Nem sétagalopp – A karizmák fokozatai – Időt kell adni a testnek – Több, mint kísérlet – Búcsú a cigarettától – A „szent” Om szótag – Félelem anyai ágon – A katowicei erkélyen – Hogy kígyókon és skorpiókon járjatok

A két legutóbbi előadásban két olyan fogalmat iparkodtam tisztázni, amelyek a pünkösdi stílusú kereszténységben gyakran jönnek elő, s a hagyományos katolikus teológiában nincsenek kellően kidolgozva: a nyelvek adománya és a Szentlélekben való megkeresztelkedés fogalmát. Láthattuk, hogy amennyiben józanul értelmezzük ezeket, semmiben sem ellenkeznek az Egyház hitével. Inkább elhanyagolt területek újrafelfedezéséről van szó. Lényegesnek tartom azonban leszögezni, hogy nem a bölcsek kövét fedeztük föl, amelytől minden arannyá válik. A keresztény beavatási tapasztalat gazdagsága jelenik meg ebben az élményanyagban, de tévedés volna azt várni, hogy aki egyszer átélte a Szentlélekben való megkeresztelkedést és megkapta a nyelvek adományát, annak a keresztény élet már sétagalopp, nem kell küzdenie. Éppen ellenkezőleg, most jutott azokhoz a fegyverekhez, amelyekkel küzdenie kell.

Amikor még csak vágyódtam és készültem a Szentlélekben való megkeresztelkedésre, önkéntelenül is volt bennem egy olyan várakozás, hogy amennyiben ez egyszer bekövetkezik, gátlásos, félénk egyéniségem egycsapásra harmonikus, magabiztos egyéniséggé alakul át. Ilyen radikális átformálódás azonban nem történt. A kirobbanó öröm első hónapjaiban mindenesetre harmonikusabban és magabiztosabban viszonyultam az élethez, mint korábban; de már akkor is észleltem, hogy bizonyos félelmek még megmaradtak bennem. Ugyancsak komoly nehézségeim voltak a dohányzásról való leszokás terén. Az öröm se maradt meg változatlanul, a lelkesedés idővel lecsillapult, és kénytelen voltam szembenézni azzal, hogy a szorongás életem része maradt. Nem következett be a rendkívüli karizmák kiáradása sem. Emlékszem, milyen naiv voltam ezen a téren. Az a paptestvérem, akit élménybeszámolómban Salamonnak neveztem, csoportjáról beszélve említette, hogy a fiatalok eljárnak egy mozgássérült fiúhoz segíteni. Bármilyen szép megnyilvánulása volt ez a testvéri szeretetnek, bennem az a kérdés merült föl: ha egyszer karizmatikusok, miért nem gyógyítják meg imájukkal a mozgássérültet, hogy ne szoruljon segítségre? Ma már világos: egyszerűen azért nem tették, mert ilyen rendkívüli ajándékot nem kaptak az Úrtól.

Később én magam dolgoztam ki annak elméletét, hogy a karizmáknak két fokozata van, egy rendes és egy rendkívüli, és amire biztosan számíthatunk, az csak a rendes fokozat, vagyis az, amelyben természetes képességeinket a Szentlélek rendelkezésére bocsátjuk, ő pedig használja őket, anélkül, hogy valami csodaszámba menő többletet ajándékozna hozzájuk. Ezt láttuk a nyelvkarizma esetében, amelynek egyszerű esete abban áll, hogy érthetetlen hangcsoportokat használunk föl Isten imádására; rendkívüli esete viszont abban áll, hogy egy tényleg létező, de általunk nem tanult idegen nyelven beszélünk. Az előbbi semmi más, mint a „halandzsázás” természetes képessége, a Szentlélek által használva; az utóbbi viszont csoda. Mindkét fokozat előfordul, de az utóbbi jóval ritkább, mint az előbbi. Az előbbit magunk is elő tudjuk állítani, ha átadva magunkat a Szentléleknek, egyszerűen kimondjuk az érthetetlen hangcsoportokat, amelyek eszünkbe jutnak, amint korábban Merlin Carothers metodista tábori lelkész példáján láttuk.1 Az utóbbit csak Isten rendkívüli beavatkozása állíthatja elő. Szabadegyházas körökben, de sok katolikusnál is, él egy olyan téves felfogás, hogy a nyelvek adománya közvetlenül a „pneuma” műve bennünk, a „psziché” nem is vesz részt benne, és ezért lehetetlen akaratlagosan előállítani. De azt is láttuk, hogy ez a felfogás nem fér össze 1Kor 14 szemléletével, ahol Pál apostol pontos fegyelmi utasításokat ad a korintusiaknak a nyelvadomány használatára nézve, ezzel világosan föltételezve akaratlagosságát. Hamisak ennek a felfogásnak antropológiai alapjai is, mert a „pneuma” és a „psziché”, a „szellem” és a „lélek” nem külön konstitutív elemek az emberben, hanem egyazon valóság különböző dinamikus funkciói, egyik se működhet anélkül, hogy ne történne valami a másikkal is.2 Amire mi aktívan törekedhetünk, az mindig csak a karizmák első, rendes fokozata; a rendkívüli fokozatot nem szabad vakmerően kívánni, vagy elbizakodottan tőle várni az apostoli munkálkodás eredményességét.3

Mindezt könnyebb volt elméletileg tisztázni, mint a gyakorlatba átvinni. Emlékszem, egyszer a mátyásföldi utcán gyalogoltam éppen, amikor észrevettem, hogy fáj a torkom. Sok karizmatikus irodalommal táplálkoztam akkoriban, ezekben bőven fordultak elő gyógyulások. A szelektív memória ilyenkor hajlandó megfeledkezni a sikertelen vagy fokozatos esetekről, és úgy emlékezni az egészre, mintha mindig azonnali csodás gyógyulásnak kellene történnie. Nosza, gondoltam, hát imádkozom, hogy elmúljék a torokfájásom. Csak kérni kell, és megadatik. Máris kértem – és, lássatok csodát, nem adatott meg. Tovább fájt a torkom, mintha nem kértem volna semmit. „Nálam ez se működik” – nyugtáztam a dolgot melankolikusan. Csak később ismerkedtem meg Agnes Sanford műveivel,4 amelyekben ki van fejtve a fokozatos gyógyulás tanítása és gyakorlata. Nagyon ritkán történnek a változások rendkívüli módon, egy csapásra. A dolog működik, de működéséhez idő kell. Agnes Sanford azt tanítja: időt kell adni a testnek, hogy kivitelezze a kapott parancsot.

Hosszú idő telt el, amíg végre megértettem, hogy a test valóban parancsot kap ilyenkor. Ami Isten irányában óhaj, az a teremtmény számára parancs. Magára a kérő imára, ha az a Szentlélekben történik, eleve Isten ösztönöz bennünket; nem mi hajtjuk végre a dolgot Isten közreműködésével, hanem Isten hajtja végre a mi közreműködésünkkel. Valóban a mi hitünk gyógyít, ahogy Jézus ismételten mondja is: „Hited meggyógyított téged”. A New Age nem ott téved, hogy a hitnek tulajdonítja a gyógyító hatást, hanem ott, hogy a hitet elszakítja a transzcendens Istentől, és immanens valóságban (az univerzumban vagy saját pszichénkben) keresi a gyógyulás forrását. Azóta már számtalan kezdődő torokfájást állítottam le rövid, de ismételt imával, ami Jézus nevében adott parancsként volt fogalmazva. Nem mulasztottam el azonban biztosítani Istent arról, hogy ugyanúgy fogom őt imádni és dicsőíteni akkor is, ha kívánságom nem teljesül; mert nem gondolok arra, hogy eszközül használjam őt, ellenkezőleg, én akarok az ő eszköze lenni. Rendkívüli gyógyulások nem szoktak történni imámra, és vannak esetek, amikor az apró bajok sem gyógyulnak meg. Alapbetegségem, a cukorbaj, mindeddig változatlanul megvan, pedig a rendkívüli gyógyításairól nevezetes Tardif atya több gyógyító szolgálatán is részt vettem. Mindez nem akadályoz abban, hogy hálát adjak Istennek, és dicsőítsem az ő szent nevét.

A fokozatosság szempontjából nevezetes a dohányzásról való leszokásom. Olvasmányaimban szerepelt olyan eset, amikor a megtért ember a Szentlélek hatására nem volt képes többet élvezni a dohányt vagy éppenséggel a heroint. Teljes naivsággal ajánlottam föl dohányzásomat az Úrnak, elhatározást téve, hogy többször nem gyújtok rá, s előre hálát adva (mert ezt már megtanultam), hogy a dolog sikerülni fog. Nos, lássatok csodát ismét, nem sikerült. Mindig újból visszaestem. Gondosan megszabadultam az utolsó szál cigarettától is, elszíva az egész dobozzal, hogy ne legyen lakásomban cigaretta – de rövidesen már úton voltam cigarettát venni, vagy plébánosom kínálásra szánt cigarettáit dézsmáltam, mert nem bírtam ki cigaretta nélkül. Nem volt csekélység, már napi másfél doboznál tartottam, a nikotin beépült anyagcserémbe. Új és új fogadkozásaim már a magam számára is nevetségesek voltak. Ekkor történt, hogy lelkigyakorlatra készülve, megint rászántam magam egy kísérletre. Gyónásom után elmondtam lelkiatyámnak, hogy a lelkigyakorlat alkalmával újból megpróbálnék leszokni.

– Nem értem – szólt ő. – Csak a lelkigyakorlat alatt nem dohányzol, vagy végleg abba akarod hagyni?

– Tennék egy kísérletet – mondtam habozva – , hogy végleg lemondjak a cigarettáról.

Ő mindig lassan, megfontoltan adta tanácsait. Most se beszélt azonnal. De amikor megszólalt, igen határozottan ezt mondta:

– Ha ezt Istennek oda akarod adni, akkor ezt, hogy „kísérlet”, hagyd ki belőle.

Kicsit úgy éreztem magam, mint akit akasztani visznek, kicsit úgy, mint akinek ötös találata van a lottón. Én se beszéltem azonnal. Ám amikor mégis beszéltem, a magyar nyelv egyik legrövidebb szava bukott ki belőlem:

– Jó.

Még nem igen tudtam elképzelni, hogy nem fogok rágyújtani. De úgy lett. Ez 1978. május 14-én történt,5 és azóta nem cigarettázom. Nem váltam fizikailag képtelenné a dohányzásra, sőt igen erősen kívántam, de abban a kegyelmi pillanatban, amikor lelkiatyámmal erről beszéltem, valami eldőlt: az, hogy nem akarok többet rágyújtani. Ott lehetett már a szobámban a megkezdett doboz cigaretta, nem volt kísértésem, hogy elővegyek egy szálat. Az elvonási tüneteket végig kellett szenvednem. Először szürke ködben úszott előttem a világ. Aztán éhes lettem, de olyan éhes, hogy elrontottam a gyomromat, mert evéssel próbáltam kielégíteni a nikotinéhséget. De mindvégig világos volt előttem: nem fogok rágyújtani, mert nem akarok. Az emberi akarást nem teszi fölöslegessé a kegyelem. Nem történt velem semmi rendkívüli. A Szentlélek nem helyettünk, hanem általunk dolgozik. Mégis azt kell mondanom: Isten nagy erővel avatkozott az életembe, hála és dicsőség neki. Jó hétig tartott az elvonás állapota, aztán fokozatosan normálissá vált minden.

Ideteszem Búcsú a cigarettától c. versemet, amelyről azt a nevezetes tényt kell közölnöm, hogy megírása után még visszaestem. Ám ennek ellenére van hitele, mert erőfeszítéseimet Jézus kegyelméből végül mégiscsak siker koronázta. Igen, a változások megtörténnek, de fokozatosak. Hirtelen nem cserélődik ki az ember. Hadd figyelmeztessek: ami következik, költői alkotás, nem teológiai értekezés.

Titok, Határtalan! te ismered az örömöt,
amit a tűz jelentett nekem a hétköznapok hamuja fölött,
amit az jelentett, hogy szájamba vehetem a tüzet,
forró füstjét belélegezhetem, üszökként füstölöghetek.

Te tudod, hogy mindig is égni vágytam,
tudod jól, hogy forró parázsként égve heverek éjszaka az ágyban,
tudod, hogy emészt a valóság és néha fölvillan, mint a magnézium,
tudod, hogy emésztem magam és füstölgő romok fölött vonul tüzes háborúm.

Tudod jól, hogy sohasem elég nekem a tűzből,
te vagy az oka, magad is Tűz: új és új tüzek felé űzöl.
Te vagy az oka, hogy eldobom a régi tüzet érted,
nem akarok égni, hogy annál jobban égjek.

Mert tűz nélkül nincs semmi, csak a pokol.
Új tűz kell nekem, mely az agysejtek magjánál mélyebbre hatol,
új lángolás kell, mely szívekig és egekig lobog,
nélküle halott vagyok.

Végy birtokodba, Tűz! határtalan Özönlés, sistergő Láva!
Helyezz engem tündöklésed fehéren izzó Fókuszába!
Hamuban ülök, hamuban, a parázsló rudakat leteszem,
lobogj te! jöjj te! ne hagyj üresen!

Néha úgy tűnt, Isten mégiscsak üresen hagy. A Szentlélek megtapasztalása után mérhetetlenül élveztem a lelki irodalmat, és minden mennyiségben faltam. A zsolozsma is életre kelt, pedig akkor még latinul végeztük. Napi olvasmányaim lelki könyvek voltak, gyönyörűségemet találtam bennük. És ez az elragadtatott korszakom egyszercsak végetért. Szinte egyik napról a másikra szűnt meg.

Akkor azt gondoltam: kifújt. A dolgok „kifújnak” egyszer, ezen nincs mit csodálkozni. A lelkesedés elfogy, az emberi psziché kimerül. Ez persze igaz, de a hirtelen változást nem magyarázza. Ma már mást gondolok. Az a könyv, amelyet akkor olvastam, amikor megszűntem élvezni a lelki olvasást, Jálics Ferenc Tanuljunk imádkozni c. könyve volt. Ez a könyv vég nélkül sorolta az imádság különféle módszereit, mintha az imádkozás technika dolga volna, sőt még veszélyesebb dolgokat is művelt: keverte a kereszténységet a pogánysággal, még a buddhisták „szent” Om szótagjának imádkozására is oktatott. Kimondom kereken, amit akkor még a világért se mertem volna kimondani: amiből nagy buzgósággal táplálkoztam, az egy démonizált könyv volt. Mágia és hit c. könyvemben kifejtettem és példákkal illusztráltam,6 hogy a pogány vallási formák nem keverhetők a keresztény hit megnyilvánulásaival. Jálics keverte, és ezzel szellemileg tisztátalan területre lépett. Én gyanútlanul követtem ide, és a démonok elbántak velem. Nem tudtak megfosztani az új reménytől, amit a Szentlélek megtapasztalása adott, de megfosztottak az érezhető örömtől. Nem Isten vonta vissza az örömet, én veszítettem el, amiért nem voltam határozottabb a szinkretizmussal szemben. Akkor még nagyon „nyitott” igyekeztem lenni, és csak később tanultam meg, hogy ahol démonok vannak, ott „zártnak” kell lennünk. Egy ideig túlzásnak tartottam a protestáns karizmatikus irodalom ilyen irányú figyelmeztetéseit.

Mindazonáltal fogékony voltam a démonokkal kapcsolatos lelki tanításra is. Azóta könyvet írtam a témáról,7 de fokozatosan már akkor is kezdtem befogadni a figyelmeztetést, hogy a démoni jelenléttel nemcsak rendkívüli esetekben, hanem hétköznapi dolgainkban is számolnunk kell. Amikor egymásért imádkoztunk, előfordult, hogy a problémák okai között a démoni befolyást is számításba vettük, bár egyelőre csak nagy óvatosan. Korábban beszéltem arról, hogy milyen nagy problémát jelentett nekem a félelem, amit bensőmben tapasztaltam.8 Anyai ágon örökölhettem, édesanyám mindenfélétől féltett minket, s később idős korában kiderült, hogy mennyi félelmet hord önmagában is: nem mert egyedül aludni, édesapám halála után valakinek mindig kellett lennie a lakásán, hogy ő nyugodtan álomra hajthassa a fejét. Én is félelmet hordoztam magamban, a mélységtől való túlzott iszonyodás még ma is megvan bennem, s gyakran voltak félelmi álmaim. Az emberekkel való kommunikációmat is félelem árnyékolta be. Nos, egyszer Lengyelországban tartózkodtam egy barátommal, s rendkívül szenvedtem kommunikációs félelmeimtől. Egy este egyedül voltam Katowicében, barátom vendéglátónkkal együtt házon kívül volt. Kimentem az erkélyre és néztem a város fényeit a ráboruló sötétségben. Nagy volt a keserűségem szorongásaim, gátlásaim miatt. Ekkor már komolyan számoltam azzal, hogy a bajt egy gonosz lélek okozza, aki hatalmában tartja érzésvilágomat. Ott, a katowicei erkélyen, ellene mondtam a félelem lelkének Jézus nevében, s kértem az Urat, hogy tegyen szabaddá tőle. Utána vártam, hogy érzelmi világom átalakuljon, de semmilyen azonnali változást nem tapasztaltam. Ismét melankolikusan könyveltem el, hogy „nálam ez se működik”. Pedig nem így volt. Évekkel később vettem észre magamon, hogy határozottabb lettem az emberekkel való kommunikációban, könnyebben ki merem mondani a számomra vagy a mások számára kellemetlen dolgokat, sőt azt mondják, hogy a prédikációm is szókimondóbb lett. A katowicei szabadító imádság igenis eredményes volt, de a démon olyan, mint a bulldog, csak annyira enged el, amennyire muszáj neki, és amíg a jellem rést ad számára, Jézus szava szerint „visszatér házába”. A jellem fejlődése pedig fokozatos. Lelki alkatom nem cserélődött ki, ma is félénk, zárkózott ember vagyok, kerülöm a konfliktusokat, de azért jobban megállok a lábamon, erélyesebb tudok lenni nézeteim képviseletében, és csak kivételesen vannak félelmi álmaim. Azóta olvastam a karizmatikus lelki irodalomban, hogy a démonoktól való szabadulás is gyakran fokozatos, mint a gyógyulás.

A hívők számára sokszor újdonságot jelent, hogy egyáltalán harcba kell szállniuk az ellenséges szellemi hatalmak ellen. Pedig ez lényeges eleme a lelki életnek. Az Énekek énekében így énekelnek a menyasszonyról:

»Ki az, aki felbukkan,
mint a hajnal pírja,
szép, mint a hold, tiszta, mint a nap,
félelmetes, mint a csatarendben álló tábor?«
(Én 6,10)

Harcban állunk, hadviselés folyik, és a hívők csatarendben álló tábora félelmetes a gonosz lelkek számára. Jézus mondja: „Íme, hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, s minden ellenséges hatalmon, és semmi sem fog ártani nektek” (Lk 10,19).