„Szerzett” és „belénk öntött”szemlélődés – Teljesség a „semmi” mélyén –
Az autohipnózis tévútja – A Pásztor füttye – Térjünk át a szemlélődésre? –
Aktívan imádkozni kell – Zuhanok – Nyugalmi ima – Édes láng

A múltkori fejezet egy nyomatékos felhívással végződött: ne akarjunk a szemlélődésből technikai kérdést csinálni. A szerzett szemlélődés (contemplatio acquisita) nem más, mint Isten jelenlétének egyszerű tudatosítása; a belénk öntött szemlélődés (contemplatio infusa) viszont olyan kegyelem, amely egyedül Istentől függ. A diszkurzív elmélkedő ima elején is föl kell idéznünk a tudatot, hogy Isten jelenlétében vagyunk, sőt egész napunk során minél inkább igyekeznünk kell szem előtt tartani Isten jelenlétét; ilyen értelemben a szerzett szemlélődés egyáltalán nem rendkívüli dolog, hanem az aktív hit egyszerű állapota. Bárkit föl lehet szólítani arra, hogy ebbe az állapotba helyezze magát; ez Isten rendes kegyelmével lehetséges, tehát tőlünk függ. A belénk öntött szemlélődés viszont, amelyben a ráció aktív működése leáll és helyét egy sajátos mámorszerű istenélvezés veszi át, nem tőlünk függ, hanem Isten szuverén tetszésétől.

Avilai Szent Teréz ismételten tiltakozik az ellen, hogy imádság közben mi magunk próbáljuk leállítani a gondolkodás folyamatát, vagyis önmagunkat próbáljuk a belénk öntött szemlélődés állapotába helyezni.

A misztikus teológiában, amelyről most akarok beszélni, az értelem beszünteti működését, amennyiben az Úristen fölfüggeszti azt. Ezt még majd igyekszem jobban megmagyarázni, ha ugyan képes leszek reá, s az Úr megadja nekem hozzá kegyelmét. Ne legyünk tehát olyan vakmerők, s ne is gondoljunk arra, hogy mi magunk függesszük föl – ez az, amit én mondok – s ne hagyjuk önként abba a használatát; mert különben ott maradunk ostobán és hidegen, és sem az egyiket nem tesszük, sem pedig a másikat. Mert mikor az Úr függeszti föl és állítja meg, akkor ád eléje valamit, ami csodálatra ragadja és leköti; úgyhogy egy Hiszekegy tartalma alatt, minden gondolkodás nélkül többet ért meg, mint amennyit mi többiek minden erőlködésünk mellett, évek hosszú során, De hogy mi magunk kössük meg a lelki tehetségeinket, és tétlenségre kárhoztassuk: ez oktalanság.

Ebből az idézetből nemcsak Teréz szerénysége látszik, amennyiben önmagát a „mi többiek” címszó alatt azok közé sorolja, akiknek nem volt részük belénk öntött szemlélődésben, hanem egy másik, nagyon fontos tény is: hogy t.i. a belénk öntött szemlélődésben csak az értelem diszkurzív, egyik tárgyról a másikra ugráló működése szűnik meg, valójában azonban az értelem nem passzív, hanem nagyon is aktívan fordul valami felé, amit az Úr állít eléje. Egyszerű szemlélettel fogadja be, de nem marad üresen. A keresztény misztika célja nem az üresség, nem a semmi. Keresztes Szent János használja ugyan a „semmi” szót annak az állapotnak kifejezésére, amikor a lélek a teremtményekben már nem találja örömét és Istennel még nem egyesült, ezért állapotát éjszakának és ürességnek éli meg, de az ő „semmijének” mélyén egy Teljesség rejtőzik.

Tudom, hogy forrás fakad titkosan,
bár éjszaka van.
Ez örök forrás rejtőzik szemünktől,
barlangnak sűrű mélységében tör föl,
bár éjszaka van.
Nem tudni, hol, mert eredete nincsen,
ám ami van, ered belőle minden,
bár éjszaka van.
És szépségéhez nincs hasonló semmi,
az ég és föld szokott belőle inni,
bár éjszaka van.

Ezért Keresztes Szent János misztikáját nem lehet fedésbe hozni a zen antiintellektuális, autohipnózison alapuló, panteista misztikájával, mint erről részletesebben írtam Mágia és hit c. könyvemben. Az autohipnotikus állapotot Szent Teréz mint a misztika tévútját ismerteti:

Gyakran megtörténik, hogy a lélek bizonyos fajta nyugalmi imába merül, amely valami lelki álomhoz hasonlít, s annyira elbódítja a lelket, hogy, ha az illető nem tudja, mi ilyenkor a tennivaló, igen sok időt veszít, kimeríti testi erejét, s mindezt saját hibájából és igen kevés lelki haszonnal. ... Ismerek néhányat, éspedig igen erényes lelkeket, akik hét-nyolc órát is eltöltöttek ebben az állapotban, s azt hitték róla, hogy elragadtatás ... Az ilyenek, ha nem igyekeznek ezen az állapoton segíteni, lassan-lassan odáig juthatnak, hogy belehalnak, vagy pedig megbolondulnak.

Teréz nagyon világosan beszél az értelem jogairól.

Mindazt gyanúsnak kell tartanunk, ami annyira rabul ejt bennünket, hogy az értelmünk is elhomályosodik tőle.

Az önalkotta misztika útját egy 14. századbeli névtelen angol misztikus szerző kifejezetten a sátán művének tekinti:

Gőgösen és merészen túl hamar elhagyja az alázatos imát és a lelki önfegyelmet, s belefog (ahogyan ő elképzeli) a szemlélődés művébe. Ha ezt valóban így folytatja tovább, akkor munkája nem lesz sem emberi, sem isteni. Inkább természetellenesnek mondanám, hiszen a Sátán ösztönzi és irányítja. Mindez egyenes úton vezet el a test és a lélek halálához: olyan eltévelyedés, amely őrületbe kergeti az embert. Ők azonban ezt nem fogják fel, s bolondul azt hiszik, valóban Istent birtokolják...

Nagyon komolyan kell tehát vennünk azt a figyelmeztetést, hogy ne akarjunk Münchhausen báró nyomába lépni, aki azt mesélte, hogy hajánál fogva lovastól kiemelte önmagát a mocsárból. Mi nem tudjuk önmagunk fölé emelni magunkat. Csak Isten emelhet bennünket önmagunk fölé. Magunk erőlködésével csak az összeszedettség imájáig juthatunk.

Azonban minden éremnek két oldala van. Amikor Teréz legérettebb művében, A belső várkastélyban beszél az összeszedettség imájáról, azt olyan módon mutatja be, hogy az elkóborolt, de hazatérni vágyó lelki képességek ott csellengenek a belső vár körül, s ott egyszerre fölhangzik a Pásztor füttye, melynek hatására hazatérnek a várba és ott megpihennek. „Ekkor azután az ember nagyon is határozottan érez valami édes benső áhítatot, amint ezt jól fogja tudni, akivel megtörténik.” Ez már misztikus érintés. Teréz itt még nem ajánlja a gondolkodás beszüntetését, de az biztos, hogy a belénk öntött szemlélődés határzónájában járunk. Magától értődően fölmerül a kérdés, hogyan történik az átmenet a szerzett és a belénk öntött szemlélődés között?

Alkantarai Szent Péternek, aki Teréznek idősebb kortársa és rövid ideig lelki mestere volt, van egy kis könyve az elmélkedő imáról, amely – az eddig mondottak után némileg meglepően – a következő szabályt fogalmazza meg:

Minden egyes elmélkedés végén, vagyis miután már elvégeztük az imádságot az isteni szeretet megnyeréséért, térjünk át a szemlélődésre.

„Hát megtehetjük?” – kérdezheti az olvasó csodálkozva. – „Hát mégis Münchhausen bárónak volt igaza?” Nos, erre a részletre valóban hivatkoztak Terézzel szemben, mint arról ő maga beszámol.

Nem tudom megérteni, hogy ha csak Isten nem küldött reá elragadtatást, miképpen akadályozhatná meg az ember értelmének működését anélkül, hogy abból ne származzék több kár, mint haszon. Ez a kérdés különben nagy vita tárgyát képezte néhány hozzáértő személy között, de megvallom alázatosságom fogyatékos voltát, amennyiben sohasem mondtak nekem olyan érvet, amelyre megadhattam volna magamat. Az egyik felhozta nekem érvül annak a szent szerzetesnek, Alkantarai Szent Péternek egy bizonyos munkáját – s az ő tekintélye előtt tényleg meghajoltam volna, mert tudom, hogy ő ért a dologhoz – s csakugyan el is olvastuk. Ekkor kitűnt, hogy ha nem is ugyanazon szavakkal, de azért tényleg ugyanazt mondja, mint én. Szavaiból világosan kitűnik, hogy az értelem működése csak akkor szűnhet meg, amikor a szeretet már fel van gyullasztva.

Valóban elhangzott az előbbi idézetben, hogy a szemlélődésre akkor kell áttérni, „miután már elvégeztük az imádságot az isteni szeretet megnyeréséért”. Alkantarai Szent Péter számít arra, hogy az elmélkedés nem volt meddő, és a lélekben, még ha halványan is, föllép a belénk öntött istenélmény. „Fel kell tételeznünk azt – mondja – , hogy az elmélkedés fáradalma mégiscsak felkeltette bennünk az áhítatot Istennel szemben.” Ezt pedig azután mondja, miután részletesen kifejtette, hogy nem szabad megijednünk az áhítat hiányától. Vagyis miután tisztáztuk, hogy a belénk öntött szemlélődés ajándékát nem várhatjuk el Istentől. Más azonban elvárni és más alkalmat adni rá. Amire Péter atya voltaképpen buzdít, az nem más, mint hogy a diszkurzív gondolkodás aktív használatával végzett elmélkedő ima után pihenjünk meg az összeszedettség imájában, várva arra, hogy – Teréz terminológiáját használva – hátha felhangzik a Pásztor füttye. Nem követeljük, de alkalmat adunk rá. Péter útmutatása azt jelzi, hogy a komoly lelki életben egyáltalán nem olyan nagy ritkaság Isten misztikus érintése.

Az Énekek éneke ezt mondja:

Jöjj, kedvesem! Menjünk a mezőre,
szálljunk meg a tanyákon:
reggel menjünk a szőlőkbe,
lássuk, kihajtott-e már a szőlő,
kinyílt-e a virágja,
virágban áll-e a gránátalma?
Ott adom neked szerelmemet!
(Én 7,12-13)

„Menjünk a mezőre, szálljunk meg a tanyákon”: vagyis keressük meg az alkalmat, ne várjunk arra, hogy a kegyelem váratlanul lecsapjon ránk. Dolgozzunk elébe. Akkor aztán majd meglátjuk, kihajtott-e a már a szőlő, virágban áll-e a gránátalma. Ha Isten elborít szerelme virágzuhatagával, megköszönjük neki, de kényszeríteni nem akarjuk erre.

Kimenni a mezőre, megszállni a tanyákon, vagyis belépni Isten imádásának közegébe olyan feladat, amelyet magunknak kell végrehajtanunk. Vagyis: aktívan imádkoznunk kell, nem csupán szövegimákkal, hanem mindenekelőtt belsőleg, akaratunkat, gondolatainkat, képzeletünket Isten felé fordítva. Jézus emberi természete segít nekünk abban, hogy ebben a folyamatban a fantázia is részt vehessen. Teréz szépen írja le, mit tehet az az ember, aki nem kapta meg a contemplatio infusa kegyelmét.

Odaképzelheti magát Krisztus elé, s beleszerethet az ő szentséges emberi természetébe. Igyekezzék állandóan vele maradni; beszélgessen vele; adja elő neki, ha valamire szüksége van; panaszolja el neki bajait; ossza meg vele örömeit; ne feledkezzék meg róla, ha jól megy a dolga. Mindezt meg lehet tenni kész imaszövegek nélkül, egyszerű szavakkal, amiket vágyaink és szükségleteink önként adnak ajkunkra.

Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy nem tud saját szavaival imádkozni, mert semmi se jut az eszébe. Ennél világosabban nem mondhatta volna, hogy Isten egyáltalán nem érdekli. Mondanom se kell, hogy Teréz olyanoknak beszél, akiket érdekel az Úr, sőt olyanoknak, akik mindenek fölött akarják szeretni őt. Ez mindnyájunk hivatása, mint a főparancs „előírja”. Valójában nem „előírás”, hanem életünk értelme, az, amire teremtve vagyunk. Hogy életünk értelmét megtaláljuk, Jézus Krisztus felé kell fordulnunk egész lényünkkel. Ez pedig imádság, akár szavakkal, akár szavak nélkül.

Részemről gyakran éppen a kötött szövegben, a zsolozsmában imádkozott zsoltárok szavaiban találom meg azt a mélységet, amelyben Isten szólítása lakik. Az egyedül végzett zsolozsmában, ha van rá idő, ilyenkor jó megállni és belevetni magunkat ebbe a mélységbe. Ez mindig az akarat műve, a szeretet „felindítása”, bár én nem úgy élem meg, hogy most „felindítok” valamit, hanem egyszerűen úgy, hogy elengedem magam és zuhanok – de nem szakadékba, hanem egy jelenlétbe. A képzelet realista játékait nem igen tudom használni az imában, Szent Ignác módszerével soha nem tudtam imádkozni, megfontolásokat se rakok egymás után, mert az ima nem teológiai tanulmány, hanem ölelés. Bármilyen jól beválik is másoknál, nekem semmit se jelent, hogy Jézus emberi alakját odaképzelem a másik karosszékbe, nem érzem őt így valóságosnak. Arra gondolok, hogy Isten jelen van, ez megy szóbeli ima nélkül is; képzeletem egy ki nem vehető alakzatot, egy ismeretlen mélységet sejt magam előtt, aztán kioldom a katapultot, kicsit még a gyomrom is összeszorul, és belevetem magam a megfoghatatlanba. Az én nehezen kormányozható fantáziám így vesz részt az imában, s nem egyszer hozza az Úr üzenetét is, képzeletbeli szavak vagy intuitív bizonyosság formájában. Ez a bizonyosság persze korántsem tévedhetetlen, és ez a módja az imának nem minta senki számára. Csupán azért mondtam el, hogy érzékeltessem: Teréz tanácsainak nemcsak egyetlen megvalósítási módja van. Semmi más ez, mint „szerzett szemlélődés” a magam módján. Mindenkinek a maga módját kell megtalálnia.

Egészen más az, ha Istennek úgy tetszik, hogy megadja a belénk öntött szemlélődés kegyelmét. Ennek első fokozata az, amit Teréz nyugalmi imának nevez. „A léleknek ez a nyugalma és összeszedettsége igen erősen érezhető; nagy elégültséggel és békével jár, rendkívüli boldogságot okoz, elcsitítja a lelki tehetségeket és nagyon édes gyönyörűséget vált ki az emberben” – írja Teréz. „Az ember úgy érzi, mintha mindene megvolna, amit csak kívánni képes. (Igaz ugyan, hogy olykor, amikor a lélek nincs annyira belemerülve ebbe az édességbe, a dolog nem egészen van így.) Azt lehetne mondani. hogy ez az édesség megerősíti az embert belsőleg is, külsőleg is, olyanféleképpen, mintha csontjainak velejébe valami rendkívül édes és illatos balzsamot öntenének. Olyanféle ez, mintha hirtelen belépnénk egy szobába, amely telítve volna jó illattal, éspedig nemcsak eggyel, hanem sokfélével, s nem tudnók sem azt, hogy micsoda illat az, sem azt, hogy honnét jön, de azért áthatná egész valónkat.” A karizmatikus megújulásban ez a misztikus kegyelem lép föl sokféle formában, például váratlan örömként, ami olykor nevetéssel jár, vagy a szív lángolása formájában.

A múlt század kilencvenes éveinek elején egy darabig kisegítettem Pestszentlőrinc-Bélatelepen. Reggel bemutattam a szentmisét, aztán az Úrral a szívemben elköszöntem, hadd zárja be a sekrestyés a templomot, és kocsimban egyedül maradva, a hazafelé vezető úton végeztem a hálaadást. Szívemet égette az isteni szeretet édes lángja. Ez nem érzelem, nem pszichológiai állapot, ez föntről kapott ajándék, az Egészen Más érintése. Sajnos, mihelyt forgalmasabb utcákba kerültem, a közlekedés magára vonta figyelmemet, és a szeretet-perzselés kihunyt. Bizony jobb lett volna megállni egy nyugalmas utcasarkon, és elidőzni a mennyei tűzben... „Szálljunk meg a tanyákon!”

Azokban a hónapokban írtam ezt a valódi, szigorú formájú szonettet:

Megadtad nekem, Uram, hogy szeretlek,
és megengedted, hogy imádjalak.
A lombokon szíved szerelme reszket,
láng lobog a pulóverem alatt.

Roncs homlokom tiszta kezedbe vetted,
és megjelölted tűzzel sorsomat.
Madárijesztő szolgál szent nevednek,
rólad dalol egy fals, kövér alak.

Ó, hűtlenségem égő sebei!
Szemed elől nem tudom rejteni
a hazugságot, káromlást, a mocskot.

De irgalmadat ingyenesen osztod,
megkínzott Isten! Boldog az, aki
véred tavában átlátszóra mosdott.