeken az akkor uralkodó teológiai felfogásnak megfelelően az értelmet és az emlékezetet érti, „nem tudta kizavarni örömének és boldogságának élvezetéből”. Maga mondja azonban, hogy az öröm és boldogság a nyugalmi imában nem mindig egyformán erős. Az autóvezetésnél, sőt más esetekben is szerzett saját tapasztalatom szerint a figyelem elterelése oda vezethet, hogy a lelki élvezet megszakad. Éppen ezért a nyugalmi ima beálltakor az a helyes magatartás, ha nem ugyan görcsösen, de nyugton maradunk, nem foglalkoztatjuk fantáziánkat. Mint Teréz mondja: „Addig, amíg ez a nyugalom tart, a léleknek nincs más tennivalója, mint hogy viselkedjék nyugodtan, és ne csapjon zajt.” Ha a fantázia szaladgál, csak szaladgáljon, nem szükséges utána szaladnunk; ez nem akadálya a lelki gyönyörűségnek, az élvezet akkor szűnik meg, amikor Istennek tetszik. Az élmény nyomot hagy a lélekben, és irányt mutat új magasságok felé.

Az Énekek Énekében mondja a menyasszony:

Mint az almafa az erdő fái között,
olyan a kedvesem az ifjak között:
árnyékában kívánok én megtelepedni,
és gyümölcse édes az ínyemnek.
Bevitt engem a bor házába,
s a felirata fölöttem: szerelem.
Üdítsetek szőlőskaláccsal,
frissítsetek almával,
mert beteg vagyok a szerelemtől!
Balkeze a fejem alatt,
és jobbjával átölel engem.
(Én 2, 3-6)

Jobbjával átölel... Az egyesülő ima Isten szerelmes ölelése. Mint Teréz írja:

Máshol ezt olvassuk Teréznél az egyesülés imájáról:

A helyes fogalmak megőrzése érdekében szögezzük le, hogy ebben az imaállapotban az emberi lélek kapcsolatban áll testével és minden bizonnyal lélegzik, ha gyöngén, alig észrevehetően is. A lélek csak a halálban válik el teljesen a testtől, s lélegzés nélkül az ember csak külön csodával maradhatna életben. De az biztos, hogy az egyesülés imájában a Szentlélek közvetlen befolyása a lélekre s mindenekelőtt a szeretetre olyan erős, hogy az anyagi dolgokkal s még a saját testtel való kapcsolat is némileg meglazul. Az egyesülés imája csak rövid ideig szokott tartani, de hatása erős és maradandó.

Teréz hangsúlyozza, hogy míg a nyugalmi ima kegyelmét sokan elnyerik, az egyesülés imájáig kevesen jutnak el. Magam se jutottam idáig, nincs róla személyes tapasztalatom. Ha azonban felidézzük a Duqesne Weekend történetét, emlékezhetünk arra, hogy mind Patti Gallagher, mind pedig David Mangan volt olyan helyzetben, amikor maga se tudta hogyan, egyszercsak arcra borulva találta magát az Oltáriszentség előtt; Pattinek a cipője is lejött. Ez a tudatkiesés feltehetően azt jelenti, hogy rövid időre az egyesülés imáját élték át. Persze, az korántsem jár mindig arcraeséssel, ez csak esetileg járult hozzá.

Emlékszem egy egyetemista lányra, akit itt Valinak fogok nevezni. Felnőtten lett hívő. A hivatalos katekumenátus egyik beavatási fokozata, az exorcizmus szertartása után átmentünk a hittanterembe ünnepelni. Amikor Valihoz szóltam, azt felelte, teljesen kótyagos, alig tud visszatérni a külső valóságba. Valószínű, hogy ő is megízlelte az egyesülés imáját. A nyugalmi imát biztosan. Vali Isten ereje alatt volt. Ezek a dolgok nincsenek távol tőlünk, ha mi nem vagyunk távol Istentől.

Van egy versem a pünkösdről, Tornádó címmel, melyet eredetileg angolul követtem el, de most elkészítettem a magyar változatot is; van benne szélzúgás, láng, nyelvima; itt most azért idézem, hogy Isten erejét kifejezzem vele. Mert a misztikus imamódokban a Szentlélek viharként hatalmas tűzörvénye veszi át a szót, és ez megrendítő, de mégis fölöttébb kívánatos állapot.

az erő a levegőben az erő
az örvény odalent és odafönt
üvöltő szél erő a levegőben
föl-le föl-le és körbe-körbe
a Mérhetetlen Másik
nincs magyarázat
fuldoklásom dadogásom a szélben
nyelvek mint a láng

ebahu teki ollá
letamu hász ganami tákán
edaszu kor láv ganami biád

az égő szél köröskörül