Kerestem őt, de nem találtam

A fájdalmat is vállalni kell – Az elkésett ajtónyitás – A szeretet előkelősége –
Ragaszkodás kényelmeinkhez – A menyasszony éjszakája és a Vőlegény éjszakája –
Prosperity gospel? – Az érzéki rész sötét éjszakája – A szellemi rész sötét éjszakája –
Valaminek szakadnia kell

Sokat beszéltem arról a jelenségről, amikor Isten imádása élvezettel jár. Tisztáztuk azt is, hogy ez az élvezet nem célja, hanem csak eszköze a lelki életnek. Csakis akkor szabad keresnünk vagy kérnünk, ha készek vagyunk le is mondani róla, és ahogy Keresztes Szent János mondja, „sötét hitben”, „a lélek sötét éjszakájában” haladni előre az Istennel való egyesülés, vagyis a teljes boldogság felé. Aki valóban imádja Istenét, az a fájdalmat is vállalja érte. Egyszer már céloztam arra, hogy az Énekek énekében a menyasszony kétszer keresi a Kedvest az éjszakában. Első alkalommal hamarosan megtalálja (Én 3,1-4). A második alkalom azonban nem végződik ilyen kedvezően. Idézem a teljes összefüggést:

Aludtam, de szívem ébren volt.
Hallga! A kedvesem zörget!
»Nyiss ki nekem, húgom,
kedvesem, galambom, szeplőtlenem!
Mert a fejemet harmat lepi,
és fürtjeimet az éjjel nedűje.«
»Köntösömet már levetettem,
hogy öltsem fel újra?
Lábamat már megmostam,
hogy sározzam be ismét?«
Kedvesem benyújtotta kezét a résen,
s erre bensőm felindult.
Felkeltem, hogy ajtót nyissak kedvesemnek,
de ő már elfordult és távozott.
Szinte elalélt lelkem a szava miatt!
Kerestem őt, de nem találtam többé,
hívtam, de nem adott választ.
Ott találtak engem a várost járó őrök;
ütöttek, sebesre vertek,
elvették tőlem leplemet a falak őrei.
Kérlek titeket, Jeruzsálem leányai!
Ha rátaláltok kedvesemre,
mondjátok meg neki,
hogy beteg vagyok a szerelemtől!
(Én 5,2-8)

Az első, amit ezzel a részlettel kapcsolatban le kell szögeznünk, az, hogy nem erköcsi tanítást kell keresnünk benne, amint azt korábban is megállapítottuk az Ószövetség gyönyörű szerelmi énekével kapcsolatban. Ebben a költeményben maga a szerelem az érték, s ha ezt Isten és az ember szerelmére értjük, nincs okunk fennakadni a menyasszonyt éjszaka látogató Vőlegény viselkedésén; Istennek bármikor joga van belépni életünk legbenső rejtekébe is. Hasonló megállapítás, hogy nem a szöveg eredeti funkciója érdekel bennünket, ezért nem is foglalkozunk azzal a feltevéssel, hogy az őseredeti kontextusban talán egy pogány mítoszról volt szó, egy halott isten kereséséről, s az őrök akár az alvilág őrei is lehetnek. A monoteizmus teológiai összefüggésében, amelyben mi olvassuk, az Istent imádó ember állapotáról van szó, aki földi ragaszkodásainál elidőzve elmulasztja a Kedves látogatását, ezért elhagyottan kell bolyongania az éjszakában. Ugyanakkor az alélt vágyakozás, amellyel a menyasszony a Kedvest keresi, nagyon emlékeztet a misztikusok állapotára, amikor a földi örömökről már lemondtak s a mennyei örömöket még nem tapasztalják, csak egy fájdalmas epedést a Végtelen Szeretet után, akit óhajtanának mindörökre birtokolni, mert nélküle számkivetettként járnak a földön. Már nem élvezik a világot, de még nem élvezik Istent. A kettősséget jegyezzük meg: előfordul, hogy az ember saját mulasztása folytán kerül lelki sötétségbe, de előfordul az is, hogy a sötétben való bolyongás egy nélkülözhetetlen fejlődési fok, földi tisztítótűz, amin okvetlenül keresztül kell mennie a léleknek az Istennel való egyesülés útján.

Amennyiben valaki saját hibájából került sötétségbe, feltétlenül az elkövetett hibát kell korrigálni. Jól értsük meg: ez csak egy lehetőség a sok közül. De a menyasszony kényelmes kifogásai a szövegben meglehetősen világosan figyelmeztetnek, hogy a Kedves tovább haladhat, egyszerűen mert késedelmeskedtünk kopogtatását komolyan venni. Korábban saját életemből is elbeszéltem két hasonló esetet. Isten látogatásait nagyon készségesen kell fogadnunk, ha ezt elmulasztjuk, az következményekkel jár. Szeghy Ernő beszéli el valahol egy hölgy élményét, akinek megjelent Jézus, s ő átkiáltott a másik szobába a nővérének: „Gyere, nézd, itt az Úr Jézus!”, de erre a látomás azonnal eltűnt, s többet nem jelentkezett. Istent nem lehet bekeríteni. Van egy fiatalkori versem, amelynek körülbelül hasonló a tartalma, jóllehet amikor írtam, húszegynéhány évesen, még korántsem láttam mindezt ilyen világosan. A vers nem annyira misztikus tapasztalatot ír le, mint a világias ember tapasztalatát, aki elmulasztja az isteni Szeretet látogatását. Címe: Spirituálé.

Sárga üvegből volt a hold,
a pálma törzse meghajolt,
lábak nyomát rajzolta ki
a homok: itt jár valaki –

Tizenegy óra lehetett,
patak mentén a Szeretet
némán osont, nincs senkije,
keressük, itt kell lennie –

feldíszítettem házamat,
jó dolga lesz, ha itt marad –
reggel lesz, félek – itt a sás,
üres bozót és semmi más –

Krokodiltestű istenek
nyögdécselnek a part felett,
hasukon iszap és moszat,
reggel övék az áldozat –

Árnyad se volt, arcod se volt,
testeden átsütött a hold,
suhantál, nem mentünk veled,
szívünk kígyója tekereg.

Sokan panaszkodnak azért, hogy Isten olyan megfoghatatlanul jár a világban, hogy szótlanul eloson az éjszakában, hogy nem mutatja meg kényszerítő erővel hatalmát. De ezek nem értik Isten szeretet-mivoltát. A szeretet nem kényszerít, nem hengerel le, a szeretet előkelő, ha nem kell nekünk, szemrehányás nélkül tovább megy. Viszont nem is bánhatunk úgy vele, mintha rabszolgánk lenne, akinek kezünk intését kell lesnie: „Most gyere, most vagyok hajlandó szóbaállni veled.” Ha benyújtja kezét a résen, az a pillanat egyszeri és nem tér vissza többet. Jeruzsálemet egyszer meglátogatta az Úr, és Jeruzsálem nem ismerte föl látogatásának idejét. Az Úr templomát akkor lerombolták, s Ő, aki harmadnapra fölépítette azt, saját testének templomát építette föl (vö. Jn 2,19), és ez a templom nem lokalizálható többé – aki figyel a Szeretet látogatására, annak mindenütt ott van, de aki nem figyel, sehol nem találja. Az európai középkor még megpróbálkozott vele egyszer, hogy az egész társadalmat az Úr látható és fogható templomává tegye, de ez nem sikerült. Az újkori pluralizmus világában ismét alig észrevehetően suhan az isteni Szeretet, a közfelfogás elképesztő hazugságokat fogad el magátólértődően Isten Egyházáról, a szinkretizmus visszahozza a pogányságot, krokodiltestű istenek nyögdécselnek a part felett, és nekik jut az áldozat. Viszont rendkívüli érték, ha valaki ilyen körülmények között is az Egyetlent választja, s az Ő kopogtatására késedelem nélkül ugrik föl fekvőhelyéről. Hiábavaló kísérlet a politikai kereszténység, a középkor teokratikus modelljének visszahozása. Isten ma azok szívében lakik, akik engedik, hogy életüket csöndben forradalmasítsa.

Ennyit a társadalomról általában. Ám ha valaki már az igaz Isten mellett döntött, még mindig elkövetheti a menyasszonynak azt a mulasztását, hogy késedelmesen nyit ajtót a Kedvesnek, mert ragaszkodik apró kényelmeihez. A karizmatikus megújulásban, mint már szóltam róla, igen gyakori az a jelenség, hogy valaki közös imákon áradó gyönyörűséggel tapasztalja a Szentlélek érintését, s ez a tapasztalat egy ideig folytatódik életében. Lelkesen jár imaösszejövetelekre, azokon élvezi Isten közelségét, de a figyelmeztetések ellenére se kezd komoly személyes imaéletet. Ahhoz meg kellene változtatnia napirendjét, talán egy negyedórával korábban kellene fölkelnie, vagy le kellene mondania az esti filmnézésről. Ezt a kényelmetlenséget nem vállalja, egy idő múlva aztán már a közös imaösszejövetelek Szentlélek-élménye is kifakul életéből. Ilyenkor fűhöz-fához szaladgál, vissza akarja hozni az elszalasztott pillanatot, ahelyett, hogy elfogadná: saját hibájából egy darabig sötétségben kell járnia, és ott imádnia Istent, aki a sötétségben is jelen van. Máskor komolyabb erkölcsi problémák lépnek föl, egy fiatal szerelmi kapcsolatba bonyolódik, partnerének értékrendjét az isteni Partner értékrendje fölé helyezi, a kéjvágy legyőzi a tisztaság erényét, s ő elkezd megosztott szívvel élni, vitatkozva, hogy ugyan mi rossz van a házasság előtti szexuális életben. A Végtelen Szeretet pedig csendben tovább megy.

Vegyük észre, hogy a Kedvest elkésve kereső menyasszony története voltaképpen nincs befejezve az Énekek énekében. A következő fejezetben már újból megvan a Kedves, de nincs szó arról, hogyan került meg. Amikor a lányt megverik az őrök (nyilván mert prostituáltnak nézik) és elveszik leplét, ott áll sebeivel a mérhetetlen, magányos éjszakában (Jó Csönd-Herceg és a mozdulatlan biliárdgolyók éjszakájában), és itt elszakad a film. A következő versben, mint idéztem is, a menyasszony már a kórushoz fordul, Jeruzsálem leányaihoz, hogy segítsenek keresni Kedvesét. De ez már nyilvánvalóan egy másik jelenet, az elhagyottság éjszakájában nincs kórus, csak feneketlen sötétség. A képi asszociáció menthetetlenül egy másik sötétséghez vezet bennünket, a Golgota sötétségéhez, amelyben a leplétől megfosztott, sebektől borított Vőlegény hull alá az Istentől való elhagyottság sötétségébe. Voltaképpen ugyanarról a sötétségről van szó: Isten szállt alá az Istentől elhagyott ember kiúttalan éjszakájába. Az a filmszakadás az elbeszélésben nem véletlen, hanem a Szentlélek üzenete. Éppen a filmszakadásban van jelen a Vőlegény. Ahol minden szakad, ahol a határok leomlanak, ott tör be a véges valóságba a Végtelen.

Ezen a ponton érthetjük meg, miért beszél Keresztes Szent János a lélek sötét éjszakájáról úgy, mint az istenkeresés szükségképpeni fázisáról. Istent nem lehet pusztán ajándékainak élvezése útján megközelíteni. Szükséges, hogy az ember lemondjon a teremtett dolgokhoz való ragaszkodásról. Ez nem azt jelenti, hogy minden kereszténynek sáskán és erdei mézen élő aszkétává kell lennie. A teremtett értékeknek és az egészséges életörömnek megvan a helye Isten országában. Gondoljunk a kánai lakodalmon borról gondoskodó Jézusra. Viszont a kereszténynek késznek kell lennie bármit, ha kell, az életét is odaadnia Istenért. Egy ilyen készség pedig csupán komoly gyakorlással, tényleges elszakadások útján alakulhat ki. Birtokolhatunk valamennyit a teremtett javakból, legyenek anyagiak vagy szellemiek, természetesek vagy természetfölöttiek; de el kell fogadnunk, hogy amennyiben elveszítjük azokat és üresség marad a helyükön, ebben az ürességben is jelen van a Végtelen. Amikor a menyasszonyt véresre verik, ezzel nem fosztják meg a Vőlegénytől; amikor elveszik a leplét, ezzel nem fosztják meg a Vőlegénytől; mint Avilai Szent Teréz mondja, „Isten egyedül elég”. Ezért kell gyakorolnunk magunkat a lemondásban. Önmegtagadás nélkül lehetetlen követni a keresztjét hordozó Jézust.

A pünkösdi tapasztalat kitermelte az ú.n. prosperity gospelt, a siker-evangéliumot, amely szerint Isten megáldja azokat, akik hozzá tartoznak, tehát a hívő sikeres üzletre, vagyonra és jó egészségre számíthat. Ez így nem igaz. Van benne igazság, és ezt nem árt a szabvány-katolikusoknak megfontolniuk: igenis lehet eredményesen imádkozni vállalkozások sikeréért, anyagi gondok megoldódásáért, betegségek gyógyulásáért, ezek a témák nem tabuk az imádkozó keresztény számára. Másrészt azonban a prosperity gospel hirdetőinek nem volna szabad megfeledkezniük arról, hogy a vérző, mezítelen Jézus szerezte számunkra az üdvösséget, és a nyolc boldogság szelleme ellene mond a siker-evangéliumnak. Igenis boldogok a szegények, a szelídek, az üldözöttek. Ahogy a középkornak nem sikerült társadalmi berendezkedéssé alakítani az evangéliumot, ugyanúgy az ószövetségi gondolkodású karizmatikusoknak se sikerülhet virágzó üzletet alakítani belőle. Isten transzcendens, valahányszor be akarjuk fogni e világ kategóriáiba, kiszökik a kezünkből és eltűnik az éjszakában.

Isten megközelíthetetlen világossága nem azonos e világ fényeivel. Ezeknek a fényeknek ki kell húnyniuk, hogy Isten világossága fölragyoghasson életünkben. Itt nem csupán az érzékek aktív éjszakájáról van szó, amikor mi magunk gyakorlunk önmegtagadást, hanem az érzékek passzív éjszakájáról is, amikor Isten bocsát ránk szenvedést. Ez annyiban nehezebb, hogy nem tőlünk függ, mikor ér véget. Minden szélsőséges karizmatikus tanítással szemben le kell szögeznünk, hogy Isten erre a betegséget is felhasználhatja. Van betegség, amelyben Isten azáltal dicsőül meg, hogy megmutatja a kérő imádság gyógyító hatalmát, de van olyan betegség is, amelyben Isten azáltal dicsőül meg, hogy a beteg türelmesen elviseli a szenvedést, a szenvedő Jézussal egyesülve. Nincsenek sablonok. Viszont a Szentlélektől vezetett szív meg fogja ismerni az Úr gondolatait, és mindkét esetben helyesen fog imádkozni. A démonok vereségéért minden esetben imádkozhatunk, de ha az Úrnak úgy tetszik, hogy az őrök megverjenek bennünket, akkor azt el kell viselni. Jézust is megverték. A démon veresége ebben az esetben a fájdalommal és félelemmel szemben gyakorolt fölényünkben lesz nyilvánvalóvá, mint ahogy a keresztényüldözőkről olvassuk, hogy gyakran megszégyenítette őket a vértanúk állhatatossága. Szent Lőrinc diakónus állítólag azt mondta az őt tüzes rostélyon élve megsütő hóhéroknak: „Megfordíthattok, ez az oldalam már megsült.” Morus Szent Tamás is tréfált a vérpadon: „Egy pillanat, előre veszem a szakállamat, nehogy azt is levágd. A szakállam nem lehet részes felségárulásban.” Ilyen jellemek nem egy pillanat alatt születnek, akik erre képesek, már sok kínt és félelmet meghaladtak.

Az érzéki rész éjszakáján kívül az isteni Vőlegényt kereső lelket még a szellemi rész éjszakája is várja. Ennek is van aktív része, amennyiben lemondunk énünk önkényéről és alázatosan legutolsók akarunk lenni. Ez, bár Jézus világosan megkívánja, egész fantasztikusan nehéz dolog. A formális szerénykedésnek semmi köze hozzá, sem a szolgai meghunyászkodásnak. Az alázatos ember is lehet öntudatos, határozott, ha kell, kemény. Jézus, Jahve szolgája, alázatos, amikor királynak vallja magát, és alázatos, amikor elviseli kínzói durva tréfálkozását. Alázata isteni fölényéből táplálkozik: személye szerint ő képviseli a Szentháromságban a másodlagosság elvét, a teljes befogadást, ő az Atya nélkül egészen üres volna, mindenét tőle kapja. Ez az önmagunktól-üresség és mindent-kapás a keresztény alázat igazi arca, nem önmagunk irreális leértékelése. Ehhez azonban igazán és véglegesen le kell mondanunk öncélúságunkról. Aki becsületesen birkózik ezzel a feladattal, azt Isten belehelyezi a szellemi rész passzív éjszakájába, amelynek sötétsége magát az emberi szellemet perzseli. Ebben a passzív szellemi éjszakában maga a lét válik fájdalmassá. A menyasszony itt nem csupán sebeket kap, hanem ő maga lesz égő sebbé. A sötét tűz mindenütt égeti, nem tud hová lenni előle. Így szabadulunk meg a szellem rendetlen ragaszkodásaitól, az öncélúság terhétől. Ez nem Nirvána, hanem misztikus szenvedés-tapasztalat, mélyén titokzatos örömmel – a lélek gyötrődik, de nem fordulna vissza semmi áron. Ennek az éjszakának zseniális teológusa Keresztes Szent János. De Avilai Szent Teréz is gyakran ír róla, csak nem boncolja teológiailag. Elmondja viszont, hogy a lélek sokszor érzi úgy magát, mintha sose hallott volna Istenről. Három évszázaddal később Lisieux-i Szent Teréz az ateizmus kísértésének formájában vette magára ezt az éjszakát.

Mindez valamilyen formában szükséges. Ha nem történik meg velünk a földi életben, meg kell történnie a tisztítótűzben. Másképp nem láthatjuk meg Istent színről színre. Mint Keresztes Szent János mondja, a madár nem tud röpülni, amíg meg van kötve. Ha vékony fonállal van megkötve, akkor se tud röpülni, amíg a fonalat el nem szakítja.

Valaminek szakadnia kell. Mint az Énekek éneke filmjének.