Komor Jézus? – Isten csordultig öröm – Gyönyörű liget, benne gránátalma – Resurrexit tertia die – Örüljetek az Úrban mindig – Keresztes Szent János értelmezése – A gonosz szellem a vigasztalanságban – Kiegyensúlyozatlan és mégis hiteles

Azt a szent részegséget, amit 1978-ban a Szentlélek kiáradása folytán társaimmal együtt átéltem, sokan nézik gyanús szemmel az Egyházban. „Nem tudom Jézust fülig érő szájjal elképzelni” – fogalmazta meg fenntartásait egy fiatal férfi, aki jelen volt csoportunkban, de nem követte lelki folyamatainkat. Nos, fülig érő szájjal én se tudom Urunkat elképzelni, de barátságos mosollyal igen. Hahotázva és a hasát fogva se tudom elképzelni, de egészséges nevetéssel igen. Nem tudom őt elképzelni dühöngve, de haragvásáról a Szentírás is tudósít. Más szóval: arról vagyok meggyőződve, hogy Jézus Krisztus szent emberségében minden egészséges emberi érzelem jelen volt, csak éppen kiegyensúlyozatlan túlzások nélkül. Ő teljes emberi természetünket magára vette, az egyházatyák arról beszélnek, hogy amit nem vett magára, azt nem is váltotta meg. Ha egy ember nem tud nevetni, hiányzik belőle az a képesség, hogy testben-lélekben átélje a bennünket körülölelő valóság korlátai alól való felszabadulást, márpedig Jézus emberségének éppen ez lehetett egyik alapvető vonása. Nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy mielőtt a pattogó és viharzó Zebedeus-fiúkat a Mennydörgés Fiainak elnevezte, jót nevetett szenvedélyes túlzásaikon. Jézus környezetéhez tartozni felszabadító érzés lehetett, nem hiába özönlött hozzá a tömeg. Nem szabad őt komor prófétának látni, aki állandóan fenyegető igéket mennydörög. Még Keresztelő Jánosnál is tiltakoznék egy ilyen egyoldalú beállítás ellen, de Jézus üzenete a szeretet Istenéről szerintem teljességgel kizárja ezt a feszült, sötét képet. Nem tudom magamévá tenni azt az ábrándos, kékszemű, szentimentális Jézus-arcot sem, amit számos giccses szentkép sugall. Jézus, ahogy az evangéliumok alapján bennem él, hihetetlenül energikus és rugalmas, bátorítóan derűs, plasztikusan, szellemesen és erőteljesen beszélő, gazdag érzelmi skálájú, barátságos és együttérző, egész lényével felszabadító istenközelséget sugárzó férfi. Imáimban ugyanilyen Jézust ismertem meg. Ha feléje fordulok, bűneim tudnak fájni, de ahogy jelenlétének átélése fölerősödik, mindinkább elfog az az érzés, hogy még bűneim se számítanak, olyan vigasztalás és szabadság árad Jézusból. Hasonló Jézus-képet látok a misztikában. Vianney János, aki ártatlan volt, mint egy angyal, egész életében siratta bűneit és szinte végig rettegett a kárhozattól, de amikor, megszakítva végeérhetetlen gyóntatását, a tabernákulum elé térdelt, hogy a soron következő imaórát a zsolozsmából elvégezze, arca fénylett, mintha csak a Tábor hegyén volna. Jézus világosság.

Akik komor képet ápolnak Jézusról, valószínűleg komor istenképet hordoznak magukban. Ha a gyerek fél szüleitől, vagy nem tapasztal elég szeretetet tőlük, ezeket a negatív vonásokat könnyen rávetíti Istenre, és ösztönösen egy fenyegető vagy közömbös istenképet fog táplálni magában. Nekem is volt részem ebben, már beszéltem lelkiismereti aggályosságomról, amely csak fokozatosan szűnt meg, s amely követelő, számonkérő istenképet szuggerált. De hasonlóan járnak azok is, akik Istent érzik a rossz forrásának, holott a rossz hiány, amely a teremtményi szabadság perverziójából származik. Ez utóbbira, Isten vádolására, számonkérésére, az ellene való lázadásra én sose voltam hajlamos. A kinyilatkoztatásból tudtam, hogy Isten szeretet. De azért az én istenképemben is fordulatot jelentett a Szentlélek-tapasztalat. Az a felismerés, hogy Isten közelsége nevetésre is ösztönözhet, felszabadító volt számomra, és az evangélium teljes megértésének része. Korábban az evangélium, bár hittem benne, nem volt rokonszenves. Rávetítettem az evangélium Jézusára a magamban hordott szorongásokat. Most fokozatosan átéltem, hogy az evangélium valóban jó hír, öröm és szabadság. Éspedig nem csupán azért, mert szeretetteljes emberi közösség kialakítására bátorít, hanem mindenekelőtt azért, mert Istenhez hoz közel, aki csordultig öröm, boldogság, békesség, jóság, személyes szeretet.

Amikor Jézustól megkérdezték, miért nem böjtölnek tanítványai, ezzel a kérdéssel válaszolt: „Vajon böjtölhet-e a násznép, amíg velük van a vőlegény?” (Mk 2,19) Jézus önmagára alkalmazza a vőlegény képét, amelyet a próféták Istenre alkalmaztak. A vőlegény örömmel készül a menyasszonyával való egybekelésre. „Gyönyörűség volt nekem az emberek fiai között lenni” – mondja az örök Bölcsesség a Példabeszédek könyvében (Péld 8,30). A Fiú, az örök Bölcsesség, az örök Ige, gyönyörűséggel tekint menyasszonyára, és készül birtokba venni szerelmének elzárt kertjét.

Elzárt kert vagy, mátkám, húgom,
elzárt kert, lepecsételt forrás.
Hajtásaid gyönyörű liget,
benne gránátalma és mindenféle gyümölcs,
ciprusvirág és nárduszok,
nárdusz, sáfrány, illatos nád, fahéj,
mindenfajta tömjéncserje, mirha, áloé
és számtalan pompás balzsam.
(Én 4,12-14)

Tény, hogy ez a birtokbavétel, az isteni nász, a kereszt „véres ágyán” ment végbe. Amikor Isten magához ölelte az emberiséget, nyomorúságot, kínt és bűnt ölelt magához vele együtt, s ezt ki kellett égetnie belőle a szeretet áldozatának fehérizzásában. De mihelyt ez az áldozat eljutott csúcspontjára, amikor Jézus meghalt a kereszten, a végtelen isteni szeretet jelenvalóvá vált az emberi egzisztencia abszolút zérus-pontján, ott, ahol kilépve a tér és idő koordinátáiból, minden halandó ember lelke együtt van. Ez a végtelen isteni szeretet pedig élet és gyönyörűség. Az élet és gyönyörűség átáradt Jézus holttestébe – mint Péter pünkösdi beszéde mondja: „Isten föloldozta a halál bilincseit, és föltámasztotta őt, amint lehetetlen is volt, hogy azok fogva tartsák” (Csel 2,24). Lehetetlen volt, mert Jézus személye szerint Isten, aki maga az élet; a Fiú isteni személyében áll fönn, szubzisztál, Jézus emberi lelke is, teste is. A test és lélek erőszakkal megszakított egységét az isteni élet szükségképpen állította helyre. Nem azon a szinten, ahol megszakadt. Jézus nem tért vissza a földi életbe, testében nem fordultak vissza azok az irreverzibilis folyamatok, amelyek a halálhoz vezettek. Halála valódi beteljesedés volt, és az is maradt. De az isteni élet magasabb szinten egyesítette testét lelkével: Isten dicsőségében. Nincs értelme a kérdésnek, hogy ez az esemény mikor játszódott le és mennyi ideig tartott, mert a földi téren és időn kívül ment végbe. Az Egyház liturgiájában nagyszombat utal rá. Amit az időben el tudunk helyezni, az az üres sír fölfedezése és a megdicsőült Jézus megmutatkozása a földi valóság dimenzióiban, s ennek időpontja húsvétvasárnap, hitvallásunk „harmadnapja”.

Harmadnapon legyőzte a halált –
et resurrexit tertia die.
(Pilinszky)

A föltámadt Jézus megjelenései már a megdicsőülés transzcendens örömébe engednek betekintést, de a tanítványok még bizonytalan szívvel fogadják ezt az örömet, ahogy Máté tömören összefoglalja: „Ahogy meglátták őt, leborultak, bár egyesek még kételkedtek” (Mt 28,17). Ismerjük a kétkedő tanítványok és Tamás történetét. Jézus föltámadásának jóhírét akkor kezdik hirdetni, amikor, pünkösdkor, kiárad a Szentlélek: az emberiséget Isten csókja éri. Ahogy már idéztem Beteljesedett c. versemet:

És túl a semmi ablakán
és túl a legvégső körön
tűz, tűz, teremtő tűzkazán,
fény, fény, fény, fuldokló öröm!

Pünkösd „teremtő tűzkazánja” teszi átélhetővé az ember számára a föltámadást, Jézus megdicsőülésének örömét. Ez az öröm nem valami extra dolog, hanem szerves eleme megváltottságunknak. Az öröm, Aquinói Szent Tamás szerint, a vágyóképesség megnyugvása elért céljában. Az elért cél, a mennyei dicsőség, jelen van ott, ahol Jézus jelen van. Az isteni Vőlegény már gyönyörűségét találja menyasszonyában. Ennek a gyönyörűségnek leírására szolgál az Énekek énekében a gránátalma és a mindenféle gyümölcs, az illatozó virágok és különböző fűszernövények. Az öröm gránátalmáját nem lehet kiirtani a menyasszony kertjéből, Isten népének elidegeníthetetlen birtoka az öröm. „Örüljetek az Úrban mindig! Újra mondom: Örüljetek!” (Fil 4,4)

Nem egyszer halljuk, hogy az öröm keresése eltér az aszketika egészséges alapelveitől. A hívő ne örömet keres­sen, hanem Isten akaratát jóban-rosszban. Már a második előadásban farkasszemet kellett néznünk Keresztes Szent János egyháztanító felfogásával, aki veszedelmesnek tartotta a természetfölötti örömök, élmények keresését. Istent önmagáért kell keresnünk, „csupasz” hitben, lemondva az érzé­kelhető vigasztalásokról. De azért azt se gondolhatjuk, hogy a nagy misztikus tanító nem ismerte vagy nem vette komolyan a Filippi levél fenti felszólítását. A szent kármelita tanítása valóban rendkívül fontos, az isten­keresés lényegét érintő igazság. Isten transzcendenciája miatt sötétségbe kell merülnie minden tapasztalatunknak, a termé­szetfölöttinek is, hogy az ő tiszta világossága fölragyoghasson szí­vünkben. Ez a mély fölismerés közelebb vezet bennünket a kereszt misztériumához, és vele az istentávolság értelméhez, amelyben a pergőtüzek, gyújtóbombázások, Gulagok, gázkamrák és atombombák századának olyan fájdalmas része volt. Keresztes Szent János műveit olvasva azonban mindenki megállapíthatja, hogy a szent doktor nem írt átfogó erkölcstant vagy aszketikát, hanem csak a lelki élet teológiájának egy leszűkített kérdéskörét fejtette ki behatóan. Tanítását háromféle szempontból is bele kell helyezni abba az összefüggésbe, amelyben megfogalmazta.

Először: mint korábban is említettem, Keresztes Szent János idejében Avilai Szent Teréz misztikája már követőket vonzott. Nyomában a sarutlan karmeli­ták egész serege vágyódott az Istennel való egyesülés öröme után. Ezt a vágyat helyes mederbe terelni, a lelkiélet vadhajtásait határozott kézzel nyesegetni: ez a célja Keresztelő Szent János­nak. A misztikus éjszaka teológiájával kiegészíti Szent Teréz írá­sait, amelyek élénk színekkel ecsetelik az imádság örömét.

Másodszor: e nagy misztikus igen korlátozott olvasótábort tart szeme előtt, a lelki élet szűk útján haladókat, mindenekelőtt a sarutlan karmelita szerzeteseket. „Nem célom mindenki számá­ra írni, hanem csupán ennek a mi szent és az Eredeti Szabályt követő kármelhegyi rendünknek néhány tagját, azokat a férfi­szerzeteseket és nővéreket tartom szem előtt, akik Isten kegyel­méből ezen hegy útjára léptek.”1 Nyilvánvaló, hogy üzenetének címzettjei már nagyon sok olyan lépést megtettek, aminek a leg­több ember még előtte áll. Nem kérdéses számukra a hit, sőt az életszentségre szóló meghívás sem. Keresztes Szent János nem beszél arról, mi szükséges azoknak, akik még nem indultak meg a lelki élet útján. Bekapja-e a hal az üres horgot, amin nincs semmi csalétek?

Harmadszor: a kor, amelyben Keresztes Szent János élt, alapvetően különbözik a mi korunktól. A tizenhatodik század Spanyolországában még fönnállt a kereszténység középkori ma­gátólértődősége. Az intézmények, a társadalom, az elfogadott ér­tékrend mind azt sugallták, hogy a krisztusi hit állításai feltétlen igazságot képviselnek; tagadóikra az inkvizíció máglyái vártak. Ez gyökeres különbséget jelent a mi korunkkal szemben. A huszonegye­dik században a krisztusi hit ténylegesen ható szellemi erő, de csak a sok irányzat egyike egy világnézetileg pluralista társada­lomban. A kereszténység magátólértődése megszűnt. A hit első lépéseiben nem támogat az intézményes rend, a társadalmi kon­szenzus; sőt ezek inkább a keresztény iránnyal szemben hatnak. Míg Keresztes Szent János alapkérdése a „Kármel-hegy”, az Is­tennel való egyesülés csúcsára való följutás, a mai keresztény élet alapkérdése a hit lehetősége egy hitetlen korban. Keresztes Szent János a lelki tapasztalatokat (öröm, karizmák) kizárólag a személyes tökéletesedés szempontjából értékelte, nekünk azon­ban a hitébresztés szempontjából is értékelnünk kell azokat.

Mindezt mérlegelve nyugodtan állítható: a keresztény öröm jelentőségének hangoztatása nem ellentétes Keresztes Szent Já­nos tanításával, hanem helyes összefüggésbe helyezi azt. Elvégre a Biblia fontos szerepet tulajdonít ennek az örömnek. „Majd örül a szívetek, és örömötöket nem veheti el tőletek senki” (Jn 16,22). Az örömtelen kereszténység egész egyszerű­en nem hiteles. Szomorú szent egy szomorú szent! Az Egyház liturgiájában újra meg újra fölbukkan az öröm kérése: „Egyhá­zadnak pedig add meg, hogy odaadó buzgósággal és zavartalan örömmel szolgáljon neked”;2 „Tégy készségessé minket, hogy ... örvendező szívvel veled egyesüljünk”;3 „Add kegyelmedet, hogy... örömmel siessünk hozzád;”4 „Adj a mi korunkban zavar­talan békességet, hogy irgalmadat magasztaljuk, és szüntelen uj­jongásban örvendezzünk;”5 „Kérünk,... hogy nagyobb örömmel és szárnyaló szívvel szenteljük magunkat szolgálatodra”.6 Csak kiragadott példákat idéztem, a fölsorolást hosszan lehetne foly­tatni. Az öröm alaptémája a liturgiának.

Úgy gondolom, Keresztes Szent János tanításának helyes ér­telmezését Szeghy Ernő atya adja meg, aki így ír:

„Ő olyan lelkeket tart szem előtt, akik nem tudnak meglenni lelki vigasztalások és örömök nélkül, s azt hiszik, minden el van veszve, ha az imában a szívünk nem akar lángra lobbanni, s a lelki szárazságban végzett imát elpocsékolt időnek tekintik. Már­pedig ez kézzelfoghatólag téves gondolkodás. A szent Doktor azonban sokkal tökéletesebben érzett együtt az Anya­szentegyházzal, semhogy ne tette volna magáévá annak a mise­könyvben és a breviáriumban lépten-nyomon előforduló imáit, melyekben lelki vigasztalásokért, példának okáért a könnyek ado­mányáért könyörög... Egészen más dolog nem tudni meglenni lelki gyönyörűségek nélkül s egészen más késznek lenni, s ha kell, hol­tig kitartani a teljes áhítathiány állapotában, de azért hálásan ven­ni, ha a mézből csurran és csöppen.”7

Loyolai Szent Ignác óv attól, hogy a vigasztalanság állapotá­ban változtassunk korábbi elhatározásainkon, „mert amint a vi­gasz idején a jó szellem vezet bennünket és irányít tanácsaival, úgy a vigasztalanságban inkább a gonosz szellem”.8 Vagyis, bár fontos, hogy elviseljük a vigasztalanságot, ha Isten ránk bocsátja, mégis az öröm állapota a megfelelőbb közeg Isten gondolatai számára. S ez így természetes, hiszen Isten végtelenül boldog.

Keresztes Szent János olvasása és lelkivezetői tapasztalatom nyomán úgy sejtem, hogy akik igazán megadták magukat Isten akaratának, még a vigasztalanságban is élveznek valami örömet. VI. Pál pápa így tanít: „Az öröm, mely az Isten szeretetében va­ló maradásból fakad, már a földön elkezdődik és jellegzetes vo­nása az Isten-ország tagjainak, s mindazok részesednek benne, akik az élet göröngyös útjain járnak, az Atyába és Fiúba vetik teljes bizalmukat és keresik mindenek fölött az Isten országát.”9

Az öröm gránátalmája nem megtűrt dolog Isten országában. Boldog birtoka annak. Mindazok részesülnek benne, akik az Országot min­denek fölött keresik. Más kérdés, hogy az öröm átélése történhet kiegyensúlyozatlanul is. Jézus biztosan nem nevetett rendetlenül, mert sohasem voltak benne rendetlen hajlamok. Mi azonban képesek vagyunk rendetlenül nevetni. Innen érthető, hogy Nagy Szent Bazil és Szent Benedek olyan rossz szemmel nézi a nevetést. A feszült idegzetből kibuggyanó ragályos nevetés tönkre tudja tenni a közös zsolozsmázást. Aki az asztalt verte örömében a mátyásföldi káplánszobában, kétségtelenül kiegyensúlyozatlanul örvendezett, de örömének forrása ettől még hiteles volt: a föltámadt Jézusban hitt, a Szentlélek látogatását élvezte.

Dadogva szólok c. versem valamit elmond Isten öröméről.

Dadogva szólok, ha rólad beszélek,
ha rólad beszél, tört cserép a szó,
mégis tömjén, sejtelmen túli ének,
az élő Tűz öléből származó.

Termékeny öl! Termékeny ölelés!
Virágzó völgy a vulkán oldalán!
Ha rólad szólok, minden hang kevés,
jelenléted hő, hallgatás, hiány.

Forró hiány, amelynek súlya mázsás!
Titok, tavasz, tajtékos tűzözön!
Minden sugárnál vakítóbb sugárzás,
minden örömnél édesebb öröm.

Ó, minden más örömnél édesebb!
Mély, mint a tenger, és fáj, mint a seb.