Mit keres itt a karizmatikus megújulás? – Nem mindenkire kötelező – Az imádás szokatlan formái – Istenélmény és esztétikai mérce – A lényeg az Egyház lényege – A Vőlegény belép kertjébe – Megint Patti Gallagher – Megint David Mangan – Permanens, egyetemes pünkösd

Az imádás misztériumáról írok, s ebben a témában természetesen szerepet kapnak mindazok a tényezők, amelyekből Isten imádásával kapcsolatos mondanivalómat merítem. Ezért kap kiemelkedő teret a karizmatikus megújulás. Nem célom azonban, hogy a katolikus karizmatikus megújulás történetét részleteiben előadjam. Ez egy sokfelé elágazó történet, amiből a mi számunkra egy a lényeges: hogy a pünkösd-mozgalom elterjedt és polgárjogot nyert a Katolikus Egyházban. Az Apostoli Szentszék nemzetközi szinten is elismert több katolikus karizmatikus szervezetet. Ezek közé tartozik az ICCRS (International Catholic Charismatic Renewal Services), amelynek szabályzatában ott szerepel a „Szentlélekben való megkeresztelkedés” kifejezés. A fogalom tehát el van ismerve az Egyházban.

Amit el akarok mondani, a részletekben való elveszés helyett az, hogy a karizmatikus megújulás jelentőségét nem ismeri föl igazán, aki egyszerűen besorolja az Egyház lelkiségi mozgalmai közé, mint egyet a sok közül, mint egy fakultatív lehetőséget a számos legitim irányzat között. Ez a mondanivalóm roppant kényes, nagyon szeretném elkerülni a félreértést. Messzemenően nem kívánom azt állítani, hogy mindenki köteles követni a pünkösdi irányzatot. Köteles követni az, aki fölismerte, hogy ez az Istentől számára kijelölt út; mint magam is, aki ennek a pünkösdi megújulásnak köszönhetem az élő Istennel való megtapasztalt találkozást, s mint majd le fogom írni, imaéletemet ma már el se tudom képzelni nélküle. Másokat azonban Isten más úton vezet, s a karizmatikus megújulásnak, úgy ahogy történetileg megvalósult, számos olyan eleme van, amely esetleges és nem kötelező. Ilyen mindekelőtt a stílus; többek között egy könnyűzenei irányzat, amely eleven a pünkösdi szabadegyházakban, s amelyből sokat merít a katolikus karizmatikus megújulás is. Igazán én volnék az utolsó, aki tagadja, hogy ezek az énekek gyakran viselik magukon a Szentlélektől való ihletettségnek és Isten igazi imádásának hiteles jegyeit. Ha magasba lendülnek a karok és fölzeng az „Imádunk téged!” vagy más erőteljes Istent dicsőítő szöveg, érzem a Szentlélek jelenlétét, és szívvel-lélekkel csatlakozom a dicsőítéshez; nem habozom tánclépéseket tenni azokban a dalokban, amelyek a testet is bevonják az imádásba, és nem törődöm vele, ha ezáltal komikussá válok; akár bukfenceket is vetek Isten dicsőségére, ha ugyan tudnék közel hatvanhét évesen bukfencet vetni, amikor már térdet hajtani is nehezen bírok, s ha Isten dicsősége ezt valóban megkívánná, amit, bevallom, kétlek. De nem felejtettem el az anekdotát a szerzetesnek beállt bohócról, aki nem volt képes megtanulni a zsolozsmát, ezért villanyoltás után cirkuszi mutatványait mutatta be az Úrnak a kápolnában, hogy azt adja a mindenek fölött szeretett Istennek, ami belőle a legjobb. Ugyancsak nem felejtettem el a haszid történetet a rabbiról, aki föl-lejárt vendégszobájában és azt ismételgette: „Istenem, szeretlek téged, de nem értek semmihez... Istenem, szeretlek téged, de nem értek semmihez... Megvan, fütyülni tudok! Fütyülök neked valamit!” És amikor fütyülni kezdett, hallgatózó vendéglátója megrettent... Mert megérezte Isten félelmetes jelenlétét az imádásnak ebben a frivol módjában. Egyszóval, Istent sokféleképpen lehet imádni, s én kész vagyok bevonni az imádás spektrumába a szokatlan és meglepő formákat is, amelyeket sokan profanitásnak és deszakralizációnak éreznek.

Egyszer meghívtak, hogy előadást tartsak egy ifjúsági hittanon. A keresztény istenfogalomról beszéltem. Az előadás után kérdéseket lehetett föltenni. Egyetlen kérdés sem vonatkozott a keresztény istenfogalomra. Nem Isten érdekelte a résztvevőket, hanem egy formai kérdés: hogy a(z akkor) legutóbbi országos katolikus karizmatikus találkozón miért tapsoltunk az Oltáriszentség előtt. Tény az, hogy tapsoltunk, valaki ezt javasolta; de teljesen megdöbbentem azon, hogy a hozzászólókban így merült föl a kérdés: „Vagy tapsolunk az Oltáriszentség előtt, vagy letérdelünk az Oltáriszentség előtt”. Én azon a bizonyos szentségimádáson elejétől végéig térdeltem (akkor még tudtam), és köröskörül is letérdeltek a résztvevők a Sanctissimum színe előtt; térdelés és tapsolás nem zárja ki egymást, mindkettő Isten dicsőítése. Nem a taps mellett emelek szót, magam is többre becsülök egy áhítatos szentségi éneket; csak azt a megdöbbenésemet kívánom kifejezni, hogy egy intenzív istenélményből valaki nem lát meg többet, mint egy külső kifejezési formát, és egy Istenről szóló előadás után egyetlen Istenre vonatkozó kérdés sincsen, hanem mindenki merő formalizmusban gondolkodik. A karizmatikus megújulásban éppen az történt meg, hogy Isten kilépett a formalizmusból, és szép formák helyett ő maga ragadta meg az embereket.

Isten abszolút, a formák relatívak. A pünkösd-mozgalomból merített formák éppúgy, mint a katolikus hagyományon belül kialakult formák. Ám minél inkább eltér egy külső kifejezési forma a katolikus hagyomány fővonalától, annál inkább partikuláris, annál inkább csak kulturális hordalék, annál kevésbé tartozik az Istennel való találkozás lényegéhez. Egyszer együtt ültem egy kocsiban két fiatal férfival, akik nemrég Amerikában jártak, és ott résztvettek megújulási összejöveteleken. Magnóról bekapcsoltak egy éneket, amiről kénytelen voltam megállapítani, hogy iszonyú limonádé. Ezzel szíven találtam őket, mert az ottani imaösszejöveteleken intenzív Szentlélek-élményben volt részük, és számukra ez az érzelgős giccs azt idézte fel. Esztétikai kritikám Isten-megtapasztalásukkal ment szembe. Ilyenkor nem szabad a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni, és azt állítani, hogy amennyiben az ének esztétikailag nem hiteles, az Isten-megtapasztalás sem lehet hiteles. Ez nem volna fair. A Szent vagy Uram gyűjtemény esztétikai színvonala sem egyenletes. Viszont ne is akarjuk a fürdővizet mindenkivel megitatni, mert iszonyodva fognak menekülni. Kényes zenei ízlésű hívők nem fogják ott keresni az Istennel való találkozást, ahol giccseket énekelnek.

Tehát: miközben készséggel elismerjük, hogy magasabb mércével mérve értéktelen dallamanyag is hiteles istentapasztalat hordozója lehet, másrészt azt is hangoztatnunk kell, hogy ez a dallamanyag le is választható az istenélményről. Sőt tovább kell mennünk és azt hangoztatnunk, hogy az egyházi hagyomány fejlődésének fővonala nem szenvedhet kárt partikuláris csoportok szubjektív élményei kedvéért. Isten nem azért adta a pünkösdi tapasztalatot, hogy a gregorián ének háttérbe szoruljon; egyáltalán, a liturgiát óvakodni kell úgy kezelni, mintha valamely közösség vagy irányzat ízlését kellene kiszolgálnia, ahelyett, hogy megmaradna az egyetemes Egyház Istentől kapott szuverén ajándékának. Fölemelt karral, ringatózással vagy tánclépésekkel kísért gitáros énekek hasznosak lehetnek egy karizmatikus imaösszejövetelen, ahol nagyobb szerepet kap a szubjektív megtapasztalás, de nem valók az Eucharisztikus áldozat keretei közé. Hogy csattanósan mondjam: Isten dicsőségére bukfencezni is hajlandó vagyok, de nem a szentmisén. A szentmise rítusának a rubrikákban megszabott forgatókönyv szerint kell lefolynia. Nem rendelkezünk vele szabadon.

Suenens bíboros figyelmeztetett bennünket, hogy a pünkösdi megújulás nem azonos a pünkösdi szabadegyházakból átvett „kulturális csomaggal”. Ebből a csomagból egyes elemeket használhatunk, de az egészet nem vehetjük át. Akik karizmatikus összejöveteleken térnek meg, azoktól nem elég annyit megkívánnunk, hogy katolikus templomba járjanak. Meg kell tanulniuk katolikus módon gondolkodni és katolikus nyelvet beszélni, sőt, ami döntő, a katolikus erkölcstan szerint élni. Kevesebb nem elég.

Most már talán világosabban meg tudom fogalmazni, mit akarok mondani azzal, hogy a karizmatikus megújulás nem egyszerűen egyik a lelkiségi mozgalmak közül. Messzemenően nem azt, hogy a kísérőjelenségeket, a kulturális csomagot, az esetleges formákat mindenkinek át kell vennie. Ezen a téren az Egyházat jogos pluralizmus jellemzi. Azt sem akarom mondani, hogy mindenkinek nyelveken kell szólnia, hiszen a Szentírásból és az Egyház történetéből világosan kiolvasható ennek ellenkezője. Valami mást akarok mondani. Azt, hogy a karizmatikus megújulás lényege egybeesik az Egyház lényegével. A megjelenési formák mellékesek és leválaszthatók lehetnek; az Egyház lényege más formákban is megnyilvánulhat; de nincs Egyház az élő Istenbe vetett hit nélkül, és ez a hit a karizmatikus megújulás lényegéhez tartozik; nincs Egyház a megváltó Jézus Krisztusba és az ő húsvéti misztériumába vetett hit nélkül, és ez a hit a karizmatikus megújulás lényegéhez tartozik; nincs Egyház a Szentlélek éltető erejébe vetett hit nélkül, és ez a hit a karizmatikus megújulás lényegéhez tartozik. Amikor 1967-ben a pittsburghi egyetemisták a Duquesne Weekend alkalmából megízlelték az élő Isten jelenlétét és szeretetét, a hitnek ezek a lényegi elemei újultak meg bennük, vagyis azok, amelyek az Egyházat élővé tették az első században, amikor számos mai forma még nem létezett, de az apostolok vértanúi elszántsággal és a Szentlélek erejével terjesztették a föltámadt Jézusba vetett hitet. Sokféle megújulási mozgalom lehetséges az Egyházban, de mindegyik csak akkor lehet hiteles, ha elkötelezettséget jelent az élő Istennel, a megváltó Jézussal, az elevenítő Szentlélekkel szemben. Márpedig ez a hívő elkötelezettség maga a keresztény alapkarizma, Isten ajándéka és nem emberi teljesítmény. A karizmatikus megújulásban ez árad ki nagy erővel.

Az Énekek énekében a Vőlegény ezt mondja:

Belépek kertembe, mátkám, húgom!
Leszedem mirhámat és balzsamomat,
elköltöm a lépet és mézemet,
megiszom boromat, tejemet!
(Én 5,1)

A Vőlegény élvezi kertjét. Ennek a kertnek illata az imádság, édes termése az örvendező hit, itala a szerető odaadás gyönyörűsége. Úgy képzelem, hogy 1967. február 18-án éjszaka az isteni Vőlegény föltalálta kertjét a Szentlélektől megrészegült fiatal fiúk és lányok kis csoportjában, a pittsburghi Bárka és Galamb lelkigyakorlatos ház emeleti kápolnájában. Mirha és balzsamok illatában gyönyörködött, édes mézet ízlelt, bort élvezett és tejjel táplálkozott. Ennek az eseménynek lényegi magva nem valami pünkösdi specialitás volt, hanem a résztvevők személyes hite, szerető odaadása, a Szentlélek szíveket megrendítő ereje iránti nyitottsága.

Idéztem már Patti Gallagher élményét, aki akkor másodéves francia szakos hallgató volt a Duquesne Egyetemen. Patti jótollú író, aki küldetésének tekintette, hogy részletesen beszámoljon az akkor történtekről. Tőle tudjuk, hogy amikor a nevezetes lelkigyakorlat előtt David Wilkerson könyvét a rendezők kérése szerint végigolvasta, egyedül volt a dormitóriumban, és letérdelve imádkozott: „Uram, hiszem, hogy már megkaptam a te Szentlelkedet a keresztségben és a bérmálásban, de ha a te Lelked jobban is tud működni az életemben, mint eddig tette, én akarom ezt!” Utána kinyitotta a szemét és várakozóan körülnézett. Mivel körülötte semmi nem változott, arra gondolt, hogy ez az imája hatástalan maradt, és csalódottnak érezte magát. Csak később jött rá, hogy Isten meghallgatta imáját, éspedig túláradóan, csak éppen nem az ő elképzelése, hanem saját szuverén isteni tetszése szerint. Korábban mindig azt kérte Istentől, hogy áldja meg az ő terveit, az ő ambícióit, az ő időzítését, egyszóval teljesítse az ő, Patti akaratát. A lelkigyakorlaton ébredt rá, hogy ez hibás beállítottság volt, hogy Isten akaratának kell megadnia magát, hogy egész életét Jézus Krisztusnak kell kiszolgáltatnia.

Ugyanakkor félt is, mert hátha Isten azt akarja, hogy apáca legyen, ami neki nem tetszett. Amikor február 17-én, pénteken elfoglalta szobáját a lelkigyakorlatos házban, ijedten fedezte föl, hogy otthon felejtette a sminkjét, kozmetikai szereit. Aztán emlékeztette magát, hogy Istent jött keresni, nem új fiút. Ahogy a lelkigyakorlaton mind nagyobb lett a várakozás, és komolyan fölmerült a bérmálás megújításának gondolata, Patti Gallagher és a már szintén említett, fizika-szakos David Mangan mindenképpen meg akarta kérni a jelenlevő papot, hogy vasárnap, a befejezéskor, végezzen velük bérmálás-megújítást. De erre nem került sor, mert Isten már szombat este elvégezte.

Patti, mint említettem, az estére tervezett születésnapi partira akarta összehívni a társaságot, ezért ment föl a kápolnába. Egy pillanatra azért letérdelt az Oltáriszentség elé... Ekkor elöntötte Isten jelenlétének tudata, s vele az imádság intenzív vágya. A végtelen, a szentséges, a kimondhatatlan Isten ott van a tabernákulumban, egy karnyújtásnyira... Menekülni akart, de maradni vágyott. Egy fiú azt mondta: „Valami történik itt. Valami, amit nem mi terveztünk.” Patti, életében először, a feltétlen önátadás imáját kezdte imádkozni szívében: „Atyám, neked adom életemet, és azt választom, amit te akarsz velem. Ha ez szenvedést jelent, elfogadom azt. Csak taníts meg követni Fiadat, Jézust, és szeretni, ahogy ő szeret.”

Amikor ezt imádkoztam – meséli később a lány – , az oltár előtt térdeltem. A következő pillanatban azt vettem észre, hogy arcra borulva fekszem, elterülve a tabernákulum előtt. Senki se tette föl rám a kezét. Soha nem láttam ilyesmit. Nem tudom pontosan, hogyan történt, de a két cipőm valahogy lejött a lábamról. Csak később gondoltam arra, hogy én is szent földön voltam, éppen mint Mózes a csipkebokor előtt. Ahogy ott feküdtem, ujjam hegyétől lábujjaimig átjárt Isten irántam való személyes szeretete ... A mi Istenünk a szeretet Istene. Szeretetből teremtett minket, és szeretetre rendelt minket. Övéi vagyunk. Hozzá tartozunk. Szeretete a mienk, akármit tettünk, akárkik vagyunk ... Szent Ágoston szavai szépen kifejezik, amit azokban a pillanatokban éreztem: „Magadnak alkottál bennünket, Uram, és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik benned.” Lázasan ismétlődött bennem a kérés: „Maradj! Maradj! Maradj!” Úgy éreztem, hogy ott helyben meg akarok halni és Istennel lenni a mennyben. Ugyanakkor tudtam, hogy ha én, aki nem vagyok semmi különleges, így megtapasztalhattam Isten szeretetét és irgalmát, gyöngédségét és részvétét, akkor mindenkinek, igen, mindenkinek lehetséges, hogy megtapasztalja Istent.

Hadd tegyem hozzá: Isten nem kívánta Pattitől, hogy apáca legyen. Boldog családanya lett.

Ehhez hasonló David Mangan élménye. Amikor David észrevette, hogy megjavították a vízvezetéket és nem kell hazamenniük, úgy gondolta, illik megköszönnie az imameghallgatást. Fölment a kápolnába, és ott Isten jelenlétének sűrű atmoszférája fogadta. Ismeretlen erő kerítette hatalmába, és a következő pillanatban csodálkozva tapasztalta, hogy arccal a földre borulva fekszik. Föltápászkodott; különös módon betöltötte Isten jelenléte és öröme; támolyogva tapogatózott kifelé, és a lépcsőházban azt mondta magának: „Ilyesmi nincs. Képzelődöm. Bebeszélem magamnak.”

Kísérleti tudományt, fizikát tanult; a kísérleti ellenőrzés mellett döntött. Visszament a kápolnába. Belépett. Zsupsz! Bumm! Megint arccal a földön feküdt. Az erő ott volt.

A falat tapogatva kitántorgott. „Nem létezik” – gondolta ismét. – „Még egyszer ellenőrzöm.” Megint bement a kápolnába... Zsupsz! Bumm! Az isteni jelenlét ereje megint a földre terítette.

„Ez most már biztos” – gondolta magában. – „De miért csak velem történik ez?” Abban a pillanatban jött föl a lépcsőn Patti Gallagher, és David ugyanazt a kicsit kábult, boldog mosolyt látta a lány arcán, amit a saját arcáról sem bírt letörölni. „Te is?” – kérdezte David. „Igen, én is!” – felelte Patti. Mindketten látták egymáson, hogy ugyanazt tapasztalják: Isten jelenlétét, erejét és örömét. Minden idők misztikusainak tapasztalata ez, a kereszténység alaptapasztalata.

Amikor ez a két fiatal egymásra nézett a lépcsőházban és ráismert a Szentlélek működésére, ugyanazt látták, ami az első tanítványokkal történt Jeruzsálemben. Pünkösd permanens. Pünkösd mindenkié. Az Egyház pedig semmi más, mint ez a permanens, egyetemes pünkösd. Lehet a pünkösd-mozgalom egyes jelenségeit kritizálni; de aki hisz Jézusban, annak hinnie kell ebben a pünkösdben. A Vőlegény eljött, hogy élvezze kertjét.

Egy kis verssel fejezem be. Címe: A vér, a véred. Ez is az Oltáriszentség előtt született. Minden a föláldozott Bárány misztériumából születik.

Mondanálak, de nincs szavam.
Tapintanálak, de megégek.
Mérettelen, kontrolltalan
atommáglya a jelenléted.

A vér, a véred rámcsorog!
Rugóként megrándul a lábam.
Dávid királlyal táncolok
az emésztő tűz centrumában.